„Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege”

Nincs irodalmunknak olyan alakja, aki körül annyi vita, értelmezői-értékelői ellentmondás kavarogna, mint körülötte, akit annyi barát és ellenség vett volna körül, mint őt. Ha valaki a mából csupán Ady Endre temetésének idejére utazna vissza az időben, a több tízezres tömeg láttán nyugodtan következtethetne arra, hogy egy fényes, töretlen költői pályafutás végét gyászolta Magyarország 1919 januárjában. Ám a költő útját jóval több kétség és elutasítás kövezte ki, mint amennyit az utókor őt magasba emelő apologetikája alapján sejthetnénk.

Életútja itt következő, nagyon vázlatos áttekintésében nem vállalkozom többre, mint hogy – a publicista Adyt középpontba állítva – felvillantsam e küzdelmek némelyikét a pályaív mentén, amelynek kezdőpontja egy nyomorúságos kis szilágysági falu, csúcsa pedig Európa akkori fővárosa, Párizs.

Ha Erdély felől közelítjük meg Ady szülőföldjét, a református templom irányából érkezve Érmindszentre (Adyfalvára), a falu ma is szerény házacskákból áll, és ritkán töri meg a csendet a romlott magyar beszéd, azaz a román és a magyar keveréke. Az anyai nagyapa református lelkész, Ady Lőrinc pedig gazdálkodó az érmindszenti határban rossz földeken, két tehénnel, alig-terméssel. Itt született 1877. november 22-én fia, Endre. Aki nem ismeri az ilyen és ehhez hasonló sanyarú sorsú falvak életét, az nehezen érti meg, hogyan láthatott le olyan mélységben Ady a magyar sorsproblémák gyökeréig.

Nagykárolyban katolikus gimnáziumba járt, ahol már diákként foglalkoztatták a verseiben majdan motívumként felbukkanó, a lelkét felkavaró tapasztalatok: a cifra nyomorúság, az előítéletek, az álszentség, az egyházi befolyás visszásságai. A szülők aggódtak is a lehetséges konfrontációk miatt, így átíratták a zilahi református gimnáziumba. Az iskola modern szellemét dicséri, hogy Vajda Jánost még életében tanították, ahogy később a még élő Adyt is. Diákként ifjúsági lapot szerkesztett, amelyben Megunt élet című verse is megjelent. E zilahi diákévek életének talán egyetlen felhőtlen korszakát jelentették.

A gimnázium után apai döntésre Debrecenbe íratták a jogakadémiára. Sehogy sem tudott azonban megbarátkozni a „rátarti” cívis várossal, s ez meglátszott tanulmányain, szorgalmán is. Ettől függetlenül néhány, életre szóló barátsága és szerelme is éppen itt szövődött.

Az alapvizsgák letétele után búcsút mondott a jognak, és Temesváron helyezkedett el írnokként. A vizsgáit többször próbálta Pesten is, Zilahon is letenni, ám ekkor már mindennél erősebb volt a költői pálya hívása. Az újat akarás és a valóság kifejezésének feltörő vágya már bőven felfedezhető az írásaiban. Ez a cél vitte újra Debrecenbe, ahol díjazás nélkül helyezkedett el a Debreceni Reggeli Újságnál. E városban kap hangsúlyt Ady irodalmi tájékozódásának egyik fontos eleme: a színházi élmény, ezen belül Ibsen drámái. Bár írt már vezércikkeket, rendszeres politikai publicistává 1899-től a függetlenségi Debreczennél vált. Megvetéssel szólt a „degenerált burzsoáziáról”, mely kezét-lábát törte a címért, rangért. Ezek az írások már felvillantják a későbbi nagy publicistát, aki büszkén vallja: „Mi, újságírók itt Debrecenben a gondolkodást és haladást képviseljük.”

Egészen más jelentősége volt költői becsvággyal összeállított első verseskötetének (Versek, 1899), melyet engesztelésül szánt anyjának az elmaradt közigazgatási karrierért. A kortársak eltérő véleménnyel nyilatkoztak a zsengékről. Az itt megjelent költemények dalszerűségükkel, ösztönösen könnyed ritmusukkal már egy merészebb, időmértékes és egyben hangsúlyos verselésre való törekvés lenyomatai.

*

Ady pályáján különösen fontos szerepet játszanak azok a hatások, amelyek az őt éppen körülvevő jelentős személyek vagy megismert társadalmi csoportok felől érték. Nagyváradon merőben új miliőbe került. A Nagyváradi Naplóban teljes szabadsággal – és teljes tehetségével – fejthette ki nézeteit, izzóan radikális cikkeivel komoly sikert aratott. Meghatározó találkozásai közé tartozik megismerkedése a lobogó, szociáldemokrata Bokányi Dezsővel, Bródy Sándorral, de a fiatal feleségével ide látogató öreg Jókaival is. A Nagyváradon vendégszereplő fővárosi színésznagyságok közül Fedák Sári és Újházi Ede alakja rajzolódik ki élesen írásaiban. Négyéves nagyváradi tartózkodása alatt mindössze egy vékony kötetre való verset írt. Ő maga ezt az újságírói robottal indokolta, de mint publicistát már a váradi évek kezdetén is meghatározó egyéniségként tartják számon. Csakhogy Ady költő kívánt lenni, lelkiismeretes és tudatos. Nem véletlen, hogy itt, a publicisztikájában bomlik ki későbbi lírájának legjellegzetesebb vonása: a költő igénye az élet teljességének szenvedélyes birtoklására. Az életörömöt a pogánysággal azonosítja, ennek ellenpólusába pedig a vallásos világnézet ridegségét állítja.

1904-ben gondos előkészületeket követően Párizsba utazik. Megállapodik budapesti lapokkal, hogy tudósításokat küld haza. Ebben segítségére van egy 600 koronás ösztöndíj, a Vidéki Hírlapírók Szövetségének 200 koronás segélye és néhány ajánlólevél. A századelő Párizsa az induló fiatalok, a nagy forradalomhoz hű polgárság, az új kifejezési formákban tobzódó művészek és az öntudatosodó munkásság politikai harcainak zajos színtere. Kis népek kultúrszomjának enyhet adó forrás, Adynak pedig meghozza a Léda iránti szerelem kiteljesedését is. Az asszony képviselte attitűd egyfajta „átmenet” a polgári feleség és az emancipált modern nő között. Nemcsak múzsa, aki a költő önbecsülését táplálja, hanem a munkában is társa, betegségben gyöngéd ápolója. Ady párizsi életének volt még egy állandó tanúja: Bölöni György, akinek első képzőművészeti élményét is köszönhette: a találkozást Rodin Gondolkodójával. Ott volt minden nevezetes eseménynél: anarchista gyűléseken éppúgy, mint diáktüntetéseken, klerikálisok és radikálisok összecsapásánál, nemzeti ünnepen, színházi premiereken. Élményeit csillogó újságírói tehetséggel örökítette meg, amelyeket Pestre küldött. Bár illúziók nélkül tekintett a párizsi politikai életre, a város őt is lenyűgözte; szimbólumvilágát benépesítik azok az élmények, tájak, melyeket Párizsban és a francia Riviérán élt át.

1905 januárjában érkezik haza, és azonnal munkába áll a Budapesti Naplónál belső munkatársi státuszban, épp a legzavarosabb politikai helyzetben. Az orosz forradalom minden jelentős mozzanatára reagál a cikkeiben. Eközben remekbe szabott prózaverseket ír. Ez a műfaj 1905-től kezdett általánossá válni írásaiban, és sokkal markánsabban hatott a közvéleményre, mint egy-egy vezércikk.  Eközben összeáll az Új versek kötet, melynek nagy részét Párizsban, illetve közvetlenül utána, itthon írta. Ciklusos beosztása rokonságot mutat Baudelaire köteteinek felépítésével; a versek szimbólumrendszere, formájuk zárt világa is hasonlóságokat rejt.

*

1906-ban a politikai helyzet súlyosbodásakor Ady újra Párizsba utazik. Csakhogy az számára már nem a „szép ámulások szent városa”, hanem az ő Bakonya, mely elrejti „Hunnia új szegénylegényét.”

Rá egy évre már újra itthon van a Budapesti Naplónál, ahol egzisztenciális gondok szorítják, ezért A Hétnél próbálkozik. Magánélete is egyre kiélezettebb Lédával, életmódja zaklatott, s ezenközben készíti elő megjelenésre Vér és arany című kötetét, amelynek egyes látomásos verseiben már a halál fantomja is életre kel. A Nyugat alapítása (Ignotus, Fenyő Miksa és Osvát Ernő vezényletével) épp akkorra esik, amikor Ady lap nélkül marad, így azonnal a folyóirat munkatársa lesz. E tény a pályáján – ellentmondásaival együtt is – igen nagy jelentőségű. A Nyugat körül rögtön színes, élénk irodalmi élet pezsgett fel, Ady felé is áradt az elismerés, ugyanakkor rendre visszautasításokat kap onnan, ahonnan anyagi megkönnyebbülést várna. Egészségi állapota gyors romlásnak indul, és már az újabb párizsi utazás sem hoz enyhülést.

1909-ben megjelenik Az Illés szekerén, amely alig kap kritikát. Az utókor elkeresztelte „forradalmi líra” voltaképp csak a magányosságból való kitörésnek egy másfajta kísérlete, mint az istenes versek. A maga ellentmondásosságában ragadja meg a művészek gyönyörű és egyben tragikus küldetését. A személye körül zajló irodalmi vitákon kívül a hazai háborús hírek is aggasztják. Már Párizs irodalmi és politikai élete sem a régi.

1909-ben a kolozsvári idegklinikán kezelik; a körültekintő ápolásnak köszönhetően hamarosan visszatérhet munkájához. Mindennapos bibliaolvasó, Jób alakjában rokon lélekre lel. Istenkeresése egy hitét vesztett ember kétségbeesett vágyódása a transzcendens és a hinni tudás után. Versei visszatérő vonása, hogy vallásos terminológiájában gyakran nem Istenre, hanem az új emberekre, a jövőre apellál. Zaklatott, lázas fantáziájában már ott zsúfolódnak az atomkor emberét fenyegető veszedelmek rémképei is. Generációkért érzett felelősséget és generációkra sugárzik biztatása is, amikor emberséget parancsol az embertelenségben.

*

1910-ben újra Párizsba utazik, ahol a szabadkőművesek akkor induló radikális lapjába kérnek tőle verset. A zaklatott párizsi hónapok alatt és után itthon egyre rosszabb a kapcsolata Lédával, elkerülhetetlennek látszik a szakítás. Egyre szenvedélyesebben fürkészi az élet végső nagy kérdéseit, modern Jóbként szenved nagy és szép küldetése miatt. Ahogy A megőszült tengerben írja:

„Óh, én bibliám, mégis maradj titok
S ha nézik a megőszült tengert,
Mondd, hogy egyszer,
Egyszer tán mégis valami jönni fog.
 
Egyszer talán majd nyílik az Úr ege,
Egyszer tán átszeli a tengert
Villám-csíkban
Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.”

A magányos, megfáradt költő Az Illés szekerén óta hangot váltott: a túlburjánzó képek, metaforák lassan letisztulnak, elmélyültebb, halkabb kifejezési forma lép azok helyébe. Jól kitapintható, ahogy az Új versektől a Szeretném, ha szeretnének című kötetig egyre inkább átveszi a bizakodás helyét a szomorúság.

Bár alkotói útja immár visszavonhatatlanul költői út, nem lett hűtlen a novellákhoz és a publicisztikához sem – noha elismeri, hogy sok ilyen műfajú írása készült muszájból, a szükséges pénzért. Ezt így fogalmazza meg összegyűjtött cikkei, tanulmányai előszavában: „Kisded históriák véletlen találkahelye ez a könyv, melyet most már kezdek nagyon az enyémnek s féltenivalóan Ady-könyvnek tartani. Csaknem háromszáz újság-novellácskám csomójából húzogattam ki és össze, találomra és mutatóba. Néha nemcsak durva muszájból vagy szükséges pénzért történt ugyanis meg, hogy a verseim elégedetlenkedtek, kikívánkoztak a líra fegyházából, s távoli mezőket akartak látni a mások szemein át vagy legalábbis ebben a hitben.” Prózai munkái atmoszférateremtő ereje a sápadt figurákba is életet lehel. Novellái a maguk társadalomkritikájával vitathatatlanul ugyanannak az ihletfolyamnak a termékei, ugyanannak a zárt Ady-világnak a részei, mint a versek.

*

1912-ben egyre hanyatló egészségi állapota adja az utolsó lökést a Lédával való végleges szakításhoz. Ekkor írja a mindannyiunk számára oly ismerős Elbocsátó szép üzenetet.  A Léda-korszak végeztével lezárul a lobogó ifjúság, feldereng a lélek kihűlésének víziója. A Magunk szerelme című kötetet 1913-ban kínos csend fogadja. Némi vigaszt jelent a költő számára, hogy egy év múlva a Ki látott engem? kötetet – eredeti címe: A kényszerűség fája – Jászi Oszkár a Világban méltatja, hangsúlyozva Ady társadalmi-politikai jelentőségét. Ugyanebben az évben találkozik először az erdélyi, csucsai lánnyal, Boncza Bertával, akivel 1911 óta leveleznek. A politikai helyzet kilátástalansága, a közelgő világkatasztrófa előjelei mind növelik késői fészekrakó vágyát. Csinszka modern, felvilágosult jelenség volt, rebellis, Adyval rokon lélek; a világháború első évében – mintegy összekapaszkodva a fenyegetettségben – össze is házasodnak. Sokat tartózkodnak Csucsán, Pest egyre elviselhetetlenebb Ady számára. Ám 1916. augusztus 27-én a román csapatok megtámadják Erdélyt, s a pánik a költőt is magával ragadja.

1918-ban megjelenik utolsó kötete, a Halottak élén. A baljós címet viselő verseskönyv lapjain egyéni tragédiája találkozik az egész emberiség kollektív tragédiájával. Ha eddig az ártatlanul megpróbált Jóbként perlekedett az Úrral, most a népe pusztulását prófétáló Ézsaiás szavaival szól leggyakrabban. Így lesz a gyerekkorában belénevelt vallási tan, a predestináció élete végéig a legmaradandóbb élménye.

A Csinszka-szerelem jelentőségét egy, A halottak élénből kimaradt vers, az Egy háborús virágének mutatja a legjobban. Csinszka nélkül sosem csendült volna fel olyan tisztán a háborús Ady-versek szépsége, amely a borzalmakra reménnyel, az emberi értékek megmaradásába vetett hittel válaszolt. „Kínunk ha marva váj is, / Ha még mindig kiált is, / De e rém-nász korában / Kezd magára gondolni, / Hogy sorsa: külön szándék / S az élete: ajándék” – csendül ki a hit a vers soraiból.

1918 novemberében kisebb agyvérzés éri, de a köztársaság kikiáltásának napján még elviszik a parlamentbe. Utolsó napjairól sok mindent őriznek az emlékezők, ezek között sok a kitaláció, a ferdítés, a stilizálás. Szeretett volna a forradalomtól méltó politikai elismerést kapni, de ez már tündöklő elméjének tragikus összeomlását jelzi. Még részt tudott venni a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén, de beszédében már elakadt. 1919. január 27-én álmában távozott.

*

A Krúdy Gyula Irodalmi Kör 2024. január 11-i rendezvényén elhangzott előadás átdolgozott-szerkesztett változata.

Forrásmunkák:

Ady Endre összes versei. Osiris Kiadó, Budapest, 2020.

Ady Endre: Levelek Párizsból. Globus Nyomda, 1924.

Ady Endre: Ifjú szívekben élek. Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1958.

Varga József: Ady Endre. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1966.

Vezér Erzsébet: Ady Endre alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1968.

Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.