Április 30-án – mikorra virágot bontottak a fák, és illett volna örvendeni a mézes illatnak – éjfélkor a partizánok lőni kezdték a zászlóaljat a roskatag szalmakazlak rengetegéből. Több magyar katonát megöltek, de a támadást sikerült visszaverni. Égtek a kazlak, megvilágították a csillagtalan eget. Mint disznópörköléskor, olyan szag terjengett. Lángra kapott az orosz partizánok holtteste.

Zseráld áll mögöttem. Ő a köztes lét határvonalán rekedt ember. Ide már nem szólítják, oda még nem hívják. Van, aki ajándék-életet kap. Van, aki büntetés-sorsot. Én Zseráldot kapom vigasztalásul búskomorságomban. Az ég küldi.

Asztrik hosszú szárú, bokszos bőrcsizmát visel. Nyikorog, amint menetel. Molyszagú a kabátja, a szája. Ha morog, protézise alul-fölül mozog. 1982-t írunk. Nincs protézisragasztó. Hetvenen fölül van. Alul se lenne fölül. Én negyvenöttel fiatalabb vagyok, mégis magam alatt. Állok a Duna-parton. Hideg szelekkel cibál, tépáz, ráncigál az egyedüllét.

Kezdődhetett a könnyű halálgalopp. Nem fáztam. Fűtött az indulat. Semmit nem éreztem. A szelet sem, ami a nyakamba fújta a rongyos hálóinget, s úgy lobogtatta, mint egy dicsőséges zászlót. Anyaszült meztelen spuriztam a hóban.