Párhuzamos narratívák, aszimmetrikus hadviselés, heroikus történet – az utolsó simításokat végzik a Bán Mór Hunyadi-regényfolyamából készült, azonos című filmsorozaton, amely már egy nemzetközi, Cannes-ban rendezett televíziós filmfesztiválon is bemutatkozott. Már a sorozat premierje előtt nagy az érdeklődés, a széria keleti szomszédaink figyelmét is fölkeltette. – Bán Jánossal (aki íróként Bán Mór néven publikál) beszélgettünk.

Söténd olyan, mint egy amőba
– Mint egy hányástócsa, baszki – jelentette ki egyszer hajdani cimborám, aki ma népszerű tévés személyiség. – Olyan ez a nagyfalu, kisváros, éppen olyan.
Hát, elég szigorú vagy, gondoltam. (De sohasem magadhoz, tettem hozzá magamban, sötéten.)
– Akár a húgyfolt a Suba Bali gatyáján – mélázott el Görög Gergő, a falra rajzszögezett várostérképet bámulva.
Hát, ja, gondoltam.

Petra közben az asztalra feküdt. Hanyatt, Zsan pedig a combjai közé helyezkedett. Ütemesen mozgott, egyre gyorsulva, míg kisvártatva meg nem állapodott, nyögött egyet, majd ellépett a női testtől. Petra nem mozdult. Zsan bizonytalanul megbökte a térdét.

Holl Tibor Erika írógéppel írta verseit. Amint mondta: indigóval. A helyi, havonta megjelenő újság szerkesztőségébe, azaz a könyvtárba minden hónap tizedike tájékán vitt el három-négy új opuszt, de sosem járt sikerrel. Tudta, hogy Julika, a könyvtáros az ellensége. Azt is, hogy Margó, a helyi nyomtatott médium, a Söténdi Hírnök jó egy éve kinevezett szerkesztője, mellesleg valami furcsa, civilnek nevezett társaság vezetője, szintén gyűlöli őt. Kéthavonta a versei mellett elvitte annak az üzemi lapnak a vonatkozó példányait is, amely korábban leközölte rigmusait.

...önkéntelenül elgondolta a lányok halálát. Csúnya halált fundált ki nekik. Az egyiket sárkány rabolta el, s bár több dalia próbálta kiszabadítani, végül senkinek sem sikerült, a sárkány fölcsinálta a lányt, aki egy szörnyet hozott a világra, abba halta bele. A másikat egy gömbvillám csapta agyon. A harmadikat Asóka, az utolsó söténdi cigányvajda unokája először megmentette a vőlegénye haragjától, ám másodszor már nem járt senki a söténdi sötét parkban, ahol a vőlegény módszeresen agyonverte menyasszonyát.

Jóska, az okula – akit egyfelől az orrán viselt okuláré, másfelől népokító buzgalma miatt neveztek így – a pult sarkán valami Borbély Szilárd nevű alakról hadovált egy idegennek, elég hangosan. Állandóan ezt csinálta, de senki sem ismerte ezt a Borbélyt, ilyen nevű család nem is élt Söténden soha, és föl nem foghatták, mi a fene köze lehet a Körülszaroshoz. Az öreg Kist ugyanúgy idegesítette Jóska, az okula, mint minden becsületes söténdit.

Kezdjük egy kis műhelyi tűnődéssel a munkát: hogyan írjunk antológiáról? Ha az egy kötetben szereplő szerzők száma harminc körül van, a feladatot becsületesen nem, csak tisztességtelenül, avagy valami elegáns trükkel lehet megoldani. Becsületes megoldás: minden szerző kap egy bekezdésnyi gondolatot.

Söténden az érzelmek is mások, ez talán az eddigiek alapján belátható. Néhány helybéli azonban, ahogyan egyéb tájakon, arrafelé is hisz a nagy érzésekben. Az örök szerelemben, például. Hogy Dzsó, akitől a következőket hallottam, közéjük tartozik-e, nem tudom eldönteni.

Söténd rászolgál a nevére, gondolta Kardos is, miközben a játszóteret bámulta a konyhaablakból, s én egy percig sem vitatkozom vele, hogy őszinte legyek. Odakinn kétségkívül nem sütött hétágra a nap, sötétnek azonban leginkább az ablaküvegre szottyadt vastag koszréteg miatt látta a külvilágot Kardos.

Egy alkalommal Ilcsi telefont kapott, hogy a testvére kórházba került. Szilvi lovagiasan fölajánlotta, kiszalad vele a vasútállomásra, hogy elérje a nagyvárosba induló legközelebbi vonatot, hiszen ha gyalog megy, csak a háromnegyed órával később induló járatra lett volna esélye. Ekkor történt a baj. A Kultúr felé tartó feleség meglátta, ahogy a forrónadrág föltelepszik a férje mögé a kismotorra, hozzá simul a hátához, szorosan átöleli a derekát.

Hetente öt napon járt át Zavarosoktondra, a Zavaros partján álló kerékpárpedál-gyártó üzembe, ahol portás állást töltött be. Tevékenysége leginkább rejtvényfejtésből állt. A skandináv típust kedvelte, néha nyert is kisebb-nagyobb ajándékokat a beküldött megfejtésekkel. Olyankor a rendes neve szerepelt az újságban. Nyomtatva. Az, amelyik a személyi igazolványában áll. És amire már alig emlékezett valaki.

Bazilról mesélek most. Pár napra érkezett Söténdre, a cég új gyáregységéhez. Az üzem televíziókhoz gyártott kétféle alkatrészt. A munkások nagyrésze futószalag mellett dolgozott, kisebbik hányada aprócska, munkaállomásnak nevezett asztalok fölött görnyedt naphosszat, forrasztópákával a kezében. A szalagot és a munkaállomások egyes funkcióit irányító szoftver finomhangolása volt a feladata. A vállalat egy Kádár-kockában szállásolta el, özvegy Baraczkánénál, aki a kézfogást követően azonnal nyerített egyet, és kijelentette, hogy a Bazil hülye név.

...legelőször Csörgő Szabó Miklósról fogok mesélni, aki tizenkét órával a halála előtt váratlanul beletaposott a gázba. A gumik fülsértően csikorogtak a felpuhult aszfalton. Közben valami megmagyarázhatatlan képzettársítás folytán eszébe jutott az a nap, amikor Mátészalkára kísért egy kákabélű, taknyos orrú kopaszt, akire nem mert hangosabban rászólni, amikor gondja akadt vele (vagyis elég gyakran), nehogy összevizelje magát.

...ha már nem siettem sehová, hát meg is álltam Zavarosoktondon, meginni egy kávét. A kocsmában, ahová betértem, halk zene szólt, elnyomta a neoncsövek zizegését. A falakat vastagon belepte az élet kipárolgása. A meztelen asztallapokra sebek kusza hálózata rajzolt térképet, a pultra meztelen nős naptárat akasztottak, három hónappal korábbat mutatott.

Csütörtökön megnyílt a 95. Ünnepi Könyvhét. Idén 170 kiállító, 150 stand, számtalan szerző várja vasárnapig, június 16-ig a közönséget a budapesti Vörösmarty és a Vigadó téren, valamint a Duna-korzón. Lesznek dedikálások,  pódiumbeszélgetések, könyvbemutatók és koncertek is.

Magam sem értem, miért engem hívtak. Hárman együtt, egyszerre fordítottunk hátat a településnek. Nagy port vert föl a távozásunk, egy régi tanárunknak azt mondtuk, azért megyünk el, mert értelmes ember nem bír itt élni. A tanár elkeseredett a szavainktól, és elmesélte a feleségének. Másnap mindenki erről beszélt. Hármunk közül kettőből lett valaki, ahogy mondani szokták, az egyikből országos hírű sebész, a másikból népszerű televíziós személyiség. A harmadik én vagyok. Egy zugújságíró. Pár tízezer fős olvasótáborral rendelkező internetes portál toll nélküli tollnoka egy vidéki nagyvárosban − amely csak a magyar vidéken számít nagynak, a világ legtöbb tájékán kisvárosnak neveznék −, emellett magánnyomozó. Bár, ha pontosak akarunk lenni, inkább hűtlenségvizsgáló: privátkopói tevékenységem alfája és ómegája a csalás és csalatás. (Nem ritkán van ez így az újságírói munkámmal is.) Mégis engem hívtak, mégis én jöttem.

Kis és egyéb világok – ezt a címet adta Kiss László az egyik kötetének, amelyben kritikákat, recenziókat rostált egybe. Mert Kiss László világa, a – nevezzük így: – Kissvilág Gyula mellett számos egyéb dologból épül föl. Ha egy bolygónak fogjuk föl ezt a világot – ez esetben nevezhetjük Kissbolygónak is akár –, akkor a recenziók, kritikák, esszék lehetnek ennek a planétának ez egyik kontinense.

Kiss László 1976-ban született Gyulán; író, szerkesztő, kritikus, a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Kollégium magyar és történelem szakos tanára, a békéscsabai Bárka folyóirat szerkesztője. Elsősorban novellákat és tárcákat ír, időnként azonban verseket is publikál. 2003 óta nyolc kötete jelent meg: négy novelláskönyv, egy regény és két zenészéletrajz, valamint egy kritikagyűjtemény. A 2024-es könyvhétre jelenik meg új novelláskötete, a Mi kell a boldogsághoz, a Tiszatáj Könyvek sorozatban. A recenzióírás és interjúkészítés mellett könyveket is szerkeszt, valamint gyakorta föltűnik kötetbemutatón moderátori szerepben, számos íróval-költővel beszélgetett már Ferdinandy Györgytől kezdve Oravecz Imrén át Szabó T. Annáig vagy Zalán Tiborig. Írásait angol, horvát, német, olasz, román, szerb és szlovák nyelvre fordították le. 2023-tól 2026-ig a Magyar Művészeti Akadémia Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.

A fekete lyukak elnyelik a fényt, azt mondják. Átvitt értelemben Söténd is egy ilyen fényelnyelő fekete lyuk. Nem egyedülálló e tekintetben, ahhoz kétség sem férhet, ám én ezt a fekete lyukat ismerem. Vagy ismerni vélem. Sokfelé elvetődtem életem során, sok helyütt tapasztaltam a fényelnyelés jelenségét, ám olyan koncentráltan, ahogyan Söténden, csak és kizárólag metropoliszok egyes negyedeiben találkoztam ezzel a képességgel, sehol másutt.

Talán esni fog ma este, erre gondolok. Megyek futni és esőben nem látszanak a könnyek. Lehetne végre sírni. Ez is egyfajta kegyelem volna. Kicsike kegyelem, semmiség ahhoz képest, hogy a kíntól feszülő test helyett úgy hal meg az ember, hogy nem ébred föl, de mégis csak kegyelem.