Zakariás és Balambér

A tölgyfaház ajtaja vidáman nyikorgott, mikor Zakariás végre megérkezett a munkából. Kibújt az esőkabátjából, és levette a bakancsait. Kifordította belőlük az összegyűlt vizet, mire egy helyes kis tócsa nőtt a konyhakőre. A pocsolya fintorogva mutatta az óriásnak, hogy a szakálla telis-tele van csimbókkal, ráadásul egyikbe-másiba bogáncs is kapaszkodott.   

– Hejj, a teremburáját, micsoda borzas figura lettem! Ha most jelentkeznék felhővigasztalónak, talán meg sem kapnám ezt a jó kis állást! Így már nem is csodálom, hogy olyan nehezen ment ma a munka. Szegény báránykák biztosan halálra rémültek odafent, amikor meglátták, hogy közeledem feléjük.

Zakariás egy létrahossznyi fésűt vett elő, és – olykor-olykor nagyokat nyögve – bontogatni, tisztogatni kezdte a szakállát. Az összegyűjtött bogáncsokat az ablakpárkányra tette, hadd gyönyörködjenek a kinti látványban. Aznap különösen vad muri folyt az erdőben. A fák épp csak szaltókat nem ugrottak a szelek heves rángatása közepette. Zakariás, miután a legutolsó szúrós golyót is a többiek mellé ültette, maga is kipillantott a tölgyfalak ablakán. Így vette észre a manót (vagy törpét), aki legfeljebb akkora lehetett, mint az óriás ökle. A szemei csukva voltak, és keservesen óbégatott, de hogy mit, azt Zakariás a kinti zenebonától nem hallotta. Csak látta, hogy a nyomorult tökmag teljes erejéből egy olyan fácskába kapaszkodik, amelyiknek a törzse vastagsága Zakariás gyűrűsujjára hasonlíthatott. A tölgyfaház előtt virgonckodó széllegény igencsak tréfás kedvében lehetett, mert amíg a lényecske szorosan ölelte a fa derekát, ő a levegőbe emelgette annak fűszálvastagságú lábait.

– De már azért mindennek van határa! – csóválta meg a fejét az óriás, és úgy ahogy volt, zokniban kirohant a háza elé. Az ajtó helyeslően nyekergett.

Odakint egyik kezével lefejtette a rémült manót (vagy törpét) a fatörzsről, míg a másik kezének mutatóujját megrázta a szemtelen szélfiú felé. Az duzzogva megrántotta a vállát és odébbszelelt.  

Zakariás bevitte és a hokedlire tette a pöttömöt. Melléguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse, aztán csak nézett, hunyorgott és hümmögött. Pont úgy, mint a másik! Mert olyanok voltak, mint két tojás, csak az egyik kolibri-, a másik meg struccméretű. Aztán az idegen – akinek csimbókok ugyan voltak a szakállában, de bogáncsok nem, mert kényelmesen sehogy sem fértek volna el benne – megköszörülte a torkát és köszönetet mondott a mentőakcióért. Zakariás mosolyogva legyintett egyet, hogy nincs mit, hiszen ez csak természetes, de a mozdulata olyan huzatot csinált, hogy a másik majdnem lebucskázott a hokedliről.

– Ó, pardon – mentegetőzött az óriás. Aztán gyorsan megterített, mert hallott róla, hogy evés közben a barátkozás is könnyebben megy.

A törpe (vagy manó) olyan éhes volt, hogy három fogást végigevett egyetlen szó nélkül. Csak rágott és nyelt és időnként boldogan csettintett a nyelvével. Már a napfénybefőttnél tartottak, mire kiderült, hogy Balambérnak hívják és azért kelt útra Almagombócfalváról, hogy valami hozzá illő mesterséget tanuljon.

Zakariás tudta, hogy az említett hely nem épp kőhajításnyira van az erdejétől, ezért kimert egy kis repetát is.

– És eddig nem találtál neked való hivatást? – érdeklődött az óriás, mikor végleg kiürültek a tányérok.

Balambér szomorúan rázta az üstökét. Zakariásnak pedig szöget ütött a fejébe, hogy a bátortalanabb felhők milyen nehezen viselik az ő melák termetét.

– A felhővigasztalás nem érdekelne?

Balambér szemei elkerekedtek. Sosem hallott még erről a mesterségről!

– Persze, persze – magyarázta Zakariás –, ez amolyan titkos küldetés. Nem verik nagydobra, hogy egyáltalán létezik. Tudod, még a végén mindenki felhővigasztalónak akarna állni. Pedig ez nehéz és komoly feladat. Nem alkalmas rá akárki… A felhőknek ugyanis báránylelke van. Nagyon érzékeny lények. Gyakran fakadnak sírva. Mások meg makacsul magukba fojtják a problémáikat. Mindkét esetben kell nekik a segítség. A segítségem. De sok munka ez egyetlen óriásnak. Sokat lendíthetne a hatékonyságon, ha csapatban dolgoznánk.

– És mitől szomorúak a felhők? – érdeklődött Balambér.

– Hát, egyik ettől, másik attól. Tudod, az is fontos, hogy egy felhővigasztalónak tudnia kell titkot tartani. Szakmai szabály, hogy a bizalommal nem szabad visszaélni! Szerinted ez menne neked?

Balambér bólintott.

– És ha sikeresen letelt a próbaidőd, lakást is kapsz ám! Majd együtt keresünk egy alkalmas fát vagy bokrot. Addig meg ellakhatsz nálam!

Így csapott fel Balambér felhővigasztaló-tanoncnak. Egy jókora tölgyfalevélre írták a szerződést, aztán Zakariás feltette őt a párkányra, hogy figyeljék, valamelyik felhőnek nem támad-e máris szüksége rájuk. Amíg vártak, Balambér egy bogánccsal kifésülte a szakállából a csimbókokat. Közben beszélgettek.

Az ugyan még ekkor sem tisztázódott, manó-e ő vagy inkább törpe, de ez se a barátságukat, se a munkájukat illetően nem is számított semmit.