A költészet elit szóbeliség

A magyar irodalom jó ismerője és tisztelője, és egy hasonlóan kis nyelv alkotójaként szerényen viszonyul a nemzetközi ismertséghez. Vajon mit bizonyít „tudományos költészetével” a paradox módon a 21. században is eleven bolgár avantgárd egyik poétája? – Szondi György interjúja Jordan Eftimovval, a Bizonyított elméletek, befejezett kísérletek című könyv szerzőjével.


– Kezdjük egy terminussal, rendben? Vagy talán álterminussal… Az Andrássy úti Bolgár Kulturális Intézetben a múlt hónapban, a könyvbemutatódon azt mondtam, hogy „tudományos költészetet” művelsz. Tényleg azt írsz?
       
– Én meg azt mondtam, hogy az elefánt egy archi-szaxofonista. És ebben mélyen hiszek, bár sosem jutott volna eszembe, ha a bemutatón fel nem lép a nagyszerű magyar muzsikus, Vázsonyi János szaxofonos. Elképesztő ember, aki képes átírni Bachot szaxofonra, képes úgy megszólaltatni a szaxofont, mintha bolgár furulya lenne, de úgy tudja keverni a dzsesszt a klasszikussal és az etnóval, hogy nem fájdul meg tőle a fejed. Mondhatnám, hogy a költészetem valami olyasmi, mint barokk témák korszerű átirata, ha nem tartanék attól, hogy ez nyomban nagyképűen fog hangzani.
Igen, a „tudományos költészet” kifejezés álterminus. Mint minden terminus. Egy bolgár festőművész, aki fél évszázada Németországban él, ihletett meg az ilyesfajta tréfálkozásra – Nikolaj Szarafov. Ő találta fel saját művészeti irányzatát – a bagonalizmust. De mivel szatirikus alkat, akárcsak én, hamar feljebb léptette a dolgokat, és a bagonalizmus szellemi tanítássá vált, mi több, ironikus posztmodern vallássá, amelynek főistene az Ármányos Bagó. Ármányos – így nevezik a bolgárok az Ördögöt. De másrészt Bagó, vagyis jóságos, meg van némi áthallása a bátyóhoz, a felsőbbséghez, a főnökséghez. De minek magyarázkodjam – te már fordítottad őt, ha jól tudom.
Visszatérve a tudományos költészethez – tényleg úgy gondolom, hogy ezt az irányzatot művelem. És mivel nem jut eszembe más előd, mint Ezra Pound, akinek „gazdasági” kántusai (cantos) vannak, általában azt állítom, hogy úttörő vagyok. Azt mondhatná valaki, hogy egyszerűen az egész európai modernizmus nem más, mint játék a tudománnyal, és emlékeztetnék, hogy Baudelaire gyakran használja az alantas beszédstílus szókincsét a műszaki fogalmakkal együtt, és hogy Mallarmé a Kockadobás poéma szerzője, ebben a lényeg a struktúra, amelyet egyrészt a népi gyermekjátékból, másrészt Louis Pasteur felfedezéseiből vesz át. Végül feltárom előtted következő verseskötetem ötletét, amely majd a következő év nyarának végén jelenik meg. Az lesz a címe, hogy „Tengergyilkosság és más versek a végről”. Továbbra is úgy gondolom, még mindig a költészet kulcspozíciójában, amelyben a tudomány és a politika úgy van jelen, mint változatlanul keveredők a babonával és az ártatlan kegyetlenséggel.
       
– Viszont átugrottál egy könyvet. Beszéltem az utolsó előtti verseskötetedről, amely éppen most jött ki a nyomdából magyarul. Szó esett a leendő köteted elgondolásáról is. A legutóbbi pedig, amelyet kiadtál, a Mielőtt lemosnák a vért, az Ukrajnában zajló háború reakciójaként látott napvilágot, és mintha nem akarnál beszélni róla.

– Akarok, de hát nem ez most a lefordított kötet. Ez egy olyan könyv, amit azért írtam, hogy érzelmileg feldolgozzam a propagandával kapcsolatos elborzadásomat. És a mai megzavarodott emberek miatt, akik semmiben sem különböznek a középkoriaktól. Állítólag az információ korában élünk. Na persze!
A háborúról szóló verseskötetem valójában ikertestvére a magyarra fordított könyvemnek.
Mondok egy példát két nyúlfarknyi verssel – A szabadság miatt című a Bizonyított elméletek, befejezett kísérletekből származik, a Megszabadulás című vers pedig a Mielőtt lemosnák a vért kötetből.
       
A szabadság miatt
Zavaros elgondolásai vannak a szabadságról.
Köteles zavarosan tartani őket
– a szabadság miatt.

Megszabadulás
A templomok megszabadítása tetőiktől –
Hogy látszódjon az égbolt.

– A Bizonyított elméletek, befejezett kísérletek a te első lefordított könyved külföldön. Milyen érzelmeket vált ki ez a szerzőből?

– Az érzelmet személyes allegóriává transzformáltam át. Binjo Ivanovnak az egyetlen idegen nyelven megjelent önálló kötete – amely 1990-ben látott napvilágot – szintén magyar nyelvű, szintén Szondi György fordításában. És lám, engem is ugyanez a sors ért utol – ez felvillanyoz. Hogy kicsoda Binjo Ivanov? Az a költő, akit a mai napig meglehetősen kevéssé ismer a bolgár átlagember, akit nagy kortárs irodalomkritikusaink a második világháború utáni időszak három legjelentősebb poétája között tartanak számon mind a mai napig – Nikolaj Kancsevvel és Konsztantin Pavlovval együtt (akik egyébként megint csak neked köszönhetően szintén önálló kötettel mutatkozhattak be a magyar olvasóknak). Ezt az értékelést kategorikusan képviseli Mihail Nedelcsev professzor, de Plamen Dojnov professzor is teljes mértékben kiáll mellette, és bármilyen szerénytelennek tűnik is – én is. Binjo Ivanov 51 éves volt, amikor lefordították magyarra, én az ötvenharmadikat taposom. Úgyhogy számomra a Csíkhelyi Lenke fordításában megjelent Bizonyított elméletek, befejezett kísérletek című verseskötetem nagyon sokat jelent – felsorakoztam elődeim, a bolgár avantgárd költészet kulcsfigurái mellé.

       
– A magyar nyelvet viszonylag kevés ember beszéli a világon…

– Ez így van – és ennek még jobban örülök. Mert a bolgárok számára a magyar nyelv is abba a sztereotípiába tartozik, hogy azt senki sem érti. Akárcsak a kínait. Rá is érvényes a latin szentencia: „Graecum est, non legitur.” (Azaz: Görögül van, nem olvasandó.) Mi lehet nagyobb öröm ennél? Mert az igazi költő tudja, hogy nem számíthat ki-tudja-mekkora közönségre. Azt nem mondanám, hogy semekkorára, nem gondolom, hogy a költő csak önmagának ír, vagy hogy a nyelv szólal meg rajta keresztül, és ő csupán a szócső.
A költészet elit szóbeliség, nem tud hogy eljutni a sokasághoz. És nem csak napjainkban. De a dalnak nagyobb a potenciálja a közönség gyarapítására. A You Tube már lehetőséget ad az igazán jelentős „példányszámra”. Tehát aki széles közönséget keres, az vagy dalokat ír, vagy reklámszövegeket. De én nem ilyen típusú szerző vagyok.
       
– Ugyan már – szembeállítod a költészetet a dalokkal…

– Ó, nem. Egyáltalán nem. De hogy is mondjam – nos, hozok egy példát az antikvitásból. Versbe van szedve a teljes ógörög filozófia Platónig és Arisztotelészig. A Szókratész előttiek poémákat alkotnak. És ki olvassa őket? Martin Heidegger két és fél évezreddel később. Szapphót viszont hallgatták – ő valami olyasmi volt, mint Taylor Smith vagy Beyoncé. Azért említem ezt a két hölgyet, mert ők maguk írják dalaik szövegét, és bizonyos értelemben szintén feministák.
       
– Mit gondolsz, a fordítónak, Csíkhelyi Lenkének nehéz dolga volt? Valószínűleg nem idegen tőled az az önértékelés, hogy nehezen lefordítható szövegeket írsz.

– Persze hogy nem idegen tőlem. Van ugye egy olyan sztereotípia, hogy amit nehéz lefordítani, az biztosan jó. Viccelek, hadd legyen meg ez az örömöm. De ami a fordítást illeti, azt hiszem, abban is szerencsés vagyok. Csíkhelyi Lenke remekül boldogult, amennyire utána tudtam járni. Te nemcsak nagy formátumú fordító vagy (oly sok lefordított bolgár szerzővel a hátad mögött), és éppen bolgár nyelvről fordítasz, de te ugyanakkor újhullámos bolgár költő is vagy, két nagy visszhangot keltett versesköteteddel. Tehát egyike vagy mind a bolgár eredeti, mind a magyar fordítás olvasóinak, te adhatod a legpontosabb értékelést.
De mondok egy példát a fordító munkájára, amelyet érzékelni tudok: a Természet című vers magyar fordítását:

Fantom-fájdalmak
A hajdani négybetűs szerv helyén.
A szemre gondolok.

És íme, az eredeti:
       
Фантомни болки
На мястото на някогашния трибуквен орган.
Имам предвид окото.

A „hárombetűs szerv” „négybetűs szerv” lett a fordításban. A „szem” az „oкo”. De magyarul négybetűs a szív (сърце) és a fasz (кур), аz orr (нос) és a fül (ухо) viszont mindkét nyelvben hárombetűs, a „szem”-től eltérően.

– Hogyan értékeled az utószót, amelyet Márton László írt a könyvedhez? Azóta ismered őt, mióta történelmi regényeivel bemutatkozott Szófiában.

– Az utószó a remek elemzés mintapéldája egy gyakorlatilag ismeretlen költőről. Márton úr ilyen értelemben alapos kritikus – engem mint szerzőt csak futólag ismer, csak ezt a könyvemet olvasta. De hogy tud olvasni! Tudod, vannak emberek, akik néznek, de nem látnak. És vannak olyanok, akik látják a nagy kép egészét, meg a részleteket is. Ő az ilyen olvasók közé tartozik. Nagy köszönettel tartozom neki, hogy egyáltalán megismerhettem.
Nézd csak meg ezt a bekezdést az utószavából:
„Jordan Eftimov költészete félúton helyezkedik el a kísérletező kedvű »konkrét költészet« és a régi görög bölcsek töredékei között. A Papírtekercsek című vers olvasásakor azt hittem, hogy Eftimovot egy időre megszállta Ernst Jandl osztrák költő szelleme, vagy legalábbis jelentőségteljes beszélgetésre került sor köztük.” Azt a mindenit, Ernst Jandl a kedvenc költőim közé tartozik, tanítóm a gondolkodásban, a Szókratész előttiek szövegeinek némelyikéről pedig esszéim is vannak – de Márton László ezt nem tudhatta.
Nos, amikor a regényeit bemutattam Szófiában, azt hiszem, megállapította, mennyit nyomok gondolkodásban, de mint alkotóművésszel csak ebben a verseskötetben találkozott velem. És mennyi filozófiai utalás van a regényeiben, a Kényszerű szabadulásban, A mennyország három csepp vérében és A követjárás nehézségeiben, amelyek bolgárul is megjelentek!

– Kritikus is vagy. Milyen vonásokkal vázolnád fel a kortárs bolgár irodalom képét, különösen a költészet helyzetét?

– A bolgár költészet 1989-ig a szolgalelkűség, a politikai megrendelés teljesítésének fogságában volt, ez nem meglepő. De voltak kivételek, néhányat már említettem – Binjo Ivanov, Nikolaj Kancsev, Konsztantin Pavlov. És természetesen nemcsak ők hárman. Köztük és köztem állt az 1980-as években debütáltak nemzedéke: Zlatomir Zlatanov, Ani Ilkov, Vladimir Levcsev, Miglena Nikolcsina. És amikor az én nemzedékem feltűnik a színen, az ő iróniájuk és az ő szkepticizmusuk nyomában lépkedtünk. „Posztmodernistáknak” hívtak bennünket – ez az 1990-es években sértésszámba ment. Később más szelek kezdtek fújni, és a legtöbb költő egyre elliptikusabban írt, idioszinkráziás önéletrajzi impressziókkal, mind hevesebben kerülve a kollektív utópiákat. Hajlamunkat, hogy narratívát használjunk a lírában, az utóbbi néhány évben felváltotta a személyes traumák szaggatott beismerése. És lám, az utóbbi néhány évben én és Plamen Dojnov újra jelentkezünk – ő az úgynevezett „új politikai költészettel” (olyan versei is vannak, amelyeknek kiindulási pontjai az Állambiztonsági Hivatal ügynökdossziéi), én pedig az én „tudományos költészetem”-mel. Tudom, hogy a bolgár költészet tisztelői előtt a szituáció ilyesfajta bemutatása önimádatnak tűnhet, de tényleg így tudnám összegezni a problémát, hogy mi történik a bolgár költészetben. Dominál a költői projekt, amely menekül a politikától, és beleesik a morál legsekélyebb csapdáiba, ettől pedig valójában kevesen állnak távol.
 
– És mi a benyomásod a kortárs magyar irodalomról? Azért kérdem, mert tudom, hogy Szófiában nem ritkán moderátor vagy magyar szerzők könyvbemutatóin.

– Nagy szerencsémnek tartom találkozásaimat a magyar irodalommal. Az első helyen a modern magyar irodalom olyan klasszikusainak bemutatásával, mint Kaffka Margit, Füst Milán és Szerb Antal. Büszke vagyok arra, hogy az európai irodalomnak ilyen szerzői vannak, és irigylem a magyarokat, hogy az ő nyelvükön írtak. De bolgárul is nagyszerűen hangzanak. Először Esterházy Péterrel és Petri Györggyel ismerkedtem meg. Igencsak különböző szerzők, igaz? De még őket is megelőzték Jancsó Miklós, Szabó István, Tarr Béla filmjei. És Bódy Gáboré. Három évtizeddel ezelőtt, egyetemistaként nyugodtan kijelentettem, hogy kedvenc filmjeim Bódy Gábor Nárcisz és Psychéje, és Jancsó Miklós filmje, A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon. Mert van-e izgalmasabb metaforája a szerelemnek, mint látni, hogyan illeszkednek össze a spermatozoidok a mikroszkóp alatt és a csillagok az éjszakai égen? A spermatozoidok mozgékony csillagok. Vagy az a jelenet, szintén a Nárcisz és Psychéből, amelyben a bátor lázadó magyar nő a férje ölébe ül, nyilvánosan felhajtva a szoknyáját. A zsarnok szívében visszhangzó szavak: „Ne bízz az argosziakban, még ha nem is hoznak ajándékot”, Vergilius Aeneisének parafrázisa, amely a végletekig felerősíti a zsarnokok paranoiájának eszméjét.

– És milyen benyomásaid vannak Magyarországról? Nem először jársz itt, ugye?

– Mindjárt elmondom. A Váci utca egyik impozáns épületén van egyik kedvenc íróm, Szerb Antal emléktáblája. Nagy izgalommal mentem el mellette az idén novemberben. És mit látok? Mivel ugyanott van egy luxus divatház bejárata, ragyogó lámpácskák áradatát zúdították a bejárat köré. Csak ámultam – vajon azzal akarják kihangsúlyozni, hogy ott lakott Szerb Antal, hogy fényfüggönnyel takarják el az emlékét?
Tudtad, hogy a Szófia–Budapest-távolság sokkal-sokkal rövidebb, mint a Szófia–Ogyessza? És mégsem jártam soha Magyarországon az idei évig. Valójában Ogyesszában is csak egyszer voltam – négyszáz másik íróval egész Európából, egyetlen napig, 1994-ben. Azért emlékszem rá, mert akkor ismerkedtem meg Orhan Pamukkal, és mert a tengeri kikötőben, szó szerint a Szergej Eisenstein Patyomkin páncélosában megörökített híres lépcsők alatt láttam két Zsigulit ama bizonyos földöntúli ukrán prostituáltakkal – olyan volt az egész, mint a mai valkyriák emanációja.
És lám, most egy hónapon belül megjártam Ogyesszát (hogy bemutassam Mielőtt lemosnák a vért című könyvemet a besszarábiai bolgároknak – ők a hatodik legnagyobb kisebbségi csoport Ukrajnában, közvetlenül a magyarok előtt), és Budapestet.

Az interjút Csíkhelyi Lenke fordította.