A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük a Magyar Széppróza Napját február 18-án, Jókai Mór születésnapján. Ebből az alkalomból 2024. február 15-én 18 órától a szegedi Városi Rock Klubban, az éppen egy éve indult Szó-Szín-Pódium rendezvény-sorozat legutóbbi alkalmán hat kortárs prózaíró – Bátyi Zoltán, Bene Zoltán, H. Balogh Gyula, Reke Balázs, Sarnyai Benedek Máté és Sándor Zoltán – kifejezetten erre az alkalomra írott novellája hangzott el. A Szó-Szín-Pódium házigazdája, ennek az eseménynek, egyfajta performansznak az ötletgazdája, Bene Zoltán azt kérte a szerzőktől, hogy a Jókai rock hívókifejezésre írjanak novellát, így kapcsolva össze Jókait, a széppróza egyik mesterét és a rockzenét, amelynek ikonikus helyszíne a rocktörténeti emlékhelyként is számontartott szegedi Városi Rock Klub. A sajátos ősbemutatón felolvasott novellákat az Irodalmi Jelen online felületén Jókai Mór születésnapján adjuk közre, maga a „performansz” pedig megtekinthető az alábbi linkre kattintva:

https://www.youtube.com/watch?v=EWba7WwAkvM

---

Bátyi Zoltán

Jókai rockbombája

Márpedig én be nem engedem, mégis mit képzel, maga haramia, talán még kés is van elrejtve a kabátja alatt? Gyilkolni akar? Éppen Jókai Mórt meggyilkolni? – robbant a jajveszékelős üvöltés olyan erővel, hogy szinte megrepedtek a falak. Jókai az íróasztala mögül rémülten bámult a kicsapódó ajtóra, de a félhomályban nem tudta kivenni, mégis miféle alak zavarta meg a nyugalmát.

– Nem akartam beengedni, de nem bírtam vele! Erős, mint a bivaly – kiabálta a szolgálólány, könnyeivel küszködve.

Jókai, felállva az asztalától, csak intett:

 – Hagyja Jolán, nem asszonyi feladat ilyen veszedelmet elhárítani!

És valóban egy nagytestű, vastagnyakú férfi nyomult felé, éppen ezért volt annyira meglepő, milyen szelíd hangon szólalt meg, amikor elérte az íróasztalt, és tiszteletteljes meghajlás után csak ennyit mondott:

– Békés szándékkal jöttem.

– Ha maga ezt békességnek nevezi, hát üljön csak le, és mondja meg, miben segíthetek – túrt a szakállába Jókai, s miközben egy székre mutatott, előbb megkerülte az asztalt, majd a peremén helyet foglalt.

– A jövő század regénye. Drága Mester! A maga új könyve az, ami annyira felzaklatott, hogy nem bírtam fékezni az indulatomat, és félrerúgva a tisztességes látogatás minden szabályát, csak úgy, bejelentés nélkül magára törtem.

– A jövő század regénye? – nézett a hívatlan látogatóra Jókai. – Hiszen az még meg sem jelent…

– Nem is jelenhetett, hiszen még most szedem a betűket…! Igen, én is szedem, mert mi más lennék, mint nyomdászember, aki elsők között olvashatja azt, mit is gondol egy olyan világról, amit mi már meg sem érhetünk.

– Nyomdász? – kerekedett el Jókai szeme.

– Pontosan. És egy vagyok a rajongói közül, igaz, olyan rajongó, aki elmondhatja magáról, részt is vállalt már számos kiváló munkája elkészítésében. Kedvencem, A kőszívű ember fiai is azért kerülhetett papírra, mert másokéi mellett az én ujjaim illesztették egymás mellé az ólombetűket. Erre most…

– Erre most? – állt fel Jókai az asztal széléről, és összevonva szemöldökét a férfi elé lépett.

– Erre most ír egy könyvet, amelyben azt jósolja, hogy bár a Monarchia székhelye Pesten lészen majd, de még száz év múlva is Habsburg ül a magyar trónon, a pápa viszont Pozsonyba költözik Rómából, s olyan országokkal háborúzunk, amilyenek ma nem is léteznek, és a levegőben aerodrómok repdesnek majd, mint afféle madarak. De nemcsak repdesnek, még halált okozó bombákat is szórnak! Szóval, már megbocsásson Mester, de hemzseg a regényben és rombolja a lelket az a sok képtelenség, amit összeírni méltóztatott! Egy olyan könyvet készül a magyar nép elé tárni, amit nem érdemelnek meg A kőszívű ember írójától. És akkor még nem is említettem…

A férfi talán megijedt saját őszinteségétől, ezért hirtelen elhallgatott; s Jókai talán a hangját veszítette el a hallottaktól, a szobára mindenesetre vastag csönd borult. Perceknek tűnő másodpercek teltek el, mire az író az immár vele szemben álló férfi szemébe nézett.

– Értem, amiket sorol. De mégis, egészen pontosan melyik rész kavarta fel annyira, hogy vette a bátorságot, és elindult hozzám?

– Hogy melyik? – hördült fel a betűszedő. – Nos, az a fejezet, amikor a főhőse, bizonyos Tatrangi Dávid, Amerikában jár, hogy pénzt szerezzen a repülős találmányához. Az Újvilág utcáit járva betér egy hatalmas épületbe, ahol az ifjoncok eszüket vesztve valami rock and roll nevű – jelentsen is ez bármit – táncra rángatóznak, üvöltöznek. A színpadon, merthogy ebben az épületben az is van, méghozzá akkora, amekkorát ember eddig még nem alkotott, egy csillogó-villogó ruhában táncoló vagy inkább ugrálva éneklő férfi, bizonyos – és ekkor a férfi egy papírt vett elő a zsebéből, és a sűrű homályban bogarászta a betűket mindaddig, míg azok egy névvé nem álltak össze – igen, egy bizonyos Elvis Presley énekel, megvadítva a sikoltozó asszonynépet éppen úgy, mint a férfiakat. Lehet, hogy ez a koncertlátomás csupán kicsinység a korábban felsorolt képtelenségekhez mérve, de amikor idáig jutottam a kézirata olvasásában, felpattantam a székemből, mert ez a rock nagyobbat robbant az én képzeletemben, mint a kitalált repülőiről szórt bombák, és meg sem álltam a házáig!

Idáig érve a férfi lehajtotta a fejét, mint aki nem tudja elviselni az író ekkorra már villámokat szóró tekintetét. Így aztán nem is láthatta, hogy kisvártatva Jókai szemébe a villámok helyébe békés derű költözött, a szája pedig mosolyra húzódott.

– Szóval eme fejezet lenne az utolsó csepp, amely már arra ösztönözte a vizet, hogy kicsorduljon a pohárból? Na, ezen kár volt ennyire feldühödni – nevette el magát. – Tudja, a minap, amikor újra eltűnődtem a regényen, magam is úgy éreztem, hogy sok lesz… S most kend megerősített ebben! Mert bár az égben repkedő szerkezetek is megülhetik egyesek gyomrát, kivált a belőlük hulló bombák, no, de ez a rock and roll koncert meg az az Elvis nevű férfi, hát, az már tényleg olyan elképzelhetetlen túlzás, aminek nem lehet helye a könyvben. Ezért hát azt javaslom, az idevágó sorokat ne nyomtassuk ki. De a többi… Szóval, a többire szükség van. Ha a kézirat végére ér, majd belátja maga is, hogy azok kihagyhatatlanok – veregette meg Jókai a férfi vállát, azzal az ajtóig kísérte. Csak akkor komorult el az arca, amikor rádöbbent, hogy még egy pohár itókával sem kínálta meg a vendégét, pedig, ha ő nem erősíti meg a lelke mélyén pislákoló kételyt, olyan zagyva képtelenség maradt volna meg az új művében, ami miatt száz év múlva rajta nevetne az egész világ! 

***

 

Bene Zoltán

Névtelen bár

– Amikor azt énekled, hogy ha te zászló volnál, sohase lobognál, annyi erővel azt is gajdolhatnád, hogy ha folyó lennél, sohase folynál, bazmeg! – mondta Hanyistók, és valószínűleg ki is köpött volna, ha az utolsó pillanatban észbe nem kap, hogy bármilyen tré egy hely is ez, azért mégse kéne köpködni…

Sátánlaci ördögi ábrázata először elborult, talán még a keze is ökölbe szorult, aztán inkább elvigyorodott.

– Igaza van – jegyezte meg Vavel arisztokratikusan. (Mindenestere én határozottan, bár nyilván alaptalanul annak éreztem).

– Hát, ja – hagyta rájuk Sátánlaci. – Csak arra gondoltam, milyen poén lenne földolgozni ezt a szart.

– Nem lenne poén – ingatta túlméretezett fejét Hanyistók.

– Nem ám! – erősítette meg Vavel.

– Akkor nem – hagyta rájuk Sátánlaci.

– Ne földolgozásokban gondolkozzunk már, az olyan béna! – hördült föl Hanyistók.

– Akkor írjál eredetit, baszki – morgott Sátánlaci.

– Előbb igyunk! – javasolta Vavel.

Rám néztek a mind a hárman. Fölemeltem a jobb kezem, összedörzsöltem a mutató- és a hüvelykujjamat.

– Holnap lesz – közölte Vavel.

Széttártam a kezem.

– Ha ma nem standolok rendesen, kiherélnek.

– Itthagyjuk a gitárt – préselte ki keskenyre zárt ajkain Sátánlaci.

Erre nem mondhattam nemet, noha az ütött-kopott elektromos Blond nem érhet sokat. Kitöltöttem három kevertet, és fölbontottam három Kőbányait, elébük toltam.

– Még mindig nincs neve ennek a krimónak? – nyúlt az italáért Hanyistók.

– Névtelen bár a neve – feleltem.

– Az hülyeség – állapította meg Hanyistók.

– Kétség sem férhet hozzá – válaszoltam.

Akkoriban a Nevesincs utcában laktam, Baktóban, az egyik cimborám szüleinek az elhanyagolt, csenevész gyümölcsfákban, elvadult málnabokrokban és parlagfűben gazdag kiskertjében, egy ramaty, furnérlapokból tákolt sufniban. És mielőtt bárki megvádolna bármivel, tényleg Nevesincs utcának hívták azt a közterületet, pontosabban sehogyan sem hívták igazából, csak az ottani kiskerttulajdonosok nevezték el így, s egyikük még táblát is készíttetett, rajta ezzel az idióta elnevezéssel, amit aztán százas szögekkel kiszögezett az utcasarki villanykaróra. Hivatalosan egyébként nemcsak neve nem volt annak az utcának, de lakni sem lehetett arrafelé, legalábbis életvitelszerűen nem. Én mégis úgy éltem Szegednek azon a fertályán, amely egy tekintetben hasonlított New Yorkhoz: az utcák nagy részét számok jelölték. Kivéve a Nevesincset, persze. Na, jó, akadt más kivétel is, végtére a Névtelen bár sem számozott utcában állt, hanem a Pihenő úton, a baktói kiskertövezet sztrádáján, ezen a töredezett betonlapokkal borított, széles és lehangolóan nyílegyenes úton.

– Nem léphetnénk föl itt egyszer? – kérdezte Vavel, krákogva a keverttől.

– Én alkalmazott vagyok – hazudtam, holott nem voltam az, csak egy feketemunkás, kegyelemkenyéren.        

A három zenészen kívül egy merevrészeg, miniszoknyás-trikós nő szundikált a kricsmi sarkában. A három muzsikussal érkezett órákkal korábban. Nyomban kidőlt. Olyan fajtának tűnt, akire polgári körökben a rosszéletű jelzőt használják. No, de hol voltak polgári körök Baktóban? Ott csak nyár volt, ragacsos levegő, kilencvenes évek. És a kezem ügyében egy vaskos, régi, napszítta, bőrbe kötött, szamárfülesre olvasott könyv.

Úgy félóra masszív, áporodott csönd után benyitott egy szigorú tekintetű, a hőség ellenére nyakkendőt és zakót, valamint a szája helyén keskeny vonalat viselő férfi, nem nézett körül, csak rám bámult, fintorogva húzta be maga után az ajtót.

– Van boruk?

Olcsó tömény szeszeken edzett orgánuma betöltötte a kocsmát. A többi vendégről igyekezett tudomást sem venni, azok meg vagy keresztülnéztek rajta (a zenészek), vagy öntudatlanok voltak (a nő).

– Van – mutattam föl a pillepalackot: húgysárga folyadék lötyögött benne.

– Fosatós, mi?!

Nem tudtam, vajon kérdésnek szánja a mondatot, vagy kijelentésnek, mégis úgy éreztem, pozíciómból adódóan reagálnom kell.

– Attól függ.

– Mitől?

– Ki mennyire szokta meg…

– Öntsél három decit – szólított föl. Ezek szerint hozzá van szokva, gondoltam, és töltöttem. Szinte kikapta a kezemből a vastagfalú üvegpoharat, közben bekukkantott a pult mögé.

− Az jó könyv!

− Az bizony.

Ivott egy kortyot, aztán elmélázva, a fejem fölé bámulva azt mondta:

− Fura, hogy ilyet olvas egy ilyen fiatalember. Azt hittem, kortársakat szívesebben…

– Például?

Mohón lehúzta a maradék borát.

– Hajnóczyt – intett, hogy töltsem tele újra a poharát. – Bár már ő sem él. Viszont együtt voltam vele a detoxon… Réges-régen.

− Az igen! 

− Bolond volt.

– Mint mindannyian – kotyogott közbe Vavel, s mintha megrettent volna attól, hogy érdeklődést tanúsít, sietősen és hadarva-motyogva hozzátette:

– Különösen te, bazmeg!

Hogy valóban ezt mondta, arra persze nem esküdnék meg.

– Aztán az egyetemen tanítottam is – folytatta az öltönyös, ügyet sem vetve a közbeszólásra, sem a tisztán hallhatóra, sem a sejthetőre.

– Mit? – kérdeztem.

– A helyes kérdés úgy hangzik: kit! – már-már diadalittas mosoly jelent meg az arcán, de csak azért, hogy menten le is olvadjon róla, akár a kandallóra dobott hógolyó. – Hajnóczyt, ki mást?

Értetlenül meredhettem rá, amitől úgy érezte, meg kell magyaráznia.

– Mármint a diákoknak tanítottam Hajnóczyt.

Bólintottam. Ő fölhajtotta a második háromdecit, s mintha soha nem is járt volna a kocsmában, elillant.

– Milyen könyvet olvasol? – kíváncsiskodott Vavel néhány perc múlva.

– Jókait – mutattam föl a kötetet. Azt nem árultam el, hogy nemcsak olvasok, de játszom is. Hogy ők mind a hárman a Jókai-regényből bújtak elő. Elfajzott regényszereplők. És a sarokban szundikáló negyedik ugyancsak, noha ő egy másik történetből korcsosult ide. Talán Zola vagy Balzac valamelyik művéből, esetleg a Cholnokyaktól.

Vavel a zenegéphez lépett, kiválasztott egy P. Mobil-dalt, elindította. Hiába énekelte Vikidál, nálunk már nem két forint volt a dal, a bélást kevésnek ítélte a tulaj, tízessel működött a gépezet. Vavel viszont el tudta indítani érme nélkül is. Ehhez értett.

– Megdumálnád a tulajjal? – állt a pult elé Sátánlaci.

– Megpróbálom – egyeztem bele.

– Nekünk bármikor jó, pénzt se kérünk – alkudozott Hanyistók.

– És jönnek a haverok, isznak, lesz bevétel – egészítette ki Vavel.

– Előadom a kérésetek – ígértem meg kimérten, ám ezúttal is hazudtam. Nem akartam újra hallani őket. Elég volt egyszer, valami zavaros bulin, hónapokkal korábban. Túlpörgetett nyolcadokat tettek klasszikus rockszámok alá, s olyan szövegeket írtak a szétcseszett dallamokra, hogy az ember legszívesebben fölkötötte volna magát az első lámpavasra. Mintha valaki féloldalas novellákban írta volna újra Jókai regényeit.

– Cserébe mehetsz egy kört a verdán – vigyorgott Hanyistók.

– Milyen verdán? – vontam föl a szemöldököm.

Hanyistók a sarokban alvó nőhöz lépett, lehúzta a válláról a trikó pántját, egészen addig, míg elő nem buggyant a melle.

– Ezen!

Nem reagáltam. Azok hárman röhögtek. Vikidálnál még két forint volt a dal, de aztán véget ért. Maradt a ragacsos, nyúlós-nyálkás nyármeleg, legyek, kilencvenes évek, a Pihenő utca szürke pora.

– Itt hagyjuk neked a muffot.

– Inkább vigyétek magatokkal – kértem –, tökrészeg, és…

– Nem, nem, nem! Jó helyen van itt! – állítottak le ellentmondást nem tűrve.

– Holnap jövünk – cihelődtek föl. – A gitárért.

– És hozzatok pénzt! – kiáltottam utánuk.

Hat óra felé járt az idő, hamarosan jönnek a melósok. Nem tudom, miért hat körül, de mindig akkor érkeztek. Odaléptem a nőhöz, visszarángattam a vállpántot a helyére, a melle újra a trikó alá került.

– Mit akar? – riadt föl.

– Semmit…

– Hol a fiam?

Értetlenül néztem rá. 

– Együtt érkeztünk… Kicsi, alacsony fiú… – Hanyistók, világosodtam meg. – Meg a két barátja…

– Elmentek.

– A kurva anyjukat!

Erre nem tudtam mást felelni, csak azt, hogy:

– Azt. A kurva anyjukat – utána hallgattunk mind a ketten. Csak a legyek zümmögtek, és valahonnan távolról szűrődtek be meghatározhatatlan zajok.

A melósok nem jöttek még. Helyettük az öltönyös tért vissza.

– Elment az a három kretén? – kérdezte.

– Látja, nem?

– Helyes – dünnyögte, a nőhöz lépett, fölemelte a székről. – Gyere, menjünk haza.

A nő ellenkezés nélkül követte.

Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, betoppantak végre a melósok.

– No, a prof meg a neje megint errefelé szippantanak? – kérdezte az egyik.

Úgy tettem, mintha nem értettem volna, miről hadovál.

– Van már neve ennek a helynek? – kurjantott egy másik.

– Van – dörmögtem. – Névtelen bár.

– Szar név – vágták rá egyszerre vagy öten.

– Szar – bólintottam.

A kurva anyját mindenkinek, tettem hozzá magamban.  

***

 

H. Balogh Gyula

Bőregér a konferencián

„Egyszer csak rajostul jött a tündelevény, Alvó ember vérét szipolyozó tályú”

(Jókai Mór: Levente)

Apám denevér volt, és tulajdonképpen az anyám is, csak egy másik fajta: repülőkutya. Tőlük örököltem a nagy füleim és a vastag, vörös szakállam. A hosszú, térdig érő, penészes posztókabátot szintén ők hagyták rám örökségül, és talán azt a szokást is, hogy körmöt csak ritkán vágok. Felénk ugyanis megbecsült pillanat a körmöt lemetélni.

Kiskoromban csörgőt kaptam, apám egy kindertojás sárga kapszulájába gyűjtötte össze a kizárólag napfordulókon manikűrözött, túlfejlett karmait, azt rázogattam gyermekként önfeledt éjféli órákon. De a szakállából is külön játékot csomózott össze nekem. A bölcsőm fölé akasztva lógott, himbálózott, ahogy fújta a szél, és én nagyon nevettem.

De csatt! Úgy elkalandoztam, hogy rögtön vágtam is egy hátast a vonatlépcsőn, a bécsi Hauptbahnhof büszke arénájában: a klasszicista pompa és a koramodern giccs habcsókjai közt, a Nyugat kapujában. Egyesek röhögtek, mások ijedten néztek rám, hogy minden rendben van? De gyorsan fölálltam, és összeszedtem magam. Még bőven volt időm a konferencia kezdetéig, ahová érkeztem, és vizelnem is kellett, így hát különböző söröstáblák után kutatott a szemem. Meg is volt szinte rögtön az ideális hely, egy balkáni krimó. Köszöntem így-úgy-amúgy, de nem jött válasz, úgy gondoltam, talán még később nyitnak, hát tovább, akkor tovább.

A nap legelején ugyanis még hittem benne, hogy van bennem annyi mágnesesség, hogy eligazodom az univerzum pólusain, hát mentem a fejem után, előre. Elsőként egy piactéren álltam meg a kolbászosnál, ahol egy ghánai asszony éppen úgy kínálta fülön az egyik gyerekét, hogy nekem csöngött, miközben a kosz és a piaci koszt illata egyszerre áztatta át az ünneplőruhám. A Würstelstandot követően aztán eltévedtem. Ekkor ugyanis még nem ismertem Bécset, hát mit tehettem volna, denevér létemre felnéztem az égre: Ó, Uram, mondd, melyik a jó metró? Szerencsémre csüggedt imámat éppen meghallotta egy osztrák nő is, aki egy jegyet nyomott a kezembe: ezzel ide, ilyen átszállással, és a végén Schottentor, Grüss Dich! Az áldott jó asszonynak hála még bőven időben megérkeztem az Universität megnyitójára.

A program Jókairól szóló előadásokkal kezdődött, azt mondták róla, hogy igen szerette az állatokat. Ez szép dolog a fejedelemtől, gondoltam. A legérdekesebb pillanat viszont az volt, amikor egy irodalmár arról beszélt, hogy az, akit most Jókai néven ismerünk, valójában csak egy epigon, mert az eredeti írót a segesvári csata után agyonszúrta egy orosz, a testét pedig egy magyar bajtárs tüntette el. Tehát az a bizonyos íróaspiráns, akit ma minden idők legnagyobbjaként ismerünk, nem is a genetikai Mór. Bizonyítékul pedig Jókai koponyáját és az abban sorakozó fogak jellegzetességeit mutatta be különböző módszerekkel.

Az előadások végén aztán vacsorát terítettek. Vért, vagyis bort ittunk. Csupa finom ember, professzorok, fiatal értelmiségiek, leendő politikusok. Falatkák, pezsgő, kellemes hangulat. Senki sem tette szóvá például, hogy gyenge a németem, vagy ha a szárnyaimmal olykor leütöttem egy-egy poharat. A program aztán rockkoncerttel folytatódott. Edi Fenzl játszott, az őrült bluesgitáros, aki egy műanyag margarétát hord a kalapjába tűzve.

Bár egy denevér hagyományosan feszengeni szokott a rockzenei rendezvényeken, jól éreztem magam. A zenekari szünet idején pedig folytatódott a korábbi beszélgetés is, amely egészen odáig fajult, hogy egy pultra helyezett nagy játékkoponya alá mobiltelefont tettünk, és a világító skuló orrából és a szeméből sugárzó fény mellett Jókai ördöggel cimboráló Hatvani professzoráról, a lúdlábúról olvastunk fel novellákat, majd mikor az érdeklődők köre kissé internacionálisabbá vált, egy égő gyertya lángjánál Az aranyember Senki szigetéből következtek német nyelvű részletek. Aztán ismét tánc, öngyújtó, csápolás.

A koncert végére úgy eláztam, mint Laborfalvi Róza kifordított napernyője, mikor az asszony a balatoni viharban rohant vele haza a villába. Hát a nagy hangulatban meg is kérdeztem a többieket, hogy lenne-e kedvük még kóborolni. De úgy tűnt, hogy rajtam kívül már mindenki unja a császárvárost, így csak én maradtam ott a klub előtti peronon. Sebaj, gondoltam, sebaj, tudok én egymagam is nézelődni. Aminek persze az lett a vége, hogy azonnal eltévedtem. Így hát gyorsan le is tettem a tüzetesebb kultúrsétáról, és felkerestem a legközelebbi alkalmas villamosvonalat.

Mikor hazaértem, már csak az érdekelt, hogy minél hamarabb felkapaszkodjak a függönykarnisra, és gyümölcsöt egyek, míg végül kigúvadt szemmel fügét és kivit nem hányok a padlószőnyegre.

***

 

Reke Balázs

Csárdamenü

Nyúlánk, kék fejű gyík piheg a földön. Teljesen mozdulatlan. Ha nem figyelné az ember egy darabig, és nem látná gömbölyű oldalán a szív lüktetését, azt hihetné, hogy élettelenül fekszik a cserepesre száradt földút repedései között. A nap forrón tűz az alföldi pusztaságra.

A lovas még messze járt, alakja reszketett a délibáb káprázatában. A gyík kivárt, szívta még magába a napot. Csak akkor iramodott be az útszéli bogáncsos gazba, amikor a lópatkók eldübörögtek mellette. A lovas száguldott, nyomában csak lassan ülepedett a por. Gyorsan közeledett a csárda felé.

A csárda árnyékában, az egyik ablak alatt ősz hajú férfi gubbasztott egy pej ló mellett. Jobb első patája a férfi combjai közé volt szorítva, éppen körmölte a lovat. Amikor felnézett, meglátta a porfelhőben közeledő lovast. Elengedte a ló lábát, és hangosan befüttyentett az ablakon.

Közben a lovas a csárdaudvarra ért.

Mielőtt beléphetett volna, egy hollófekete hajú, bajszos férfi lépett ki az ajtón. Koszfoltos bőgatyában volt, és a kezében öreg hegedűt tartott. Színpadiasan a vállához emelte a hangszert, és elkezdte húzni, közben nagyokat lépdelt a veranda recsegős deszkáin, és biccentett a lovasnak, aki a zakójáról csapkodta le a port.

A lovas szalmaszőke, elegánsra nyírt szakállú férfi volt, peckesen lépett oda a pulthoz. Odabent félhomály uralkodott, ami lassan szitált rá mindenre, kellett pár pillanat a szemnek, hogy a körvonalak előtűnjenek.

A pultban fiatal, mézbarna lányka álldogált, egy ronggyal törölgette a söröskorsókat. A rongy halkan nyikorgott a kriglik mázas belsején.

A hegedűszó kintről elindult befelé, a férfi lábbal lökte be az ajtót, közben húzta a muzsikát, majd csizmája sarkával meglódította az ajtót, ami fásan-fémesen csattanva csapódott be mögötte.

Hatan voltak még a helyiségben. Csikósruhás, nagydarab férfiak az asztaloknál, kettő pedig a búbos kemence káváján üldögélt. Mindnél hangszer volt; hegedű, koboz vagy brácsa, az egyiknél nyenyere.

A szőke lovas letörölte homlokáról az izzadtságot, a pultra támaszkodott:

– Jó napot, kedves, Rózsa Sándort keresem, azt mondták itt lehet. Igaz ez?

A lány körbehordozta tekintetét az asztaloknál ülőkön. – Attól függ. – Megvonta a vállát, és tovább törölgetett egy mázas csuprot. – Mit óhajt az úr tőle?

– Ezt hoztam neki – kezdte a szőke lovas, és beletúrt a zakója zsebébe.

Még alig érintette keze a borítékot, de a lány már előhúzott a pult alól egy hosszú csövű pisztolyt, és hátrahúzta a kakasát.

A csikósruhások is pisztolyt rántottak, a szőke lovasra minden oldalról fegyvercsövek meredtek. Megremegett a lába, a kezét se merte kihúzni a zsebéből. Reszkető szembogárral bámulta szemben a lányt, akinek ujja a pisztoly ravaszára feszült.

Az egyik férfi egészen közel lépett a szőke lovashoz. Hátulról a torkához nyomta a pisztolyát. A szőke lovas érezte, ahogy a hideg fém odébb tessékeli a manduláját.

– Ez nagy hiba volt, komám! – mondta a férfi, és áttapogatta a szőke lovast fegyver után, de nem talált semmit, csak egy borítékot.  – Ez mi a lószar?

– Egy hivatalos levél… – hebegte a szőke lovas, de utána a torkára fagyott a szó.

A férfi megfordította a borítékot, aztán hümmögött, és visszadugta a szőke lovas zsebébe. – Most pedig fogd a cicomás beszédedet, és húzz vissza Pestre!

Úgy kísérte az ajtóig a szőke lovast, hogy a biztonság kedvéért a torkán tartotta a pisztolycsövet, majd kilökte, és nézte, ahogy az ijedt férfi felszáll a lovára, és elnyargal a pusztába. Aztán becsapta az ajtót, és a többi csikósruhás felé fordult:

– Mit tátjátok a szátokat? Játsszatok! – kiáltotta.

A férfiak lerakták a pisztolyokat, és hangszert vettek a kezükbe. Régi nótákat húztak, és közben bort vedeltek. Kisvártatva már úgy ittak, hogy lecsapták a pulton az üvegek nyakát, és a fogaikkal szűrték ki az üvegszilánkokat a borból. Utána már nem igazán foglalkoztatta őket semmi. Szándékosan egymásnak ütköztek, miközben nyúzták a hangszereiket, majd néhányan golyót repítettek a szelemenfába, és a kékes lőporfüst lassan kavargott a helyiségben, ahogy a táncolók karjaikat és lábaikat lóbálták.

Rózsa Sándor a pusztai szélben hajladozó, kiszáradt gyomokat nézte az árnyékszék ajtajába vágott szíven keresztül. Már olyan hosszan időzött odabent, hogy a kivágás adta látkép minden centiméterét ismerte.

Mikor végzett, szépen lassan sétált vissza a csárdába. Útközben vágott dohányt tömött a pipájába, és meg-megállt pöfékelni. A bentről kiszűrődő mulatozás hangja szétszaladt mindenfelé a vidék kietlenségébe.

Odabent a pultba ment, és egy korsóba bort töltött magának.  

– Valami úri ficsúr kereste kegyelmedet, amíg elvolt – fordult hozzá a csaposlány, próbálva túlkiabálni a zenét és az óbégatást.

– Kicsoda? – kérdezte Rózsa Sándor.

– Tudja a rossznyavalya – felelte a csaposlány. – De a többiek megszalasztották, mint a nyulat.

Rózsa Sándor kiköpött oldalra.

– Lehet, hiba volt elengedni a lábán – dörmögte.

Bár a lova holtfáradt volt, Jókai csak hajszolta tovább a napégette pusztaságban. Szőke haját a homlokára tapasztotta a menetszél. Közben sokszor hátratekintett, hogy nem követik-e, de csak a vaskos fellegekbe gyűlt port látta, amit ő vert fel maga mögött. 

***

 

Sándor Zoltán

Az utolsó performance

A fém érintése gégémen.

Az első pillanatban sosem tudom, valóság, vagy csak álmodom.

Nyakamon a bőr megfeszül, lélegzetem bennreked, szívverésem felgyorsul.

Mint amikor a Sámántól kapott anyag beütött. Életem leghosszabb gitárriffét hallottam akkor. Ha erősen koncentrálok, még ma is hallom. Ott állok a tömegben, s úgy érzem, mintha kiléptem volna magamból. A torzított hang körbelengi a testem.

Hideg? –  visszhangzik elmémben a kérdés. Tudom, hogy tudja: az. Fültől fülig az igazi. Máris mutatja, hogyan kell. Egy csepp vér serken ki.

A nyakamhoz kapok. Érzem a sűrű nedvet ujjaim hegyén. Ijedtemben nagyot rúgok, a Jókai-kötet kihull az ölemből. Szükségem van néhány másodpercre, hogy felfogjam: eleredt az orrom, és álmomban megtöröltem.

Megigazítom a magamra terített kabátot, és megérintem a falhoz döntött gitárt. Megpendítem rajta a legmélyebb húrt. Búgó hangja megnyugtat. Tudatosítja a vizelési ingert.

A csendnél még a levelek suhogása is jobb, fut át az agyamon, amíg a vasútállomással szemben magasodó fa tövében könnyítek magamon.

Uram, ön kiválóan vizel, mosolygott a nővér, aki a prosztatavizsgálathoz szükséges tesztet végezte. Ügyetlenül gombolgatva a sliccemet, hümmögve bólogattam zavaromban, mintha azt szeretném mondani, lám mire vagyok képes.

Ábrándozásomat halk gitárjáték szakítja meg. Gyorsan elvégzem a dolgom, és visszasietek. Egy ősz hajú, fekete öltözékes alak ül a padon, és a gitáromon egy rock-klasszikust játszik halkan.

Néhány méterrel tőle megállok, és nadrágzsebemben kitapogatom a bicskát. Abbahagyja a zenélést, és felnéz.

Senki. Így hívják, mutatkozik be. A hippik elárulták a világot, mondja. Határtalan pacifizmust hirdettek, aztán meg beálltak a sorba. Ugyanúgy, ahogy a 68-asok beadták a derekukat a konformizmusnak.

Nem szólok semmit. Eszembe jut, mit mesélt Sikoltó a Szektáról. Tagjai orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, üzletemberek, tudósok, politikusok, bérgyilkosok… Feltett szándékuk észszerű szintre hozni az emberiség létszámát. Küldetésük teljesítésének érdekében zajlanak a modern háborúk, és készülnek az újak, ezért volt, van és lesz újabb világjárvány, ezért terjedtek el a természeti és társadalmi katasztrófának álcázott tömeggyilkosságok, s ezért van egyre több úgynevezett homoökológus, aki a piszkos munkát végzi a lecsúszottak körében.

A város minden pontja veszélyes, a park, az aluljáró, a sikátor. A zárt osztályról kiszabadultak bandákba verődve vadásznak áldozataikra, szurkolóhuligánok rendőregyenruhában verik a járókelőket elrettentési szándékkal, alig tízévesek gyújtogatnak föl egyedül élő időseket szórakozásból.

Az erdőben gránátrepeszek között voltunk kénytelenek lopakodni. És csak remélni tudtuk, hogy nem lépünk a vaktában lerakott aknák valamelyikére. Egy-egy menetelés után mindig félholtan ájultunk el.

Kezébe veszi a könyvet. Hosszasan nézi. Az arany ember, olvassa félhangosan. Ebben található Senki szigete! Senki más nem tudja, csak Senki, anno javasoltam, hogy mielőtt elárasztanák, rendezzünk a török bazárban egy hatalmas koncertet. Fesztiválcímnek a következőt javasoltam: Woodstock a Dunán!

A fényeivel csábító város veszélyes. Idegeneknek különösen. Bármikor megtörténhet, hogy a taxis összejátszik a lányfuttatásban, ember- és szervkereskedelemben utazó társasággal, és nem a megadott címre visz.

Úgy képzeltem, a koncert a vízszint emelkedésével kezdődik el. A színpadot a sziget fölé emelkedő repülőtányér világítja meg, én pedig gitárral a kezemben teleordítom a világot. Legyen ez az utolsó performance! A pusztulásig tartson. A koncertzáró dalt egy akusztikus gitáron adom elő, derékig vízben.

Elengedem a mindaddig erősen szorított bicskát. Lassan kihúzom a zsebből a kezem, néhány lépést teszek a pad irányába, és lehuppanok a fekete öltözékes férfi mellé.

Te is a hajnali járatra vársz? Bólintok. Lekéstem a csatlakozást, fűzi hozzá. Visszaállítja a gitárom a falhoz, és elnyúlik a szomszédos padon. Most veszem csak észre, csupasz lábán simicipőt visel. Semmit sem mondok, hirtelen újabb kép rémlik föl visszatérő álmomból. Nyakamat a hidegség érzése járja át. Karom ernyedten lehanyatlik.

Életem olyan, akár a spirál, amely újra meg újra visszatér önmagába, hogy aztán egy másik szinten folytassa a megkezdett menetet.

Pirkad, amikor hangos füttyszóval a vonat berobog az állomásra. Szedelőzködni kezdek, a fekete öltözékes alak felpattan, és megkér, hogy foglaljak neki is helyet, akad még némi elintéznivalója.

A kocsiban alig van utas. A hátizsákom feltuszkolom a poggyásztartóba, a gitárt a mellettem lévő ülésre állítom, és hátradőlök az ülésen. Megpróbálok kiszakadni a körülöttem lévő világból. A városra összpontosítok. Ott vannak parkok, aluljárók és sikátorok. Szükség van az utcazenészekre.

A vonat döcögősen elindul, de alighogy felgyorsul, hirtelen fékezéssel megáll. Fülsiketítő csikorgás, hátborzongató csend, idegtépő zsibongás. Kinézek. A távolban egy pillanatra mintha feltűnne Senki. Vagy hűlt helye a padon. Úgy tűnik, valaki a sínek közé esett, morajlik kocsiról kocsira. Vagy odavetette magát?

A nyitott vonatablakon keresztül a válasz tovaszáll a széllel.

***

 

Sarnyai Benedek Máté

bádogpohár

„Én az a Jókai vagyok” – ennyit mondott az Andor, egyből kitaláltuk, hogy a Móric fiának akarja hazudni magát. Szegeden nem ő az első híres fiú, tíz éve járt erre a Petőfi Zoltán, róla is tudtuk: hazudik az apjáról. Azóta minden bizonnyal változott a divat: nemrég tele volt minden kávéház ál-Petőfikkel, most az ál-Jókaik jönnek, mígnem senkiből se lehet megtalálni az igazit.

„Egy modern városban a fejlődést az álemberek jelzik – állítja Bek Pista – manapság nem létezik város, ahol őszinte polgárt látnánk. Ki akarja elképzelni Párist egy igazmondó Verne Gyulával?” Szerinte Nyugaton külön biztosokat neveznek ki a városi tanácsban, akik a hazugságért felelnek, Szegeden Bek Pista két éve jelöltette magát erre a posztra, azóta átkozza a polgármestert.

A Jókai Andor csalt újra mosolyt az arcára, amikor megjelent nálam, a Vigadóban. Amint kinyitotta a száját, Bek Pista tudta: ő lesz az embere, pedig a Jókai még Petőfi Zoltán kappanhangjánál is furcsábban dalolászott. A piaristák igazgatója, a tisztelendő Magyar Gábor ezt úgy írta le, hogy fémes csengést hallani az énekében, mintha rozsdás fogaskerekek nyikorognának egymáson: „Ennek az embernek metáliákból van a torka!”

Nem tudni, mi volt a Jókai torkában, az viszont biztos, hogy nálam sosem vett semmit, amivel öblögette volna. Ehelyett egy bádogpoharat hozott magával a Vigadóba, abba töltögetett valami átlátszó folyadékot, és nyakalta minden második dal után.

Magyar tisztelendő úr már Petőfi Zoltánnal sem békélt meg, kiátkozta volna a városból, de egy papnak már nincs akkora szava, mint régen, ezért csak a színházból rúgatta ki. Azt mondta, a fiú akkorát hazudik az apjáról, hogy az Úristen bosszúból egész Szegedet letörli a föld színéről, ha megtűrjük magunk közt. Ugyanez lehetett a baja a Jókaival is.

A Vigadóban senki sem értette, mit énekel Jókai Andor rekedtes, fémes hangján, kivéve a Bek Pistát és a Magyar tisztelendőt. A Jókai-fiút csak azért nem hajítottam ki, mert ezek ketten minden koncertje után összekaptak, amiből olyan délutáni műsor kerekedett, hogy a fél város nálam tolongott, elkezdtem jegyvásárláshoz kötni az asztalfoglalást.

Még a bűz sem zavart senkit, amit a Jókai Andor hagyott maga után, ő az első ember, aki büdöset énekelt: a dalai után az egész Vigadót belepte a nehéz, olajos szag, ha valaki szivarozni kezdett volna, én mondom, meggyújtja a levegőt.

Félmondatokból sejtettük, mi tetszik a dalokban Beknek, és mit utál a Magyar tisztelendő.

Egyszer arról énekelhetett a Jókai-fiú, hogy eljön az idő, amikor nem a nagyméltóságú Tisza Kálmán lesz őfelsége miniszterelnöke. Márpedig a tisztelendő megesküdött, hogy a nagyméltóságú úr Isten kegyelméből örökké fog élni és kormányozni: a modern kor olyan imádkozási technikákat fejlesztett ki, amikkel az ilyet gyerekjáték kikönyörögni. „Angliában már alkalmazzák az érsekek: negyven éve Viktóriának hívták a királynőt, higgye el a tanácsnok úr, harminc év múlva is így lesz!” Máskor szóba került, hogy ember fog járni a Holdon, de volt, amit még viccből sem hittem volna el: egy napon cirill betűkkel fogunk írni majd Szabadkán.

Úgy tűnt, a Jókai-fiú hazug jóslatokat nyekereg, mint valami metál-torkú krónikás. A Magyar tisztelendő Petőfi Zoltánt csak kiátkozni akarta, de Jókaira a máglyát sem sajnálta volna, ha száz évvel ezelőtt él. „Higgyék el nekem, a hazugságot már Isten sem úgy bünteti, mint régen: ő is modernizálódik, olyan masinériákat szerkesztett, amivel egész Szegedet csettintésre elpusztítja!” Bek Pistának erre összerándult a szája: „Egy modern városban azért hazudik mindenki, mert tudjuk: nem kell az istencsapástól rettegni. Nézze meg az írókat: Verne új jövőt ír, Dumas új múltat, egyiket sem kell jobban szégyellni a hazug jelennél!”

Bek Pista rögtön a Magyar tisztelendőre gyanakodott, amikor a Jókai Andor eltűnt a Vigadóból: „Akár a Petőfit, őt is kisiránkozta a városból” – kiáltott, amint meglátta a tisztelendőt. Az oldalához kapott, mintha a fegyverért nyúlna, aztán rájött: sosem volt katona, nemhogy fegyver, de még egy nyamvadt kardbojt sem díszíti a ruháját. Megkönnyebbülésére szolgált, hogy a tisztelendő is oldalra nyúlt egyből, pedig a piaristáknál meglepne, ha feszület helyett kardot osztanának.

A Jókai-fiú bádogpoharát vagy egy hónapig a színpad mellett hagytam, hátha eszükbe jut, és megint összevesznek rajta a vendégek örömére, de ők többet nem szóltak egymáshoz. Amikor elmostam a poharat, a Bek Pista támasztotta a pultot: „Utoljára arról énekelt, hogy az Úristen csakugyan letörli Szegedet a föld színéről – morogta –, a tisztelendő úr eztán dobatta ki.”

Beleszagoltam a pohárba, két öblítés után is éreztem az átható petróleumszagot. „Mielőtt elment – dünnyögtem –, annyit mondott megint, hogy ő az a Jókai. Én bólintottam, de úgy nézett rám, mintha nem érteném a dolgot, a szeméből kifolyt egy csöpp fekete könnyszerűség.” Bek Pista belekortyolt az abszintos poharába: „Talán csak nem úgy hazudott az apjáról, ahogy mi hinnénk, ha sokat hazudunk egymásnak, már azt is elfelejtjük, melyik hazugsághoz állítsuk az igazat.” A bádogpoharat a Bek Pista elé tettem: „Maga milyen igazsághoz állítja azt az állítást, hogy Szeged eltűnik a Földről?” Megvonta a vállát: „Ez ugyanaz, amit a tisztelendő mondott a Petőfi Zoltán kirúgásakor. Már hatvannyolcban megesküdött, hogy elvisz minket az árvíz. Eltelt tíz év, és még mindig megvagyunk.”