A versevők étvágya

„Az elefánt egy archi-szaxofonista.”

(Jordan Eftimov)

A versevők étvágya nagyon különböző lehet. Beszélhetünk egysoros falánkokról, több strófás jóevőkről és prózaverses rosszevőkről. És persze mindezek mindenféle variációjáról. Versolvasó válogatja. Az pedig, hogy egy verseskötet miként talál el az olvasókhoz, szintén gusztus/gesztus dolga. Eftimov hetedik kötete fél évtizedig csak a bolgár nyelvet ismerők számára lehetett hozzáférhető olvasmány, 2023-ban viszont Csíkhelyi Lenke fordításának és a Cédrus Művészeti Alapítványt vezető neves bolgaristának, Szondi Györgynek köszönhetően a magyar olvasóközönség is kézbe veheti. Visszatérve a gusztus/gesztus szójátékra: Eftimov költészete nem hétköznapi, nem úgynevezett evidens költészet: külön ízlés kell verseinek olvasásához, és olyasféle olvasói gesztus, amellyel – ráhangolódva egyéni stílusára – a különböző olvasási szokásokat is képesek vagyunk a kötethez, és nem a saját elváráshorizontunkhoz igazítani.

Már a kötet magyarországi recepciótörténete sem indult szokványosan: két különböző módon kezdődött róla párbeszéd. Egyfelől a Bolgár Kulturális Intézet rendezvénytermében személyes jelenlétével is képviselte kötetét Jordan Eftimov. A 2023 november 14-én megrendezett kötetbemutatón a költőn kívül jelen volt annak tolmácsa, Doncsev Toso Napút-konzulens, a költő beszélgetőtársa, Márton László író, műfordító, Pejkov Plamen, a Bolgár Kulturális Intézet igazgatója, Christo Polendakov bolgár nagykövet és természetesen az est házigazdája, Szondi György. A beszélgetést Vázsonyi János bámulatos szaxofonjátéka gazdagította.    

Majd az Irodalmi Jelen 2024 január 11-i posztjában olvasható az az Eftimov-Szondi-interjú A költészet elit szóbeliség címmel, amely természetszerűleg print formában az Irodalmi Jelen 2024 februári számában is elérhető (70-77.). Itt a költőtől olyan kérdésekre kereste Szondi György a választ, mint például, hogy mit gondol Eftimov a költészetére alkalmazott „tudományos költészet” terminusról, vagy hogy a fordítónak szerinte nehéz dolga volt-e, illetőleg a kortárs bolgár és magyar irodalomról is megtudhattuk Eftimov véleményét.

A kötet Szóhámozás – Jordan Eftimov költészetéről című utószavát a szakavatott értelmező, Márton László így kezdi: „A költő meghámozza a szavakat. Lehántja róluk a jelentést. Aztán szemügyre veszi a fontosabb fordulatokat, fogalmakat, kifejezéseket: ugyan hogy néznek ki szemantikai háló nélkül? Füléhez tartja őket: zúgnak-e vagy konganak? Végül visszaöltözteti őket, és megállapítja: egy kicsit lötyög rajtuk a jelentés.” (91.) A Bizonyított elméletek, befejezett kísérletek kötetcím is már a „tudományos költészet” felé tolja el az értelmezői függvényt, melynek koordinátái egyfelől a szavak, másfelől szemantikai jelenlétük az adott szövegben. Ugyanakkor részemről egyfajta interpretációs szorongáshoz vezet az a tény, hogy – egyrészről – fordítást olvasok, másrészről pedig, hogy – a primer nyelv ismerete nélkül – olyan nevekbe ütközöm, amelyekkel eddig nem találkoztam, ámbár nyilvánvalóan van jelentésük és jelentőségük a versekben, különben nem szerepeltetné őket a költő (pl. Teodora Balabanova, Hriszto Botev, Binjo Ivanov, Klonka Davidova vagy Dimitar Marinov). Aztán, miután mindegyikőjüknek utána olvastam, rá kellett jönnöm, hogy a nevek olyan partikulákká „silányulnak” (értsd: a partikula, mint modális viszony a beszélő attitűdjét – érzelmi, akarati, értékelő viszonyát – fejezi ki, vagy jelöli a beszélő reagálását a kommunikációs helyzetre, illetve annak valamely összetevőjére […]. A partikula önmagában semmilyen kérdésre sem felelhet” – Kugler Nóra: A partikula, 1988), amelyek nem hordoznak értelmezői többletjelentést, kvázi ismeretük nélkül is stabilan, két lábon áll az adott szöveg.

A nyolc ciklusra tagolt kötet ciklushatárait külön címek és mottóidézetek jelzik: a Marcel Proust (1871-1922), Ernest Hemingway (1899-1961) és Sylvia Plath-on (1932-1963) kívül Stanisław Lem (1921-2006) lengyel sci-fi író, John Irving (1942) kortárs amerikai író, Oscar-díjas forgatókönyvíró, Dorothea Lange (1895-1965) amerikai fotóriporter, Margaret Atwood (1939) kanadai író, költő, irodalomkritikus és feminista aktivista, Henri Cartier-Bresson (1908-2004) francia fotográfus idézetei egyetlen mondatok (kivéve egy röpke  Hemingway-párbeszédet). Nem mindig érzem kontextusteremtőnek ezeket az idézeteket, amelyeknek „eredeti” céljuk az utánuk következő versek tematikus alaphangjának a megütése lehetne, viszont az Eftimov-féle cikluscímek tökéletesen ellenpontozni tudják azt, amit – történetesen én, ismeretelméleti el/lemaradottságom miatt – hiányként élek meg a mottókban.

A kötetbe felvett hatvan vers közül vannak a minimalista költészet alappéldái közé sorolható versek, melyeknek külön sajátossága, hogy azok többnyire terjedelmes címmel vannak ellátva: Dátum nélküli önarckép, kivont késsel a kézben; Jegyzetek a szófiai Nemzeti Könyvtár tematikus katalógusából). És vannak hosszabb költemények egyszavas címmel (Gondolatolvasás; Súly). A „Birka – bombavetők” (44.)-ről elárulja nekünk Eftimov, hogy azt valójában nem is ő írta, sőt, nem is vers: a bolgár Nemzeti Könyvtár katalóguscédulái, amelyek bolgárul így következtek egymás után, de a fordítói leleményességnek köszönhetően a magyarban is (nagyjából) megállják a helyüket. „Hogy mennyire nem könnyű bolgárból fordítani, arról Szondi György tudna mesélni, aki kb. ötszáz verset fordított magyarra, de akkor sem kisebb bravúrt hajt végre, amikor bolgárul ír verseket.” Ezen elismerő szavakat Eftimovtól hallhatta a közönség. Hogy a magyar olvasóközönség mennyire ismerheti a bolgár költészetet, arra pedig maga Szondi György adott választ: húsz bolgár szerző kötete jelent meg magyar nyelven az elmúlt években.

Visszakanyarodva a kötet verseihez: a természetközeliség és az absztraktabb gondolkodásmód, a bolgár újhullám és az antikvitás hihetetlenül jól megférnek egymás mellett Eftimov lírájában. A Súly (26-27.) című versben egy korabeli hír („Meghalt egy bolgár nő a Toroneosz-öböl / körzetében, a görög Halkidiki-félszigeten, / közli az Új Televízió.”) és az antik hagyomány (Ikarosz, Orpheusz) síkja tolódik egymásra. A versnek az „öböl” szó adja meg azt a keretet, amelyben maga a vers verssé fejleszti önmagát: „Nem Ovidius Orpheusza vagy – csak magadat veszítheted, ha leszállsz az öbölbe.” A negyvenöt évesen búvárszerencsétlenségben elhunyt bolgár Balabanovának emléket állító vers sajátossága, ahogyan a mű végén a szerző az önmegszólítás eszközéhez nyúlva az olvasót is magába rántja a szöveg mélyébe: „Esküszöl rá, hogy ha belesüketülsz, hogy ezt lásd, / nem is olyan nagy veszteség.”

A világmindenség megismerhetetlenségének szorongattató költői kivetülései azok a versek, amelyekben az önirónia is helyet kap, s nemkülönben a fanyar játékosság: „Vannak bébi-világmindenségek – eddig értem. / Csak az nem világos, vannak-e más világmindenségek rajtuk kívül?” (Világmindenség-bébik, 13.) Az Amit nem sikerült elmondanom-ban Eftimov Binjo Ivanov (1939-1998) bolgár költőelődjét idézi meg. A vers zárlatában ezt olvassuk: „ott bámulunk Binjóval lefelé, teljes erőből lefelé, ott a kozmosz, / mert tudjuk, hogy a Föld gömbölyű, / gömbölyű és koszos.” Az univerzum Földre való szűkítése azt is lehetővé teszi a költő számára, hogy a közös alaptudás mellé (hogy tudniillik a Föld gömbölyű) magánvéleményt is képes legyen megfogalmazni (büdös).

A jégverés (Semmi kegyetlenség, 37.), hódara (A tavasz, úgy, ahogy van, 36.), hópelyhek (Megmondhatom tapasztalatból, hogyan kell lefogyni, de senkinek nem tesz jót, 20.), a hó (Napevő, 80.) sorjázása különböző versekben Tóth Erzsébet hó-igenlő költészetére emlékeztet. Márton László pedig Eftimovnak Petri György költészetével vél hasonlóságot mutatni: „a költőietlen költészet paradoxona”-jelenséggel. (92.)

Három igen karakteres kérdéskört kell még megemlítenem. Nem csupán azért, mert a Márton Lászlóval folytatott beszélgetésben, és magában a Márton-utószóban is teljes joggal a felszínre kerültek, hanem mert valóban olvasó- és kritikus-izgató kérdések. Az egyik a kötet VI. ciklusa: az Elefántológia hét verse (a hetedik éppen A hét pingvin című, amelyben elliptikus alakzatként nem szerepel az elefánt), egy áltudományos ciklusba sorolt költemények azon sora, melyeknek – az elefántokkal egyetemben – van súlyuk a kötetegész felől nézve. Márton László megkérdezte Eftimovtól, hogy miért szereti az elefántokat. Eftimov kontextualizált válasza, mely szerint: „az elefánt ormánya a szaxofonhoz hasonlít…”, okfejtő felelete viszont a következő volt: „Lehet egy olyan élet, ami a lehetetlenséggel összefonódik. Nagy, de alárendeli magát az embernek.” (Részlet a Márton Lászlóval folytatott beszélgetésből.) Az Öt paradoxona azt emeli ki az elefántokkal kapcsolatban, hogy csak 5%-uk hal meg rákban. Tényközlő/”tudományos” stílus jellemzi a verset („bizonyított tény, hogy az állatvilágban egyedül az ember képes az öngyilkosságra”– kiemelés tőlem: L. N.),  melyre igaz az, ami a kötet egészére is: nem bővelkedik metaforákban, sokkal inkább a valóságból merítkező költészet stílusjegyeit viseli magán.

A másik forrásvidéke az Eftimov-költeményeknek az álmok világa. A kötet záró ciklusa, Az álmok mindent megmagyaráznak, a legtöbb verset tartalmazó ciklus: tizenhárom, dátumokkal ellátott szöveggel találkozhatunk. Ez a paratextus (ti. a datáció) nem volt eddig jellemző az Eftimov-versekre. Talán az álmok – rendszerint – egyszerisége hívta elő a datálás igényét a költőnél. A soha többször meg nem ismételt álmokat, mint egy lepkét, úgy lehet csak befogni. Ezek az álmok csupán „megtörténnek” a lírai alannyal, nem következik belőlük/utánuk semmiféle freudi álomfejtés. Csak itt, az Eftimov-álmok leírásánál engedi meg magának a költő a poétikai szólam halk hangzását, amellett, hogy egytől egyig prózaversben alkot: „Megjelentem hirtelen – virágos ingben. Az egész sűrűn teleszórva virágokkal. Százszorszépek. A virágok izegtek-mozogtak, helyet cseréltek…” (Utazások, 78.); „Ez nem nevezhető álomnak, mert nincs cselekménye. Ha nem tekintjük annak a faluban lengedező enyhe szellőt. Elhanyagolt gyümölcsöskerttel álmodom. Benőtte a páfrány és a szeder…” (Támaszok, 83.)

Márton Lászlóval érdeklődve hallgatta a közönség Eftimov álmokról való gondolatait. Eftimov egyetemistaként jött rá, hogy az álmok annyira akciódúsak, hogy egyetlen rendező sem lenne képes azt feldolgozni. Aztán elmesélte egyik álmát: „Jött elém a versem, veretes formában. Aztán a betűk lettek láthatók a levegőben, amelyek méhecskékké alakultak… Ez egyfajta allegória, mely szerint soha nem tudunk eljutni igazán a befejezett, kész szöveghez.”

Végezetül – utolsó előtti álmáról, illetve kötetbe felvett verséről – Barthes sírjáról érdemes szólni. „Azt álmodtam, hogy Roland Barthes sírja a mi egyetemünk udvarán van. A sírkő fölé vastag üveget raktak, amelyen keresztül látható, hogy mély kút van alatta. Egy üres sír.” 2006. augusztus 1. 6 óra 40 perc (88.) A francia irodalomtudós La mort de l’auteur (A szerző halála, 1968) című leghíresebb esszéje a strukturalista gondolkodás hanyatlásával foglalkozik. Arra a kérdésre, hogy ezzel a barthes-i gondolatról hogyan vélekedik Eftimov, a következőt mondta: „Felelős a szerző azért, amit leír. Ugyanakkor nem tulajdonosa a költeményének a szerző.” A középkori ius primae noctis, vagyis „az első éjszaka joga” a feudális földesúr joga volt, hogy birtokának jobbágysorban lévő szüzeitől maga vegye el a szüzességüket. A kérdés – Eftimov részéről – az, hogy „vajon ezt élvezte-e a földesúr? „Mindezt a példát arra hozta fel példának Eftimov, hogy párhuzamba állítsa a költő halála-nézettel: „ha nem hajlandó a költő a saját műveit megmagyarázni, akkor nem értjük.” Barthes mellett Foucault Mi a szerző? című 1971-es írása is a barthes-i tételt írja tovább.

„A mi nemzedékünket azzal vádolták, hogy formalisták vagyunk: szójátékokkal zsonglőrködünk, és tulajdonképpen nincs értelme annak, amit írunk. Azt mondják, nihilisták vagyunk, mi mégis azt mondjuk: életigenlők vagyunk” – hallhattuk Eftimov kortársai nevében elhangzott (szókratészi) védőbeszédét a vele folytatott beszélgetés végén. Ezek után a szerző köszönetét fejezte ki Márton Lászlónak és fordítójának, Csíkhelyi Lenkének. A zárszó Szondi Györgyöt illette meg, aki felhívta a közönség figyelmét a bolgár és a magyar nyelvű kiadványok hasonlóságára (Damjan Damjanov munkájára), valamint fiának, Szondi Bencének és az olvasószerkesztő Halmai Tamásnak mondott köszönetet, és a Bolgár Kisebbségi Önkormányzat támogatásának. Az est Vázsonyi János szaxofonjátékával ért véget, amely talán továbbfokozta az eftimovi versevők étvágyát.

Jordan Eftimov: Bizonyított elméletek, befejezett kísérletek, ford.: Csíkhelyi Lenke, Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2023