Befejezetlen mondatok és élő álmok között

A kötet címe a sokasodó életévek okozta erózióra utal, ami fokozza az egészségi gondokat és az érzékszervek gyengülésével jár:

„amikor már nem úgy lát a szem

amikor már nem csak szó a nem.”

Az eróziónak van kimutatható, tudományosan magyarázható tünete: a sejtproteosztázis elvesztése. Az idő múlásával sérül a sejten belüli és a sejten kívüli fehérjék keletkezése, azok feltekeredése, forgalma és lebomlása. Ez a jelenség alapvetően befolyásolja az egészséges öregedést és a környezeti stresszel szembeni ellenállást. Elvesztése a 70. életév körül következik be.

Az öregedés által előidézett életműködési törésvonalnál nehezebben meghatározható a lelki válság beállta, a múlt és az új világ közötti útkeresés, amikor:

„a szív is méri időnk rohanását,

(…) a múlt csak múltat idézhet.

(…) csillagidőhöz hogy rendelhetnénk mutatókat?”

Az élt évek kísértő kérdése, hogy mi az, amit elvégeztünk, és mit tennénk másként, ha erre esélyt kapnánk. Az emberi élet azonban, akár az időjárás, nagyszámú tényezőtől függ; belátható módon aligha változtatta volna meg egyetlen vagy akár több múltbeli döntésünk a jelenbe vezető utat. „Az ég igazát nem cáfolhatja idő” – mondja Benyhe István, aki a „múltat és az új világot” összekötő idősíkok között keres – nehezen fellelhető átjárást, mert:

„Kisiklik most a múlt kezéből,

bolond szelek hátára kap,

Ma párás baljós köd sötétlik

tegnap még csendes víz felett”

Egymást követő és alapvetőn különböző nemzedékek időben változatlan szorongása, folytatja-e majd valaki az általuk megkezdett munkát. Gyötrő érzés, hogy az évek során kialakított és állandósított értékrend nem továbbadható; mindaz, amire törekedtek és sikerre vittek, vagy legalábbis nekikezdtek, óhatatlanul elévül, a semmibe vész. Lehetséges-e az „újban megóvni régvolt árnyakat”? – teszi fel a kérdést a költő. A közéletből kilépő, az életből is hamarosan kisétáló korosztály borúlátással szemléli a körülötte megváltozott világot, a még itt vagyunk, de már nem itthon érzés keríti hatalmába, ránehezedik a múlt nélküli jelen és a jelen nélküli jövő érzése, amikor „a tegnapot köszönteni / vezet csak az útja”:

„Menekül a múlt, jövend a jövő,

de nem érhet el, sorsom átmenő.”

Semmibe foszlanak történelmi hagyományok, mert nincs, aki őrizze azokat: „megtagadott múltunk úszó emléke, (…) éget, mint a befejezetlen mondatok”.

Szinte halljuk a költő sóhaját, amint szavakba önti a lelkének oly nehéz a felismerést:

„Beléptem én is az őszbe,

már a senki földjén járok,

bár nagy kísértőm még az élet,

halottaim élő álmok.”

Benyhe István az életkor által óhatatlanul ránk szabott „múltat és az új világot” összekötő idősíkok között keres átjárást, „az Ég és a Mély” választóvonalán, amelyek nem hagyják el soha:

„míg új időt tapint az alkonyat.

(…)

Betöltjük sorsunk ég-szabta ívét:

újban megóvni régvolt árnyakat.”

Az idő síkjai óhatatlanul ötvöződnek a térbeliséggel. A virtuális valóság mondatja a szerzővel: „Minden világon átfutó sejtelem / összeköt, elszakít? Ránk tört a végtelen.” A sors által ránk szabott idő „az ég és föld között” folyik, ahol „Hamis álmok fénylétrája / köt össze (…) két világot / és elképzelt légvárakat”.

A kötet egyik verse méltó megemlékezés a mentoráról, akinek a biztatása adott indíttatást Benyhe István írásainak. Szőcs Géza, a költő, a példakép és barát:

„angyali szárnyakon már messze jár,

és az új szelek dalából ébred, amelytől

a föld az ég fölébe száll,

s a fáradt alvó rög égi magjára vár”

A kötet versei az életút bölcsességévé lényegülnek, elérkezett az ideje felmérni, mit cselekedtünk és mit tennénk ma másként, ha esély nyílna rá, „hogy a tetteket újra ítéljük / szembesítésben azzal, hogy mi vezette a sorsunk. / (…) az ég igazát nem cáfolhatja idő”.

Benyhe István: Erózió. Versek. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023.