I.

 

Helló, Kicsik, helló, nagyok,

éppen indulóban vagyok.

 

Menjünk együtt, fogjunk halat,

vár a vízpart, vár a szabad.

Hogy ez mért jó? Elmesélem.

 

Van már hozzá engedélyem.

A hatóság volt szíves, és kiadta,

neked is lesz, ne aggódjál miatta!

Leteszed a horgászvizsgát,

irigykedve néznek majd rád,

mondogatják egymás közt:

„damilt hurkol, horgot köt!”

Kapsz majd dicséretet, párat.

 

Nézzük most a kelléktárad!

 

Damilok és horgok,

reszkessetek, pontyok!

Ásó, zacskó, heveder,

a horgász nem szemetel.

Horgászdoboz, kisszék,

utolszor még nézz szét,

nem hagyunk-e itt valamit,

ólom is kell, plusz a csalit

betettük-e, vödör, háló,

a kisszemű lesz kiváló,

kapásjelző, horgászbot:

boldogok a horgászok!

 

(Én is az vagyok, de mástól –

eldicsekszem vele máskor.)

 

Na, de menjünk tovább gyorsan!
A merítőszákunk hol van?

Bent a mérő, bent az orsó,

az se baj, ha kicsit olcsó,

zseblámpa és karabiner,

erre csak a dara rímel,

amivel majd eteted

a sokfajta keszeget.

 

Etetni kell, nincsen mese,

a vízpartok szerelmese

tudja ezt már régóta –

daraszórás: fél óra.

Te sem tehetsz másként, ha már

ez az egyik alapszabály.

Kinek meggyszósz, kinek fasírt,

kinek sültet, kinek panírt,

krumplipüré, falafel –

mindenkinek kaja kell.

 

Kell még kukac, csonti,

kukorica (bolti!),

kenyérből gyúrt galacsin,

ezek lesznek a csalink.

Sajnos ez van, nincsen máshogy,

muszáj csalni a fogáshoz.

Ilyen ez a horgászélet,

és minden hal hiszékeny.

 

Na, de most már, ígérem,

nincsen egyéb hátra:

indulunk a gátra!

 

 

II.

Száll a szél, és száll a bicaj,

lassan elcsitul a ricsaj,

a városi hangzavar –

engem amúgy nem zavar.

 

Kanyar után egyenes jön,

egyenest meg kanyar vált,

közeledünk a folyóhoz,

a pecadrukk garantált.

 

Imádom a természetet,

végre te is megnézheted!

Azta: ott a gát, az erdő!

Szívem csücske mind a kettő.

Mennyi fa, és mennyi bokor,

mennyi sűrű rengeteg!

Ha meg felbukkan a folyó,

a kispecás megremeg.

Márpedig az ott alant

(normálisan mondva: lent)

nem más, mint a

folyó.

De jó!

 

Már a gáton megyünk,

lesve horgászhelyünk.

Megint ugyanaz a nóta

(hopp, amott illant a róka),

egy kanyar itt,

egy kanyar ott,

nyuszifülek, vadmadarok,

aztán jön egy egyenes,

utána meg – oda less! –

ott a parton az a hely,

ahol menten te leszel.

Vagyis te a halakkal.

 

Görbüljön!, plusz:

Kalappal!

Ez két klasszik jókívánság.

Pecásnak lenni kiváltság:

lesz szerencséd

sok szerencsét

kívánni a sporttársaknak,

amitől ők

láthatóan

boldogabban horgászgatnak.

 

Azt még nem is mondtam neked,

hogy a folyó kivétel:

itt a peca elkezdése

nem nagy munkát igényel.

Kisgyerekként a csatornán,

tisztára, mint tesi órán,

brutál sokat gályáztam,

mikor helyre pályáztam.

Úgy értem, hogy horgászhelyre.

Néztem arra, néztem erre,

ásót fogtam, sarlót,

sás volt – aztán nem volt.

Nád és hínár helyett

menő horgászhely lett.

Oda jártam attól fogva,

keszeget és kárászt fogva.

Így ment ez régen minálunk,

de itt helyet nem csinálunk,

van a folyón elég placc,

mindegyiken horgászhatsz.

Nem törődünk végre mással,

csak a sugdolózó sással,

van itt nád, és van itt susnyás,

van itt hínár, van itt iszap

(bele is léptem a minap).

 

Helló, nagyok, helló, Kicsik,

talán unjátok már kicsit…

Cserfes vagyok, bocs érte.

De remélem, megérte.

 

E pontig tartott a mesém.

Szóljanak a halak, s ne én,

akik látszólag csak néznek,

csöndben vannak, nem beszélnek,

éjjel-nappal úszkálnak –

gondolhatnánk túlzásnak.

De akik ezt a keresztet

életfogytig cipelik,

azoktól más meglepő is

akármikor kitelik.

És a halak ilyenek.

 

Én meg addig pihenek.