Ugrás a tartalomra

Forró dér

Pizsamában és mezítláb szökött ki a házból. Régóta bajlódtak már vele, bár leginkább csak eltartották. Kapott enni, tudott olvasni, és még tévéje is volt. A szerettei úgy vélték, házi ápolásra szorul. Időnként visszaemlékezett arra, amikor még a fehér autóját vezette, s az élettársával horgászni járt. Sokszor felötlött benne egy kép erdei ösvényről, tópartról, deres rétről. A házi ápolás valójában állandó felügyeletet kellett volna, hogy jelentsen. Ám azt valahogy mindig sikerült kijátszania. Elméje ép volt, csak néha egy másik, szerinte jobb világban érezte magát, mintha két világban létezett volna egyszerre, és sosem lehetett tudni, az adott pillanatban éppen melyikben is van. Mereven ragaszkodott ahhoz, hogy időnként kapjon újabb könyvet vagy természettel foglalkozó folyóiratot. És élt a két világában.

– Bácsi! Azonnal befelé! Mit keresel kint a deres fűben, pizsamában és mezítláb? Gyere azonnal, mert felfázol, és mit mondok a fiaidnak, ha jönnek majd a hétvégén?

– Natikám! Mondjad majd azt, hogy megint kiszöktem. Különben is, ha nem tudnád, forró a dér.

– A fene egyen meg, Bácsi! Arra van eszed, hogy a cickóimat fogdossad, de arra, hogy szóljál és felöltözzél rendesen, arra már lövésed sincs! Biztosan megint abban a másik világban érzed magad!

– Jól van, na! Kicsim, ha engeded a cicijeidet egy kicsit megsimogatni, bemegyek.

– A fene egyen meg! Na, jó, egy kis csöcsörészés egyikünknek sem árt, csak gyere már be!

Bácsi és Nati véletlenül ismerkedtek össze. Az interneten. Szerelem volt egy csapásra. Test és lélek burkolózott egy bugyorba éveken át, ahogy Nati mondogatta. De Bácsi számára eljött a valódi világ mellé egy másik, amit szerinte senki nem rondíthat el. Nati ezt elfogadta, mert szerette Bácsit, s szeretőből házi ápolóvá változott. A két világ között néha nem is lehetett érzékelni a különbséget, de azért létezett a kettősség.

Bácsi nagyon szeretett és tudott is főzni. Mosogatni viszont utált. A család dilemmái, napi hercehurcái alaposan lekötötték Natit is, őt is, de kitartottak egymás mellett. Nati már nyugdíjasként vigyázta Bácsit, akinek a lelkivilága olyanná lett, mint a tél: szép, de hideg. Szó mi szó, Bácsit már nem engedték a konyha közelébe. Tilos volt neki kocsonyát, halászlevet meg pacalpörköltet készíteni, és semmi egyebet sem, semmit, ami éles késsel, nagyméretű fakanállal, lábossal, wokkal járt volna együtt.  Bácsi meg nem akart nyekenyókát, főzeléket készíteni, igaz, nem is tudott volna, annak ellenére sem, hogy azt is szerette.

Elkezdtek hiányozni neki a hosszú és lassú séták az erdőkben, arborétumokban és tavak partjain. Horgászfelszerelése fehér autójának csomagtartójában mihaszna kötegekben hevert. Lassan kihaltak mellőle régi barátai. Nem volt kit szeretni, becsülni, és nem volt kit megvetni, őszintén és nyíltan utálni. A két világ talán ezért létezhetett számára egyszerre. Aki egyidejűleg tud két világban élni, annak a gondolatai is kétvilágúvá válhatnak. Talán ez történhetett Bácsival. Ha a víz lehet hideg, langyos, jeges, meleg, akkor a dér miért ne lehetne forró? Ez a gondolat úgy megült Bácsi agyában, mint gödörben a fáradt fémiszap… De az a rengeteg haláleset körülötte…! Nem múlt el nap, hogy egy haver vagy ismerős halálának hírét ne hozták volna. Ezek a keserű információk annyira felspannolták, hogy már a saját halálát is megálmodta, pedig milyen ótvaros dolog a saját halálunkat előre meglátni. Bácsi látomásaiban a szürke urnába kanalazott hamvait a szemét mellett helyezték kolumbáriumba. Mindezek mellett folyt az idill nap nap után, mint a mesékben. A valóságban azonban nem jött el a hétfejű sárkány, és a szegény, legkisebb fiúból sem lett királyfi. Bácsi régen kiötlötte már, hogy aki szegénynek születik, hacsak nem éri valami ritka szerencse, az szegény is marad. Mivel sikerült úgy forognia az élet mókuskerekében, hogy ne tartozzon sehova, egyik táborhoz sem, és nem tette le a lantját sem ide, sem oda, egyik vagy másik csoportosuláshoz sem, ezért igazán senkinek érezhette magát. Nem fedezték fel, nem lett úgynevezett jól felépített, megcsinált ember. Szabadsága éppen ebben rejlett, és rájött arra is, hogy ő ezért egy senki, amije pedig van, az is mind-mind semmi.

A hozzátartozók végül elfogadták, hogy Bácsi két világot vall magáénak. Minden hülyeségét annak a bizonyos másik világnak tudták be. Bácsi nagyon szeretett mezítláb járkálni, amikor csak tehette, így osont ki a szabadba is, persze minden alkalommal beleállt valami a talpába. Hol egy szög, hol egy kerítésből visszamaradt szálka, de történt olyan is, hogy a nagylábujjából egy kagyló darabkája kandikált kifelé. Ilyenkor mindig megkapta a magáét némi sebészeti ambulancia mellett. Mindig megígérte, hogy többet nem csinál ilyet, de hát ígérni, azt vékástul lehet. Nem tudott és nem is akart leszokni a mezítlábas kalandokról. Talpa úgy nézett már ki, mint egy túlhasznált munkapad, teli recékkel, megkeményedett göbökkel, hegekkel.

Bárki bármit is tett körülötte, csak neki lehetett igaza, még akkor is, ha nem. Aztán jött a háború. Nem messze két ország egymásnak esett. Modern haditechnika és ősrégi vér. A nagyfiúk technológiája és a kisemberek vére. Az egyszerű emberek szenvedése Bácsit mint örök békét kereső embert nagyon elszomorította. Jó ideje tartott már a háború, amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy demonstratíve tart egy békemenetet.  Natinak és a családnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy lebeszéljék. De hiába. Bácsi időnként fellángolt, újra előhozakodott a békemenetes tervvel. Addig-addig ment ez így, mígnem az egyik nap „Éljen a világbéke!” feliratú táblát kapott ajándékba az egyik hozzátartozójától. Ezzel a táblával le és föl bejárta az egész házat. A múltból visszamaradó mozgalmi dalokat énekelve masírozott padlástól pincéig. De egy idő után ez már nem elégítette ki. A háború tartott tovább, és a világbéke sem jött el, ezért menetelését kint a szabadban is szerette volna folytatni. Eme vágyakozásának senki sem tudott örülni, sőt, ahol csak lehetett, mindenki ellenállt. Hiába ígérte be Nati, hogy még cicizhet egy kicsit kedvére, Bácsit végső soron nem lehetett eltántorítani.

És aminek el kell jönnie, az el is jött. Bácsi, kezében a táblával, egy szál gatyában és természetesen mezítláb kiszökött a házból. Ki tudja, meddig mászkált kint a fagyban, a deres fűben. Végül úgy akadtak rá, hogy egy rozsdás lópatkóba lépett, s ordítani kezdett. Az ambulancián mindenkivel közölte, hogy a patkót sürgősen vegyék le a sarkáról, hiszen ő nem egy ló, és fájdalmai sincsenek már, mert a forró dér képes a fájdalmat csillapítani. Nati a rosszalló tekintetű ügyeletes orvosnak mesélt Bácsi másik világáról, ahol sok minden másképp működik. Az orvos orrnyergére tolta vastagkeretes szemüvegét, úgy közölte Nati felé, szinte suttogva, hogy jó annak, akinek a meglévő mellé egy másik világ is adatik, mert abban a világban csak azok a dolgok történhetnek meg, amelyeknek nincs gátja, csak szépsége és békessége. Natit megrázta az orvos halk, egyértelmű mondata.

A lópatkó és az „Éljen a világbéke!” feliratú tábla Bácsi szobájának fali díszévé vált. A háború folytatódott, a világbéke nem jött el.

***

Nati ott állt az egyszerű, szürke kolumbárium előtt. A szeméttelep mellett fekvő temetőben fagyos szél futkározott. Merengő tekintettel nézte Bácsi sírfeliratát:

„Van másik világ is, amit nem rondíthatunk el, ahol forró a dér.

Borzongás futott végig az egész testén. Lassan kilépett a cipőjéből, mezítláb állt a deres fűben. Először fájt a hideg, utána forróságot kezdett érezni.

Forró a dér…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.