A Cianotypiae-sorozatból

MAGŐRLŐ (II.)

Nap nap után
tenyeredben ébred a nap,
ébredsz tenyerében a napnak:
tág horizonton a
pirkadat hombárjából megannyi
színarany magva pereg szét,
hogy déli verőben
az égi mező közepén
kalásszá kereküljön a holnap,
s míg alkony anyánk
hűs fátylát kanyarítja a lent
szuszogó, langyos puha tájra,
éj-szoknyája
sötét ráncaiban rejtve
maradjon az égi kovász.

ERDŐKÉRDŐ

(MEGTARTÓ ERŐ)

Mi az, hogy erdő? – kérdezte a kisfiú egy nap az apjától.

Az erdő? – hökkent meg az apja. – Hát fák sokasága, az az erdő. – Majd kis tétovázás után hozzátette: - Az erdő veszedelmes hely, úttalan sűrűség, vadak búvóhelye. Eszedbe ne jusson egyedül kószálni benne!

A kisfiú erre összeráncolta a homlokát, és nem szólt semmit. De másnap megkérdezte az édesanyjától is:

Mi az az erdő?

Az erdő? – csodálkozott az anyja. – Mesék menedéke, mi más. Tündérek, manók meg más elvarázsolt lények népesítik be, mélyén kristálytiszta források fakadnak, és minden fája egy-egy elmondásra váró történet. Kószálj benne bátran, fedezd fel, lesd ki a titkait!

A kisfiú bólintott, mint aki érti, de a dolog, úgy látszik, mégsem hagyta nyugodni. Ezért, amikor egy erdésszel találkozott, neki is nekiszegezte a kérdést.

Az erdő, ugyebár… – habozott az erdész, mert nem akart túlságos bonyolultan fogalmazni –, amolyan életközösség, tudod, mint egy család. Egy rendszer, amiben mindenki mindenkinek a rokona, és minden mindennel összefügg.

A kisfiú udvarias volt, ezért megköszönte a felvilágosítást, de nem érezte úgy, hogy sokra ment vele. Egy erdésztől azért másra számított. Már csak az „ész” miatt is.

Szerencsére hamarosan az útjába akadt egy favágó. Az levette füléről a zajvédőt, leállította a kerregő láncfűrészt, és megkérdezte, mit is mondott pontosan a kisfiú. Amikor az elismételte a kérdést, a favágó nagyot nézett, és megvakarta a fejét.

Az erdő… az erdő az megélhetés – bökte ki végül. – Töméntelen sok munka – tette hozzá. – Sose érek a végére.

A kirándulók, akik egy verőfényes napon akadtak az útjába, már bőbeszédűbbnek bizonyultak. – Az erdő pihenés! – rikkantották. – Kikapcsolódás, felüdülés, változatosság a nagyváros agyat szikkasztó, testet tikkasztó hajszája után. Csend, csend és csend, és béke és harmónia! Trallala! – mondták, és rágyújtottak egy nótára valami csermelyről, aminek a mélyén vagy kislány vagy pisztráng úszott, és bemasíroztak a fák közé. A kisfiú alig fél óra múlva, egy hirtelen kerekedett zivatar után látta őket viszont, amint lógó orral, bosszúsan csöpögve, némán cuppognak el a távoli buszmegálló felé.

Azután egy napon bezörgetett az ajtón a kisfiú bátyja.

Ritkán jött látogatóba, mert már nagy volt, dolgozott erre meg arra, járta a világot. A kisfiú összeszedte a bátorságát – össze kellett gyűjtenie apránként, lelkének különféle zugaiból, mert úgy sejtette, a bátyjától végre igazi, ha nem is feltétlenül kellemes választ fog hallani –, és feltette neki is a kérdést.

A bátyja alaposan megnézte a kisfiút, hogy mennyit nőtt, mióta utoljára látta, aztán a térdére ültette, és azt mondta neki:

Én mostanság egy hajón dolgozom. Hatalmas konténereket szállítunk Afrikától Grönlandig, Kalkuttától New Havenig. Napokon, heteken át csak a tengert látom magam körül. Olyan sokáig, hogy a végére elfelejtem, mi a tenger. Csak amikor kikötünk, és a partról visszanézek, akkor jut eszembe. Amíg én is itt laktam a házban, a tisztáson, az erdő közepén, én sem tudtam, mi az erdő. El kell menni innen ahhoz, hogy megtudd. És visszanézni. Akkor, de csakis akkor, egy csapásra megérted.

De jó! – lelkesedett a kisfiú. – Ugye sokáig itt maradsz? Lenne még egy csomó kérdésem.

Nem lehet – rázta a fejét a bátyja. – Amióta tudom, hogy az erdő is csupán egy hely a sok-sok hely közül, nincsen maradásom.