K(i)út

Palkó és Julcsa sehogy se találták a helyüket a világban. Hiába ficeregtek-mocorogtak, mentek jobbra, mentek balra, valahogy mindig szűk volt nekik. Nyomott lentről, nyomott fentről, és sajogtatta a fejüket a gondolat, hogy mivégre minden. Pedig mindenük megvolt, ami kell. Apjuk-anyjuk, kezük-lábuk, s egymásnak is jó pajtásai voltak.

Egyik nap aztán mikor így ficeregtek-mocorogtak, keresgélték a helyüket, eltévedtek az erdőben.

Igencsak megéheztek és megszomjaztak már, amikor egy tisztásra értek, s találtak ott egy kutat.

Ahogy belenéztek, hát mindjárt elszédültek. A kútban ugyanis nem víz volt, hanem a világ összes gyönyörűsége. Vödröt azonban sehol se találtak, sem pedig kötelet, amivel meríthettek volna belőle.

Ezért aztán leültek, és vártak, hátha eszükbe jut valami megoldás. Egyszer csak megszólal Palkó:

– Te Julcsa. Ha egyszer nem tud kijönni ami odabent van, miért nem megyünk le mi ketten, és nézzük meg közelebbről?

– Hát mi lesz, ha nem tudunk kimászni?

– Egyet se félj Julcsa. Ha itt kint nem találjuk a helyünk, nem lesz rosszabb odabent sem.

Beugrottak hát mindketten a kútba. Három nap három éjjel zuhantak, míg végre leértek a kút fenekére. Ott azonban csak egy rusnya boszorkánnyal találkoztak. Se híre se hamva nem volt a sok gyönyörűségnek amit odaföntről láttak. A boszorka sovány volt, öreg, és két arca volt. Az egyik jobbra, a másik balra nézett, de mindegyiken csak egy szeme volt. Mélyen ülő, karikás szemek, a hideg kirázta őket tőle.

– Na tessék. Megmondtam. Nincsen itt semmi jó. Most aztán csapdába kerültünk. Hogy fogunk kijutni innen? – kesergett Julcsa.

– Talán ő segíthet nekünk – mondta Palkó és megköszörülte a torkát. – Jó napot öreganyám!

– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál – mondta a banya. – Mondd mit akarsz?

– Azt hiszem véletlenül eltévedtünk. Fentről másnak látszott az ami idelent van, és visszamennénk ha egy mód van rá. Legyen jó szíve, és segítsen meg bennünket.

– No hát nekem ugyan nincsen szívem, se jó se rossz. Hét éve már hogy elveszett, és nem érzek semmit. Csak a gondolataim zakatoló fogaskerekeit hallom. Segítsetek rajtam, keressétek meg a szívemet és akkor én is segítek rajtatok.

– Mégis merre induljunk? – kérdezte Julcsa.

– Végig kell járnotok a születés és halál útját.

– Hát azt merre találjuk? – csodálkozott Palkó

– Amerre a szemem néz.

Így hát Julcsa elindult egyik irányba, Palkó a másik irányba, mert a banya két szeme teljesen másfele nézett. Mind a ketten egy-egy fához érkeztek. Palkó egy fiatal, zöldellő fához, amin bimbók nyiladoztak. Julcsa egy szikkadt, öreg fához. Ágai körül hollók repkedtek.

Palkó megkérdezett egy kicsi bimbót az egyik ághegyen:

– Merre találom a banya szívét?

– Várd meg amíg kinyílok, elhervadok, és gyümölcsöt hozok. Annak magjában lesz a boszorkány szíve.

Julcsa a hollóktól kért tanácsot.

– Várd meg, amíg egyikünk elfárad, és megpihen egy ágon. Akkor aztán fogd meg, és tépd ki a tollát. Amerre viszi a szél, arra kell menned. De vigyázz, nehogy elaludj, mert kővé változol.

Julcsa így is tett. Megvárta amíg az egyik holló elfáradt, leszállt egy ágra. Elkapta, kitépte a farktollát, és szélnek eresztette. Elindult utána, s a szél egy gyönyörű tájra vezette. Mindenütt hatalmas, gyönyörű, gyümölcsöktől roskadozó fákat talált. Alaposan belakmározott a gyümölcsből, majd leült megpihenni egy szikla tövében. Már éppen elaludt volna, amikor a szikla megmozdult. Alig észrevehetően, de mintha szólt volna belőle valaki. - Julcsa! Suttogta.

Ahogy jobban megnézte, látta, hogy egy arc vonási fedezhetőek fel benne.

– Palkó! – kiáltotta meglepetten. – Mi történt veled? – és keserves sírásra fakadt. Csodák csodája, a könnyzápor alatt felolvadt a szikla, s Palkó felébredt.

– Addig ültem itt, amíg elaludtam, és kővé dermedtem. – szólt fáradt hangon. – Ezt a gyümölcsöt vártam. – mutatott egy ágon csüngő aranyszínű gyümölcsre. – Ennek a magjában lesz a boszorkány szíve. Leszedték, megették, és a magját elvitték a banyának.

– Köszönöm nektek – mondta a banya. – Most pedig ide hallgassatok. Amit fentről nézve olyan gyönyörűnek találtatok, az az érzések világa. Akár hiszitek, akár nem, ez ugyanaz a világ ahonnan jöttetek, annak a tükörképét láttátok tükröződni a kútban. Az út, amin jöttetek, a gondolatok útja volt, ezen visszafelé már nem juthattok haza. Meg kell találnotok a szív útját. Most, hogy nektek hála, kiszabadultam a gondolatok börtönéből, és újra van szívem, én is elkísérhetlek titeket. Fogadjátok el tőlem ezeket a mindent látó szemüvegeket. Ha felveszitek, ti is látni fogjátok, merre vezet a szívetek. Ezzel bármikor, bárhol megtaláljátok az utatokat a világban. Palkó és Julcsa elindultak hát haza. Három nap három éjjel mentek, míg visszaértek a tisztásra, és soha többé nem tévedtek el. Nem érezték már szűknek a világot, hiszen mindig tudták merre menjenek.