Az emlékezés és a képzelet az idő meghosszabbítása. Múltba és a jövőbe visz. Álmunkban, félálomban és nyitott szemmel, agytekervényeinkben működő vetítőkön, ki tudja mely késztetésekre, hangokra, illatokra, elhangzott vagy felidézett szavakra és mozdulatokra életünk pillanatokkal mérhető történései elevenednek meg keverve, másítva: szereplőiben magunkra, másokra és sohasem látott alakok egyvelegére csodálkozhatunk, hangos képek, képkeverékek, hosszabb, rövidebb snittek pergése ébreszt állítólagos pihenésünkből. Menekülnöm kell a felejtésbe, fordulok másik oldalamra, azt mondják, szívedre feküdtél, ezért rossz az álmod, pedig a legtöbbször azt sem tudom, mit álmodtam. Annyi bizonyos, hogy furcsa lehetetlenségek környékeznek olykor: gép nélkül repülök, madaraknál is könnyebben, verekszem sok ismeretlennel vagy egykori megutált, látni már egyszer sem akart, hűtlen szeretőmet csókolom kéjesen.

Most elérkezett az ideje. Az emlékezet valamely összekuszált programja szerint újraélem, és a magam javára retusálva újraalkotom a velem történteket. Mintha ezek az életvillanások, a hosszútávfutók edzéseihez hasonlóan, a sportpályán végzett körözések az ésszerűen kijelölt rekordidőkhöz igazíthatóak lennének. Halhatatlanságra áhítozva változatokat alkotunk a saját életünkből. Magunknak mesélünk. S ha csöndes társra lelünk, számítógépre például, amely összeköt a világgal, szöveggé gyúrjuk a belőlünk kikívánkozó regényes történeteket. Az alkotás örömén túl, magunkat szeretnénk igazolni. Merthogy jobbik magunkat kívánjuk az utánunk jövők emlékezetére hagyni.

***

A gyalogjáró híd deszkái nem érezhették ölbe kívánkozó teste súlyát, amikor első világgá futásakor rájuk lépett. Pedig elszántságához messze hangzóan döngő léptek illettek volna. De ehhez akkor még hiányzott az egyénisége.

– Takarodj! – apja dalárdában edzett bosszús bariton hangja fenyegető fellegként úszott fölötte.

A halak pillanatnyira abbahagyták farkcsóválásukat a Szamosban. A kitagadás szigorúsága még ott pörgött a lakószobának és műhelynek is kicsi lakásban, s amíg utat talált a folyóra nyíló ablakon át, ki a szabadba, a karikalábú, nyeszlett gyermek elérte a hidat.

Indulat kergette. Ebben is apját utánozta. Miután az apja kitépte kezéből a párizsi cipőszalonba szánt, majdnem kész, finom félcipőt, sértődötten sarkon fordult.

– Megyek! – szólt vissza az ajtóból.

– Takarodj a szemem elől!

Furcsán kipirultan állt apja a bankli mellett, mint azok a fellegvári festett nőcskék a híd előtti téren, akik valamiért elfelejtettek mosolyogni.

– De én megyek! – Szája sírásra görbült. Tudta, hogy tilosban jár.

– Menj csak, kis gazember! Ne lássalak többé! – Akár a hű eb, az elcsattanó szavakból a feloldást jelentő hangütésre figyelt. Ölbe ugrásra készen várt egy kicsit. A hangerő azonban kiseperte a megértés melegét a térből.

Visszanézett a kicsiny, alagsori szobára. Tétovázott.

 „Az utcára nem szabad!… Ott sok a rosszaság, és ordas a veszély!”

Kicsi madárként billegette magát a küszöbön.

– Mehetsz világgá! Nekem nem kellesz!

– Megyek! – Fenyegetésnek szánta. A suszterkötényből az üvegcserepekkel vegyes talpreszelék ijesztően hangosan potyogott a szuterénszoba padlójára. A mester melléig emelte a drága zserbóbőrből készülő, zsinórvarrásos barna cipőt. A félcipő orrán, a sűrű lyuggatásos minták közötti szabályos, sima dudoron, mély karcolás éktelenkedett. Olyan volt ez a tönkretett gömbölyűség, mint az apja fényesre borotvált álla, amit olykor vágás csúfít.

– Gazember! Tönkretetted kétnapi munkámat…

Kilépett az ajtón.

Életében először egyedül indult útnak. Kezében a lábbeli-gyilkosság csillogó eszközét szorongatta. Átvágott a néptelen utcán, a folyóparti korláttal övezett járdára. Aztán mindenre elszántan, dacosan aprította lépteit a hídra vezető lépcsőig. Még nem töltötte be negyedik életévét.

Nem nézett vissza.

Ez később megrögzött, megcsontosodott szokásává vált. Válásait mindig véglegesnek akarta.

Erős akarata akkor csaknem átjuttatta a folyón átívelő régi vashídon. Mögötte a domboldalon éktelenkedő barlanglakások és az apró házak. És a folyóban hűsölni vágyó, kiszámíthatatlanul ingatag sziklák. Sivárságával, szegénységével taszította a táj. A senyvedő, ricsajoktól hangos kurvavilágból a tiszta és rendezett „kincses város” sétaterére indult. Ösztöne súgta: ha eljut a színház előtti térre, a megnyugtatóan civilizált környezetben talán még az anyjával is találkozhat. Hirtelen kapott önállóságához, az emberi tartáshoz méltó akaratot a génjei parancsoltak. Precíz rendezettségükből már akkor kideríthető lett volna, hogy legalább hat évszázada a város büszke lakója. Téves az a feltevés, miszerint négyévesen ezt a fajta büszkeséget még a vizeletéről sem érzi az ember.

 

Változat

A gyalogjáró híd deszkái nem érezhették ölbe kívánkozó teste súlyát, amikor első világgá futásakor rájuk lépett. Pedig elszántságához messze hangzóan döngő léptek illettek volna. De ehhez akkor még hiányzott az egyénisége.

– Takarodj! – apja dalárdában edzett bosszús bariton hangja fenyegető fellegként úszott fölötte. A halak pillanatnyira abbahagyták farkcsóválásukat a Szamosban. A kitagadás szigorúsága még ott pörgött a lakószobának és műhelynek kicsi lakásukban, s amíg utat talált magának a folyóra nyíló ablakon át, ki a szabadba, szívdobbanásnyi idő telt csak el. Akkor már a hídon járt.

Indulat kergette.

Ebben is apját utánozta.

Miután apja kitépte kezéből a valamely párizsi cipőszalonba szánt, majdnem kész, akkor finomnak mondott zserbó-félcipőt, sértődötten sarkon fordult.

– Megyek! – szólt vissza az ajtóból.

– Takarodj a szemem elől! – hallotta apja visszafojtottan haragos hangját. Látta, hogy furcsán kipirultan áll a suszterbankli mellett. Valahogyan olyan volt, mint azok a fellegvári festett nőcskék a híd előtti téren, akik valamiért elfelejtettek mosolyogni.

– De én megyek! – Szája sírásra görbült. Tudta, hogy tilosban jár.

– Menj csak, kis gazember! Ne lássalak többé!

Visszanézett a kicsiny, alagsori szobára.

Tétovázott.

 „Az utcára nem szabad!… Ott sok a rosszaság, és ordas a veszély!”

Kicsi madárként billegette magát a küszöbön.

– Mehetsz világgá! Nekem nem kellesz!

– Megyek!

Fenyegetésnek szánta.

Apja suszterkötényéből üvegcserepekkel vegyes talpreszelék potyogott a szuterénszoba padlójára. A mester melléig emelte a drága „zserbó” bőrből szobrott zsinórvarrásos, csokoládébarna cipőt. A félcipő orrán, a sűrű lyuggatásos minták közötti szabályos dudoron, mély karcolás éktelenkedett. Olyan elcsúfított volt ez a gömbölyűség, mint apja fényesre borotvált álla, amikor sebet ejtett rajta.

– Gazember! Tönkretetted kétnapi munkámat…

Kilépett az ajtón. Kezében a lábbeli-gyilkosság eszközét szorongatva az sem érdekelte, hogy a színtelen üvegcserép lassan vérpirossá vált.

Átvágott a néptelen utcán, a folyóparti korláttal övezett járdára. Aztán mindenre elszántan, dacosan aprított a hídra vezető lépcsőig.

Nem nézett vissza.

Ez később megrögzött, megcsontosodott szokásává vált. Válásait mindig véglegesnek akarta.

Erős akarata csaknem átjuttatta a folyón átívelő régi vashídon, a mögötte senyvedő „kurvavilágból” a tiszta kavicsos sétatéri sétányra, amely a megnyugtatóan civilizált „Játékszín” előtti térről indult a park felsőbbrendű életet mutató vágyvilágába.

Tartását mindig génjei parancsolták. Precíz rendezettségükben csak ők tudták, hogy akkor már több mint ötszáz esztendeje városa büszke lakója volt.

Az ilyesmit a vizeletéről is megérzi az ember.

 

Tízvalahány esztendővel később, amikor már megszámlálhatatlanul sokszor végigsétált a százéves gesztenyefákkal szegélyezett parkon, a kosárlabdaedzések utáni zsibbadt pihenőkön mindent kibeszélő barátaival a színház felőli első padon, a lombok súlyos árnyéka alatt ülve, furcsa meglepetésével magát is zavarba hozva arra gondolt, hogy kell lennie valaminek, amiért élni érdemes.

Egyik ilyen alkalommal Kutya, a nyolcszáz méteres síkfutás helyi bajnoka, akiből zuhatagosan folytak a röhögtető viccek, bejelentette, hogy nősül. Ezt a legjobb vicceinél is harsányabb hahotázással fogadta a helyi Vasas Sportklub kék-piros színeire esküdt társaság.

Háttal ült a folyón túli háznak, ahonnan anyátlan gyermekkorában elindult. Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy maga előtt lássa. A szürkületben és a folyó fölött barangoló ködök miatt amúgy is nehezen kivehetően rajzolódtak ki a partra épült házsor körvonalai. De emlékezett nyerskőből rakott homlokzatára s arra a négy cementlépcsőre, amelyek a bejárathoz vezetnek. És arra, hogy apja a barna vascsőkorlátot markolva ordítja: „Takarodj!” Csúfondáros hangja örökre ott csengett a fülében.

A lombokon átszűrődő holdfényben kirajzolódó nagy gesztenyelevelek tömör feketeségét bámulta. „A fény és a sötét közötti átmenetekben végtelen lehetőségek rejtőznek. Ismeretlen világ. Nem az ellentéteké, mert a világosság és a sötétség egyetlen dolog, egyetlen egész. Mi lehet a neve? Ez bizony nem más, ez maga az élet!”

Arra gondolt, hogy az atlétákhoz hasonlóan őt is haladtában érte minden felismerés. „A megtett távolságokkal gyarapszik az ember tudása. Haladás nélkül nincs élet, minden téblábolásunkkal a véget közelítjük.”

 

Első nekifutásakor nem jutott el a gondolatokat sugalló, akkor még alig kopott tölgyfapadig. A híd közepéig jutott, amikor szárnyaló igyekezetében, a lassított filmek méltóságteljes ritmusában a levegőbe emelkedett, hihetetlen könnyedséggel közeledett az ívelt vasszerkezet zúzmarás tetőpontjához, felszálló madárnak érezte magát. A kitárulkozó világ szépsége gügyögő kacajra késztette: tisztán és egyszerre látta a színházbejárat napfényben csillogó üvegajtaját és a park égig érő fáin fészkelő varjak veszekedő szárnycsapásait. A színház előtti ovális térről párát pöfékelő deres lovát biztatva fiákeres kanyarodott a park mellett húzódó Szamos-menti útra.

Úgy érezte, legyőzött minden akadályt. A késő őszi divat szerint rozsdabarnába öltözött évszázados fák fölé kerülve, akár egy vágyakozó sóhajtás, ott keringhet majd a város felett, ahonnan minden titokba beleláthat. Ez úgy válhatott valóra, ha két emberöltőt túlélt öregedő önmagát, az apránként összeszedett történeteket, a hallottakat és olvasott tanulságokat, mindenféle eljövendő tapasztalatait is magával vitte a szárnyalásba. Mert vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor egyszerre múltba és jövőbe lát. Amikor felvillannak tudatában sorsának örökölt történései és vágyképei, amelyek beteljesedését már csak nagyon akarnia kell ahhoz, hogy nemcsak a saját, hanem utódai életének is részei legyenek.

 

Az apja kezei között, ott a magasban, Öcsi azt is látta, ami apja születése előtt történt, az akkor még százvalahány méterrel lennebbi Németek Pallója és a malom gátja közötti vízen. Mintha akkor ott állt volna azon a fellegvári katonaság által használt fedett hídon. Kimenős katona lehetett, aki egy délutánra kiszabadulva a sziklatetőre épített kaszárnya szorításából, csukaszürke kincstári ruhájában a Főtérre igyekezett, hogy a vásárnapi forgatagában sóvárgó tekintetét a hajlandóságot mutató lányokon legeltesse.

– Anyu! Mit csinálnak azok a katonák ott a hegyoldalban? – kérdezte később, amikor már az anyjával lakott a Fellegvár túloldalán, a hegy alján sorakozó vasutas házak egyikének bérelt szobájában.

– Játszanak, fiam…

– Játszanak?

– Láthatod! Futkároznak. Ugrabugrálnak…

– Egész nap csak játszanak?

– Hát persze! Éppen csak reggeliznek, aztán játszanak… Trombitaszó után ebédelnek, aztán megint játszanak… És így tovább.

– Katona leszek!

– Miért éppen katona?

– Hát azért!

– Miért azért?

– Csak.

Öcsi korát meghazudtoló komoly ábrázattal egész álló nap a katonákat figyelte. Úgy viselkedett, mint aki előző életének emlékeiből él. A domboldalon füvek és bokrok zöldelltek. Az erdőig húzódó Virágos-völgyben pipacsok virítottak.

 

A Szamoson csónakos szerelmi jelenetet filmeztek. A kezdetleges felvevőgépet kurblizó fiatalember ordítva gesztikulált:

– Még! Még! Felém forduljatok! Fordítsátok a csónakot…

A nagybajuszúnak sminkelt evezős hirtelen mozdulatára megbillent a bárka.

– Fogóddzon Erzsike! – a jelenet lány-főszereplője ijedten üreset markolt a folyó fölött sodródó friss levegőből. Mint amikor tehetségtelen táncosok erőltetetten ellentétes ritmusba átváltva, akaratlanul összegabalyodnak, az ütközés elkerülhetetlenül katasztrófához vezetett. A csónak, a szereplőkkel együtt, vízbe fordult. Erzsike csupa fodor ruhája szétterült a kavargó vízen, aztán valószínűtlenül lassan átúszott a víz alatti gáton, és eltűnt a habokban. Emberek gázoltak a vízbe, alámerültek a gátalatti mélységbe, partra vonszolták a felborult csónakot. Amikor a szőke lányt is kivonszolták, már kifutott belőle az élet, arca iszapos szürke volt.

 

Megfoghatatlan, hogy a fiúban miként és miért társult ehhez a képhez az az apjával történt halászélmény, aminek száz kilométerrel lennebb a folyóparton szemtanúja lehetett, a méltóságteljesen hömpölygő Szamos egyik öreg vízimalmánál.

Hideg vacsorájuk otthonról hozott prézlis csirke volt. A csontokat vízbe dobálták, a fűzfák alatti gyepre terített kendőről lerázták a morzsát. Az apa ellenőrizte a horgászbotokat. Az ötméteres nagybot, amelynek félarasznyi horgára még vacsora előtt csaliként jókora döglött csirkét húzott, mozdíthatatlan volt… Csörlőzött, feszítette a damilt. Bosszankodott. Tétován lépett néhányat a malom alatti kis öböl partján, onnan próbálkozott. Aztán felkapaszkodott az elhagyatott malom cölöpjeire, onnan húzogatta, cibálta a botot. Semmi. „Beleakadhatott a fenéken kiálló gyökerekbe? Sziklaperembe? A malom valamely víz alatt rothadó cölöpébe?” Káromkodott, rángatta horgát, azt sem bánta volna, ha beszakad. A sötétben úgysem talál senkit, aki alámerülve a több méter mély vízbe kiszabadítja a csirkétől és a diónyi ólomgolyótól súlyos horgot.

Visszatért az öböl méternyi szélességű homokpartjára. Csörlőzött. Nehezen, de fogyott a vízből kiálló damil. „Na végre! Összepakolok, és hajnalig elteszem magam a sátorban.” Hirtelen megbicsaklott keze a csörlőn. „Mi a fene? Megint beakadhatott!” Újra erőltette. És lassan újra métereket csavarhatott rajta. Arra gondolt, hogy rohadt gerendavég, iszapos ágdarab, netán rozsdás lábas, halásztörténetekben gyakori rongyos cipő akadt a horgára. Percekbe telt, amíg az a valami felbukkant a folyóból. Pillanatra borjúnagyságú, sötétlő, lapos fejet látott. Az orsó örült pergése ébresztette bódultságából.

„Óriásharcsa!”

Lerogyott háromlábú székére. Hagyta, hogy a zsákmánya nyugalmat találjon a folyó mélyén, búvó- és hálóhelyén, a puha iszapban. Negyedóra is eltelt, amíg észbekapott. „Kifárasztom, karnyújtásnyira kényszerítem, és egyetlen csapással elszédítem” Csörlőzött. Feszessé vált a damil, a harcsa mozdulatlanul pihent a mélyben.

Hajnalban a malom mellett elhaladó kaszásoktól kért segítséget. Hosszú rudakat hoztak, kitartóan döfködték a vizet, a termelőszövetkezeti munkanapot szívesen rövidítették az alkalmi folyóparti mulatsággal. Napfelkelte után az óriásharcsa újra feljött. Apja megrészegülten a látványtól, a fáradtságtól reszketve húzta partra. A méter szélességű homokcsíkra jobbára csak nagybajszú feje fért, teste három méternyi hosszan láthatóvá vált.

Horgászbotját szorongatva rávetette magát a harcsára. A hal kapunyi szájat tátott, tagadólag erélyeset intett fejével. A damil, mint hegedűn a túlfeszített húr, megpattant.

Eldobta a halászbotot, két kézzel kapaszkodott az állatba, amely méltóságteljes lassúsággal kicsúszott kezei közül, és eltűnt a mély vízben.

A parton nézelődő gyerekek hallani vélték, hogy a nagy loccsanás előtti csendben foghegyről valami csúnyát káromkodott a harcsa.

Öcsi szégyellte bevallani, hogy maga is tisztán hallotta a nagy hal szavát. „Balfasz!” – mormolta, miközben eltűnt az életükből.

És ha valaki valamikor erről is kérdezte volna, arra is megesküszik, hogy az a hang… Igen, minden bizonnyal az a hang az anyja hangja volt.

 

A Németek Pallóján bámészkodók között ott állt Buchmüller Károly is, aki a fellegvári kaszárnyában huszárként töltötte katonaidejét. Azt is hallotta, hogy a nagybajuszú, harcsaképű csónakost ugyanazon minősítéssel korholta a filmrendező, amit évtizedekkel azelőtt, kevésbé harsányan tette az a bölcs hal, amit az apja elszalasztott.

Megfoghatatlan, hogy némely történések szereplői miért és miképpen bukkannak fel, interferálódnak, keverednek és rögződnek az emberi agyakban és valószínűleg azon kívül is, valamiféle egyetemes gondolattárolóban. Az ilyen egybeesések úgy elszaporodtak, hogy az emberek egészen összezavarodnak, amikor a sorsról kérdezik őket. Az élet történéseit, a könnyebb ellenállás vonalán haladva, az előttünk lezajlott regényekből másolják. Válogatás nélkül teszik, nem törődnek azzal, hogy többnyire hihetetlenségeket szajkóznak. Csak az a dolguk, hogy életük lebegéskönnyű pillanataiban a különféle történéseket, a nagyotmondásokat és igazságoknak képzelt akarásokat valamiként összekössék, és továbbadják az utánunk következőknek.

– Vesszen az ellenségünk! – szólt szelíden Buchmüller Károly, miközben a tasnádi taposott, vegyes szőlőből, sváb módra készült, alig savas borát kínálta vendégének, akit druszájának szólított, pedig „kedves öcsém”-et is mondhatott volna.

Persze, hogy nem emlékezhetett egykori találkozásukra.

A Németek Pallójáról Buchmüller Károly nem láthatta a háta mögött tornyosuló jövőt, a Sétatérnek támaszkodó gyalogjáró hídról szárnyaló fiút. A víz folyásának irányát követve figyelmét a magyar filmezés kezdeteinek tragédiája kötötte le, mit sem törődött azzal, hogy az ellenséget az ismeretlen fiú figyelmébe ajánlja. Ez alkalommal is a szokásos történt: a szenzáció elterelte a figyelmet a valóságos csodákról. Ha akkor Buchmüller Károly, az osztrák-magyar monarchia délceg huszára a háta mögé nézhetett volna, galambot lát, amely a angyali szárnyakat lobogtat az apja erőteréből kiszakadt, egyszerre örömöt és bánatot sugárzó fényben. 

 

Az apa futtában megragadta, és magasba repítette a fiút. Suszterköténye vitorlaként világított a szőke folyó fölött. Repültek mind a ketten akkor is, amikor a gyermek visszacsusszant karjai közé, és ebből a jóleső másodpercig tartó szárnyalásból kibékülés született.

– Megvagy! Megvagy, kicsi gazember!

A fiú nem érezte magát sem gaznak, sem embernek. Gyermekien boldog volt, mert életre szólóan megsejtette, hogy az emberi képességek közül a felülemelkedés, a lebegés, a szárnyalás a leginkább örömteremtő.

A tenyeréből csöpögő piros szétkenődött az apja kötényén, és piros virággá változott.

– Öcsi! Ne szorítsd! Lássam! – Ijedtkéken villogott az apja szeme, gesztenyehajának egyenes választéka darabokra tört. Óvatosan szétfeszítette az ökölbe szorított gyerekkezet, az üvegdarab a híd deszkái közötti résen a folyóba hullt.

– Ide figyelj, Öcsi! Ezt nem szabad – magyarázta később a suszterszéken ülve. – Ilyet többet nem csinálsz! Fogadd meg!

– Jó.

– Megfogadod, Öcsi!

– Megfogadom, Károly – szólt nagyosan a fiú, és bekötött kezét magasba emelte.

Gazsi, az apa testvére kopogás nélkül lépett be az ajtón.

– Mi történt? Miért kellett „pelenkáznod”?

– Katonadolog – mondta a szülői felelősség torokszorításával küszködő Károly. Kibújt a suszterkötényből, és sietősen belebújt a Gazsi által levetett prémgalléros nagykabátjába.

– Ügyelj rá egy kicsit, nemsokára visszajövök – mondta, és a kaptafáról lebontott, újságpapírba csomagolt, sérült félcipővel kifordult az ajtón.

– Mi van, úrfi?! – mosolygott a gyerekre Gazsi, miközben ölbe kapta, és az ablakhoz vitte.

A folyóban kacsák fürödtek.

– „Kiskacsa fürdik, fekete folyóban / Anyjához készül…” – hirtelen abbahagyta a tanítóbácsiskodást, mert félt, hogy elszólásával megríkatja a gyermeket.

Öcsit a két férfi szépszerével gondozta, nevelgette, de a fiú olykor elgörbült szájjal, papagájként ismételte: „Anyu! Anyu! Anyuhoz akarok!”

Gazsi a szürke csikókályhához lépett, megemelte a vörös fazékfedőt.

– Együnk krumplilevest! – mondta erőltetett ujjongással. Tálalt mindkettőjüknek. Öcsi marokra fogta a kanalat, és a piros fazékra szegezte örökké éhes tekintetét.

– Van még?

– Edd meg előbb, ami a tányérodban van! Pókhasú!

– Gazsi pókhasú!

– Öcsi pókhasú!

– Vigyázz magadra, kölyök! – szólt Gazsi.

– Vigyázz magadra, kölyök! – utánozta a gyermek Gazsit.

– Na jó!

– Na jó!

– Na elég!

– Na elég!

– Egyél már!

– Egyél már!

– Majom!

– Majom!

Gazsi szürcsölve kanalazta a levest.

Öcsi a végtelenségig, kitartóan utánozta.