A szamariai asszony vasárnapja: Kút és vödör

Ma a vödörről szeretnék beszélni.
Amikor az Úr és a szamariai asszony találkoznak Jákob kútjánál, és Jézus azt mondja: inkább neked kellene tőlem vizet kérned, az asszony ezzel vág vissza: „hiszen vödröd sincsen, a kút pedig mély”. Kétféle mélységről van szó ebben a történetben – a kútról és a lélekről. Az asszony a kút mélységéről beszél, az Úr pedig az asszony lelkének mélyeiről.

Az egyikhez nem árt, ha van kötél és vödör, a másikhoz semmi szükség rájuk.
Hitvalló Szent Maximosz írt egy bájosan szégyenlős kommentárt ehhez a történethez. Azt hiszem, a maga szerzetesi lelkületével nemigen tudta hova tenni, hogy egy öt férjet elfogyasztott asszonyszeméllyel diskuráljon a Megváltó, ezért inkább az egészet egy gyönyörű, és persze merőben allegorikus eseményként magyarázza. Szerinte a vödör nem más, mint a Törvény tanulmányozása: az isteni szó fáradságos elsajátítása. Tudniillik Maximosz számára itt minden a lélekről szól. Az asszony: az emberi természet vagy lélek. Elő is sorolja szépen az evangéliumi nőalakokat: Jairus lánya a Törvényt ismerő, de azt be nem tartó emberi természet, amely így holttá vált; a vérfolyásos asszony pedig az olyan lélek, amely az isteni rendelések megtartása és az igaz cselekedetek helyett a szenvedélyekben hagyja belső erőit elfolyni. A szamariai asszony a Hitvalló szemében annak az emberi természetnek a képe, amely az isteni rendeléseket sorra megkapta, és sorra elhagyta: ezek volnának az öt férj, akikkel egybekelt, de akikhez nem maradt hűséges. Az első törvény a paradicsomi törvény volt, a második a bukás utáni, a harmadik az a szövetség, amely Noéval köttetett, és így tovább. A hatodik Törvény a mózesi: ez az, amellyel már csak együtt él a lélek, de aki már „nem a férje”, lévén ideiglenes. A mózesi törvényt ugyanis az isteni Szó egy sokkal tökéletesebb megnyilvánulása váltja majd fel – az Ige megtestesülése. „Ezért volt mindez a hatodik órában” (vagyis délben) – írja –, „amikor a lelket kiváltképp körülragyogják mindenfelől a megismerés sugarai, az Ige jelenléte miatt; s amikor a törvény árnyéka is eltűnt, akkor beszélgetett az asszonnyal, a kútfőhöz közel”. Jákob kútja, teszi hozzá Maximosz, nem más, mint az Ószövetség. Ebből kellett eddig verejtékes munkával kinyerni az isteni tanítások vizét, a vödör, vagyis a tanulás segítségével. Ám a szavak, az emberi bölcsesség, miként a vödör, nem képesek a felszínre hozni mind a kútban rejlő vizet sohasem. Csak egy-egy kortyot. Ezért nincs is szüksége rá az Úrnak: hiszen ő maga a Logosz, az életre szökő friss vízforrás. És innentől kezdve az embernek sincsen szüksége rá többé: nem a kút mélyét, hanem a feltörő, friss vizet kell keresnie.

Azóta a meleg nap óta már csak egyetlen mélység maradt, a léleké. Benne ott kell lennie a friss víznek, amelyből az Istennel is bátran feleselő, szamariai asszony kapott, hogy többé ne kelljen az emberi esetlenséggel, nehézkes férjekkel bajlódnia.

*

Van a szamariai asszony történetének egy szép, és talán első pillantásra nem magától értetődő motívuma: hogy ugyanis itt senki sem a maga szomját csillapítja. Isten az embertől kér inni. Az emberi szomjat az Istentől kapott víz oltja. A kapott víz pedig „örök életre szökő forrás” lesz az emberben.

Önmaga szomját tehát senki sem csillapíthatja. („Hiába fürösztöd magadban…”, ugyebár.) A bennünk esetleg megtalálható forrás nem minket hűsít: a lelki élet egy megfontolandó leckéje ez. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt várni az ún. „lelki élettől”, hogy általa nekünk legyen „jobb”: segítségével igyekszünk lelki egyensúlyra, kitartásra, belső békére, és hasonlókra szert tenni. Pedig nem arra való. Nem mi oltjuk a magunk szomját. Ha kortyokat kapunk az életből, annak forrássá kell lennie, és másokat felüdítenie. Különben pangó víz lesz, nem élő: pocsolya, nem pedig forrás.

*

Krisztus vizet kér egy szamariai asszonytól, akivel neki, mint tisztességes zsidó embernek, semmilyen szabvány alapján nem illett volna szóba elegyednie. Nő. Szamariai. Ráadásul bűnös is. Krisztus azonban nem csupán ember, hanem megtestesült Isten is – Isten lévén pedig mi sem természetesebb, mi sem magától értetődőbb, mint hogy szóba áll a bukott emberrel. Ha innen nézzük az esetet, maga a párbeszéd ténye is azt bizonyítja, hogy Jézus nem csupán ember volt, és nem is csak egy a korabeli rabbinikus tanítók közül. Az isteni Szó, az Ige, és az emberi szó, a bukott természet logikája áll itt szemben egymással – és pontosan az a szép ebben az evangéliumi történetben, ahogy ez a szembenállás feloldódik: ahogy a párbeszédben, ember és Isten dialógusában mondatról mondatra közelebb jut egymáshoz, végül pedig összhangba kerül a természet beszéde és Isten beszéde. Eleinte egyszerűen elbeszélnek egymás mellett, hogy aztán – Isten tapintatának és makacsságának eredményeképpen – ténylegesen szót értsenek egymással, és kibéküljön a föld az éggel, egy közös nyelvben.

Fotó: Török Máté