Virágom, virágom
Kerekerdő közelében, Üveghegyen jóval innen áll egy csodás palota. Kacskaringós, árnyas úton, szellő fúta dimbes-dombon találhattok csak oda. Muzsikál ott a természet, mikor minden feléled, rigó füttye csalogat. Patak csobogása kísér, hangja csillogóan zenél, átölel fát, bokrokat.
A héttornyú palotához, féltve őrzött kapujához erős, vastag híd vezet. Őrök vigyázzák haptákban, belépni most nem lehet! Szomorú a királyi pár, gyermekük, a Királyleány ma lett tizenötéves. Ahelyett, hogy örvendezne, szülinapjára készülne, kedve bágyadt, túl rémes! Szolgák hada sürög-forog, kutyusa is csak toporog körülötte, aggódva. Legfőbb vágyuk, ha Bíborka hangulata szemlátomást derűsebbre fordulna! Nyűgös kedvét nem vidítja szüleinek ajándéka: arany nyakék, topánka, tűzijáték künn, a kertben, meglepetések a fűben, az asztalon nagy torta!
Egymásra néz anyja, apja, mintha tudnák, mi a nyitja Bíborkájuk bajának, s a palota főtornyából, pergődobok szólójával üzennek a világnak:
„Jöjjön ide minden orvos, bűvész, tudós, aki okos!
Bárki hallja, adja át! Gyógyítsák meg Bíborkát!
Jöhet vadász, gróf vagy herceg, egy percet sem vesztegelhet,
Ha a lányunk jókedvű lesz, becses kezét s fele királyságot nyerhet!”
Falu, város harangjait félreverték, hiszen baj volt, had’ hallja meg mindenki. Útra is kelt sok-sok ember felvértezve reményekkel, hátha sikerül nyerni. Elsőként egy Gazdaember – kosarában zöldfélékkel – jelent meg a trón előtt, hozott magával sokfélét: gyümölcsöket, almát, körtét, friss salátát és szőlőt.
– Felséges Úr! Hallom, mi bánt! Hadd’ nézzem a Királyleányt! Hű, itt bizony, nagy a baj! Arca halvány, szája fakó, tekintete szomorkodó, nem segíti őt a jaj! Egyen mézet, almát, diót, répát, retket és mogyorót, azokban van nagy érték! Ne csak csokoládén éljen, főzelékekre is nézzen, legfontosabb a mérték!
A Királylány mérgesen szólt:
– Hiába a fáradságod, nem kell a te okosságod, nem vidított fel szavad! Finomabb a sóskaszósznál, édesebb is a spenótnál minden, amit nem szabad!
Hüledezett is Bíborka nyafka-nyegle válaszán a trónterem népsége! Szégyenkezve hátrább lépett, de magában mégis dúlt-fúlt az egészség hírnöke…
– Kérjük, ki a következő! – kiáltott az Udvarmester, s hosszú, fekete palástban, cilinderben, furcsa sálban Bűvész lépett most elő:
– Uram, Felség! Hallom, mi bánt! Meggyógyítom én e leányt! Figyeljen a két kezemre, varázsolok, s lesz majd kedve! Nem csalás, nem ámítás! Egyik kezemben egy nyuszi, ni csak, milyen alamuszi! A másikban tyúktojás! Hókusz-pókusz-pirimókusz, nyusziból lesz egy kis mókus, cserebere, bámulás! Hogyha nagyon figyeltetek, sikerült a produkció: Húú, de blamázs!!!!!!! Összetört a záptojás!
Ám Bíborka nem nevetett, láthatóan dühös lett:
– Nem vonzó a mutatványod! Csődbe fulladtál magad! Sokat kell még gyakorolni, menj máshová bűvészkedni, ott majd hátha, tapsot kapsz! Mi ez a zaj, odakünn!?
Kitárult a díszes ajtó, Herceget hozott a hintó, csupa pompát, ragyogást: aranyládában sok ékszert, igazgyöngyöt, fénylő kincset, volt is bőven ámulás! De Bíborka rá se nézett, pedig minden nagyon fénylett. Elege volt, elfáradt. Igazából nagyon unta a soktornyú, zárt házat! A megszokott díszteremből, udvarhölgyes kísérettel kiballagott szótlanul, távozott a Királyné is, csak a Király maradt mégis, leroskadva, szomorún. Halvány napsugarak szórtak délutáni fényeket, s röpítettek a terembe szívhez szóló éneket:
– Hej, tulipán, tulipán, teljes szegfű, szarkaláb, Tele kertem zsályával, szerelemnek lángjával!
Pozsgás arcú legény állt meg kötényben, a trón előtt. A Király már jól ismerte, hisz a kertben szorgoskodott minden reggel, délelőtt.
– Királyuram, segítek én! – szólt a bátor Kertészlegény, és mosolygott szüntelen. – Engedd meg, hogy apródok is jöhessenek le velem! Túl nagy a kert, tavaszodik, együtt jobban győzködünk! Egy hét se kell, és Bíborka, biztos, ott lesz majd velünk!
– Rendben, Péter, kertész Péter! Hiszem majd, ha meglátom…! – így a Király, sóhajtott a fiú után, aki árkon-bokron túl már, örömében nagyot ugrott át, a virágágyáson.
Másnap, korán a királylány furcsa hangokra ébredt… Künn, a kertben, a bokrok közt apródjai sokasága izgatottan szétszéledt. Közben metszőollók zaja, csattogása hallatszott, volt, ki kapált vagy ültetett, míg az ügyes Kertészlegény a háttérben dolgozott. A Királylány kíváncsi lett, kikémlelt az ablakon, óvatosan, hogy ne sejtsék, mi érdekli őt nagyon. Ment a munka, szépült a kert, dolgoztak a kis kezek, nap nap után, egyre többször csendültek fel énekek:
– Én kis kertet kerteltem, bazsarózsát ültettem…! Piros pünkösd napján mindenek újulnak, A kertek, a mezők virágba borulnak…! A búzamezőben háromféle virág, a legelső virág a szép búzavirág…!
Messzire szálltak a dalok, serénykedő, szorgalmatos apródfiúk dalai. Csengő-zengő, szép hangjukat, mindennapi éneküket Bíborka sem bírta ki. Egyik reggel kikönyökölt ablakának párkányán, dallamokat dudorászott, és elámult a csodás kert látványán.
– Jöhetsz közénk, kedves Felség! – fülelte le őt a kertész… Be is csapódott az ablak, dérrel-dúrral, mint a szélvész!!
– Még hogy sáros legyen kezem! Ez a fiú mit képzel? – A Királylány nagy mérgében nem is akart szóba állni a túl hetyke legénnyel.
Ám vasárnap csoda történt! Bíborka lemerészkedett… Kertész Péter a közelben éppen virágot szedett:
– A pünkösdi rózsa kihajlott az útra, én édesem, én kedvesem, szakajts egyet róla…! Szerelmes szándékkal nyújtott át egy szálat a szépséges lánynak. Bíborka elpirult, lesütötte szemét, a Nap is előbújt, felragyogott az ég.
Sokáig csend honolt, csak szótlanul álltak… Majd nagyokat kacagva, munkához is láttak…
Az apródok és az udvari nép velük együtt örült, s dalolták fennhangon a legszebb éneket:
– Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, Minden madár társat választ, virágom, virágom…!
