Bár sokan úgy emlékeznek, mégsem márciusban kezdődött, mert már januárban is hallottunk valamit. Hogy koronavírus. Meg járvány. Meg halál. De jó messze, Kínában. Mert ők mindent megesznek, a denevért is. Hűtőjük sincs, megromlik a kaja. Fúj, enyhén romlott denevér. A jógatanárnőnk a táblára írta, milyen vitamin véd meg a vírustól: C, D. Hozzáteszi, aki náthás, ne jöjjön jógázni. Maradjon otthon. Ha valaki köhög, ablakot nyit. Február vége. Süt a nap. Enyhe idő. Leckeírás előtt az unokákkal kimegyünk a Duna-partra. Egyik unoka engedelmesen fogja a kezem, a másik határozottan tiltakozik, hozzá ne nyúljak, mert elkapja a koronavírust. (Így utólag megjegyzem, náluk mindenki elkapta: anya, ikertestvér, féltestvérek ‒ csak ő nem. Ha már számvetés, Á. fiam és egész családja is elkapta a második hullámban. B. fiam és társa azonban nem.  J., akiből – mint majd kiderül – nem lett potenciális gyilkos, két oltás után esett ágynak. Én nem.)

Március 8. és az utána következő napok

Á. fiam koncertezik, telt ház. Orrát fújó ember mellé nem ül senki. Kicsit feszült mindenki. Á. és a felesége nászúton voltak Cipruson. Onnan követték a híreket.

‒ Jaj, mamikám, mi lesz itt, nyakunkon a koronavírus!

‒ Ugyan ‒ legyintek ‒, minket megvédenek a hegyek: a Kárpátok. Meg a kultúránk, Mária Országa vagyunk.

A fiam hitetlenkedve néz rám. Neked legyen igazad ‒ gondolja, és megy zenélni. Mi meg élvezzük a zenét, a társaságot. Jön a tavasz.

Egyre aggasztóbb hírek, felvételek: Olaszországban is elkezd rombolni a vírus. Igaz, amit látunk, igaz, amit hallunk? Már annyi átverést éltünk meg. Olaszország nincs messze. Ott is tömeges megbetegedések, a kórházak tele, mindenütt halottak. Létezhet? A huszonegyedik században?

Március 11. és az utána következő napok

Országos vészhelyzet. Fiaim megtiltják, hogy a lakást elhagyjam. Páromat, aki taxisofőr, felszólítják, hogy hagyja abba a taxizást. B. fiam rácsörög, és potenciális gyilkosnak nevezi, amennyiben kimegy dolgozni. Főleg az idősekre halálos, mondják. Ezért folyton ellenőriznek, és folyton lebukom, mert persze, hogy kint vagyok. Jó, a vásárlást ráhagyom páromra, J.-re, ő egy tízessel fiatalabb. Nem csúcsidőben és mindig pontos listával bocsátom útra, a szellős Lehel csarnokba. Maszk nincs, de sálat kötök az orrára, szájára. Teafa-, levendula-, eukaliptusz-illóolajjal locsolom. Nem lesz baj, nem lesz baj.

Amikor a szükség nagy, mutasd meg, hogy Anya vagy! – figyelmeztetem a Szűzanyácskát. Félek is, meg nem is. Ott a jó sósborszesz, kézmosás, fokhagyma, hagyma.

Ez nem lehet igaz, szürreális, rossz amcsi katasztrófafilm!

A Facebookon a fogorvosunk jelzi, hogy végre érkezett maszk a Király utcai patikába. Maximum kettőt lehet venni. A Király utca siralmas. Riadt emberek lézengenek sápadtan, értetlen arckifejezéssel. Sírva fakadok. Nekik még rosszabb, mint nekünk a külvárosban. Összezsúfolva… Se fák, se madarak.

Bezárnak a mozik, a színházak, a vendéglők, a szállodák, az uszodák. Aztán a parkok, az iskolák, az óvodák. Nincs gyerekzsivaj. Másfél méter távolságot kell tartani ember és ember között. Rendeletileg. Ugrálunk egyik oldalról a másikra. A Duna-parton F. barátnőmre rászóltak a fiatalok, hogy mit mászkál, ő a hibás, a fiatalok miatta nem dolgozhatnak, bulizhatnak. Este 8 után már tilos az utcán lenni.

Otthon mindent együtt csinálunk. Olykor összekapaszkodunk, és sírunk. Olvasunk, ingyen lehet online filmet, színházi előadást nézni. Pár hónapra rá már fizetni kell érte. Érthető, ilyen pangás idején kell a bevétel. Amíg ingyen volt, néztük, de mióta pénzbe kerül, leállunk, egyrészt mert mi is oda kell figyeljünk, mire költünk, másrészt elég balfékek vagyunk az internethasználattal, s érezzük azt is, mennyire más így, mint élőben. Aztán az utalás se a kenyerünk. Hogy is lehet otthonról…? Bankba menni macerás, megszabják, egyszerre hányan lehetnek bent, két óra hossza után nem lehet pénzezni.

És mégis kiszökünk! Külön bravúr kirándulóhelyet találni. Normafa, Hármashatárhegy, Margitsziget tilalomlistán. Parkolók lezárva, a környező falvak polgármesterei nem engedik be a Pestről jövőket. Egyetlen konkrét mentsvárunk a természet, még annak is, aki azelőtt nem túrázott. Á. önkéntes karanténba vonul, mert a családja Alsóörsre utazott. Iskola online, feleség online, a nagynéni kertes háza meg menedéket ad. Á. fiam telefonon elmondja, mire van szüksége, J. viszi, leteszi az ajtó elé. Messengeren értekezünk.

(Mit ér a napló, ha nem őszinte?)

Nyugtalanít a felállás, Á. fiam önkéntes karanténja s hogy mi segítünk, az állítólagosan veszélyeztetettek. Végül elhúz a Balatonra. Igen, így természetes, tudom, ott a családja… És én, velem mi lesz? Tudom, tudom, velem a párom, nem vagyok egyedül! Egészséges vagyok. J. is az. És itt a másik fiam, B. Rá is számíthatok, akkor is, ha neheztel rám, mert folyton csavargok, és nem hiszem el, hogy a jó levegő, természet árthat.

Áldásos tavasz van. Melegen süt a nap, az arcom lebarnul, a kezem feje is. A hajam lenő, a fodrász is zárva. Az ellátás jó, az élelmiszerboltok, patikák nyitva, feltöltve.

Április 8. és az utána következő napok

Születésnapom. Üzenetek, telefon, chat. A nap süt, hála Istennek. Meleg van. Délelőtt kirándulunk, délután nem tanácsos, kiözönlik a jónép, kerülgethetjük egymást. Mindig pakolok vizet, kekszet, gyümölcsöt, mert amúgy semmilyen vendéglátó egység nincs nyitva.  A Garancsi-tóhoz megyünk. Csak mi vagyunk, meg az illatozó, bimbózó, virágzó fák. Annyira meleg van, hogy J. nekivetkőzik. Sütteti a hátát. Erdei béka látogat meg – eddig úgy tudtam, a béka vízi állat. Mire jön a tömeg, távozunk. Hoppá, az út mentén nyitva egy cukrászda! Elvitelre, ezt írták ki az ajtóra. Megállunk. Maszk, kesztyű, szabályosan, ahogy kell, bent riadt eladó, kérek két szelet tortát.

Otthon elfogyasztjuk. Pocsék.

Szégyen ilyenkor panaszkodni, mások betegek, belehalnak. A hírekben azt látjuk, az olaszok vidékre menekülnek, és viszik a vírust. Erre itthon is pedzegetik, hogy Budapestet lezárják, de aztán mégse, csak az a kérés, ajánlás, maradjon mindenki otthon. Kampányszerűen: Maradj otthon!

Á. kijutott Alsóörsre, fele utat vonattal, másik felét a nagynéni autóján tette meg. Kertészkednek, főzőcskéznek, iskola, munka online. Á. tanítgat, zenélés nincs. Április végén egy pályázat révén, nyitott járművel járhatnak a pesti tömbházak között, és muzsikálhatnak. A lakók az ablakból hallgatják, integetnek, sírnak. Este megy vissza, engem nem ejt útba, most én sírok, de nem örömömben. Magyarázat van: sietni kellett vissza, mert a vonat, aztán a nagynéni időhöz kötött, és amúgy is, mire jó csak integetni egymásnak…

Sodornak az események. Minden szokatlan. A fenébe.

Szerelem kolera idején, megnézzük youtube-on, szavunk ne legyen, megvan mindenünk, ami az élethez kell. Csak a társas kapcsolatok, az élő előadások, a szórakozás, a szabadság hiányzik, de nagyon.

Senkiről nem tudunk, aki beteg, vagy kórházba került. Hallomásból, hírekből igen. Mindennap hallható, hivatalosan hányan betegedtek meg, mennyi az örökítőanyag a szennyvízben, hányan vannak lélegeztetőgépen, hányan haltak meg. A tévében látható az operatív törzs, élén Müller Cecíliával, aki végtelen türelemmel és közérthetően magyaráz: maradjunk otthon, másfél méter távolság, fertőtlenítés, kézmosás, maszk, kesztyű! Minden vásárolt élelmiszert mossunk meg, a csomagolást is.

Órákig pepecselünk. Felmosok mindenütt, naponta többször. Reggeli után szinte azonnal este lesz. Kimerültek vagyunk a semmitől és a félelemtől. Ahogy telik az idő, az emberek egyre jobban nyugtalankodnak. A pénztartalék fogyogat. Nem minden munka mehet online. Párom, J. is, aki lemondott arról, hogy potenciális gyilkos legyen, már berzenkedik, kellene a bevétel. Mire várjon? Van még tartaléka, akinek van. Én örülök, hogy van nyugdíjam. Fix. Nagyon kicsi, de fix. Fellépésekkel egészítettem ki. Anyagilag fontos, de most már leginkább lelki szükséglet.

Már kapható kézfertőtlenítő, állandó használatra zsebben hordjuk. Maszk is van, tartalékolunk, J. hajlamos elhagyni. Ecettel mosom fel a konyhát, a fürdőszobát. Az előszobát, a lábtörlőket durvábbal: Domestosszal.

Elröpül az április is. Az anyák napja közeleg. Á. biztat, induljunk el, a feleség anyja is megy, egy füst alatt megünnepelnek mindkettőnket. Közben halljuk, hogy útközben igazoltatnak, nem lehet csak úgy kóricálni, mehetsz haza, vagy oda, ahová feltétlenül muszáj. Már találgatjuk, mit mondjunk a rendőrnek, mi az, ami miatt feltétlenül muszáj. Mi az a halaszthatatlan? J. végül ellenáll. Nem akar rendőri ügyet. A sárga taxijáról messziről virít, hogy budapesti. A másik anya leutazik. Én tűkön ülve nyomozok. Végül a fiam apósa egy titkos utat fedez fel, amelyen rendőrnek nyoma sincs. Pár nap múlva nekivágunk. Az autót gyorsan a kerítésen belülre helyezzük, a kert magas fallal védett. Se puszi, se ölelés, se anyák napi virág. Kint, a kertben eszegetünk, beszélgetünk. A nagykilátó lezárva, a kicsire felmegyünk. A feleség otthon marad, úgy tűnik, ő tart leginkább a fertőzéstől. Öt után a fiam diszkréten emlékeztet, hogy nyolcig van kijárás, jobb, ha indulunk vissza, ne kísértsük a szerencsénk!

Az üzletek előtt itt is tisztes távolságban állnak sorban, maszkban, csendben, gondterhelten.

Boldog vagyok, hogy találkozhattunk, hogy jól vannak, jó helyen.

B. fiam folyamatosan dolgozik online, sok emberért felelős. Az unokákkal csetelünk. Nem bánják, hogy nem kell iskolába járni. Számítógéppel mindent megoldanak. Intelligensek, gyors felfogásúak.

B. fiam többször, kérés nélkül bevásárol nekünk, ha ő nem ér rá, a párja teszi meg. Isten áldja meg őket ezért!

Május közepén enyhül a vírushelyzet.

Júniusban már újra felléphetek. Igaz, csak templomban, a közönség maszkban, de a szemük mosolyog, és akkora adag szeretet, hála kering köztünk, hogy szárnyalok.

Nagyrendezvények, koncertek, fesztiválok betiltva. Zenészek bajban. Van, aki utcán játszik, van, aki ételt hord ki, van, aki kivár. J. elkezd taxizni, nyögvenyelősen. Turisták nincsenek, a mulatók zárva, taxira kevesen költhetnek. Á. és családja hazatérnek, de a régi albérletük már nem felel meg. Felköltöznek Óbudára, hogyha még egyszer karantén lenne, ott majd jobban bírják. Sokan így gondolják, tömegesen költöznek ki a városból az agglomerációba. Igazuk van, faluhelyen nem áll le az élet: kapálnak, gyomlálnak, ültetnek, javítják, foltozzák a házat, kerítést. Odafigyelnek egymásra. Emberibb, sokkal emberibb, mint a nagyváros. Én is változtatnék, de nincs se erőm, se megfelelő anyagi hátterem. 

Nekem fontos, hogy mindezt leírjam, két-három év, és összemosódnak az események. Másokat is kérdezek szúrópróbaszerűen, és szinte senki sem emlékszik, mikortól volt vészhelyzet, kijárási tilalom, kötelező maszkviselés. Kint? Bent?

Júliusban óvatosan, de kimerészkedünk a strandra. A közös öltözőt kerüljük, a távolságtartás még sokáig fenn- és bennünk marad. A kedvenc leányfalusi strandon lubickolunk az unokákkal, labdázunk, ugrálunk. Csúszda nincs. Sebaj, nem hiányzik. Evés előtt fertőtlenítem a kezecskéjüket.  K. kifakad: – Utálom az ízét!

– Tudom, drágám, de még muszáj, a biztonság kedvéért.

Beletörődik, hagyja.

Augusztusban nyaralunk. A Balaton megtelik. Felejtünk. Túlvagyunk. Nem hiszünk a figyelmeztetésnek, miszerint a vírus velünk marad, csak most nyár van, pihen kicsit.

Templomok, klubok korlátozott számban fogadnak közönséget, műsort. Járom az országot keresztül-kasul. Hála és szeretet. Egymagam és a gitár. Á. fiamnak nehezebb, ők zenekar. Csappan a bevétel, az óbudai bérlemény drágul. Tudatják, hogy feleség szülei beleadnak. Á. megkér, ha tehetem, én is. Tehetem.

Októberben növekedésnek indulnak az esetszámok. Igyekszünk még eljutni, ahová lehet. Nézők ismét maszk mögé parancsolva. Ezt én is kipróbálom az Erkelben. Az első felvonás alatt fulladozom, a második már jól megy, a szünetben kirohanunk levegőt szívni. És persze, mint néző: hála és boldogság. Élünk.

Október vége, és vége az élő előadásoknak. Sötétedünk. Szigorítások. J. kínlódik, de nem adja fel, amíg nincs tiltás, próbálkozik.

A gyerekek iskolába járnak, megbetegednek, aztán hazaviszik őket a szüleik. Á. és a felesége elkapják a kislányoktól. A kislányok hamar túlesnek, általában a gyerekek könnyen átvészelik, a felnőttek kínlódnak. Ők az elsők, akikről nem hírekből tudjuk, hogy megbetegedtek. Képet kapok a szkafanderruhás mentősökről.

Karantén.

Ennivalót futárral hozatnak, háziorvossal telefonon konzultálnak. Engem nyugtatgatnak, nincs nagy baj, otthon simán átvészelik. Szaglás, ízlelés nincs. Láz, hátfájás, derékfájás, fáradtság. A jó hír, viccelődik Á. fiam, hogy a karantén után már találkozhatunk. Ez valóban jó hír. Addig pedig felértékelődik az online világ. Láthatom, hallhatom őket. B. fiam is nyugtat, ne félj, mamikám, fiatalok, túlélik.

Valaki elindítja, hogy este nyolckor álljunk ki az ablakba, teraszra, erkélyre, kinek mije van, és tapsoljunk az egészségügyben dolgozóknak, mert heroikus munkát végeznek. A mi utcánkban csak én tapsolok, hülyén is érzem magam, hisz aki dolgozik, nem hallja, aki nem, az meg pihenni akar, csöndben. De a gondolat szép, így tapsolok egy darabig. De ha már itt tartunk, akkor én tisztelgek a mi házi orvosunk előtt azzal is, hogy leírom a nevét: Dr. Elekes Zsuzsanna. Idősebb, mint én, több egészségi gondja van, már rég nyugdíjasként lógathatná a lábát, ehelyett végig kitartott. Állta a sarat a rendelőben, minden hívásra azonnal reagált. Ha épp elfoglalt volt, akkor visszahívott. Ez hivatástudat, ez bátor helytállás!

Online jógázunk, hetente kétszer. Fontos a mozgás, a pranayama, légzőgyakorlatok. Erősíteni kell a tüdőt. A koronavírus leginkább azt támadja. Van elég lélegeztetőgép, de úgy hírlik, hogy aki rákerül, nem ússza meg élve. Otthon, laptop előtt, saját szőnyegen – de fura – gyakorlunk. Az is jó, hogy láthatjuk egymást. Hogy vagy, hogy vagy? Nem sok, de mégis. Az indiai mindig azt válaszolja: good, good. Ha nem good, good, az minimum halálesetet vagy természeti kataklizmát jelent. Ahogy mi, magyarok tudunk panaszkodni, úgy senki.

Közeleg a karácsony, de nincs enyhítés. Eszeveszetten takarítok, sütök-főzök, ám nem bírom, a nyakam fáj, szédülök, dülöngélek; ha nincs J. mellettem, elesem. Előző jógatanárnőnk, aki már a családjával éli tovább a covidos időszakot, Mumbaiban, csóválja a fejét. A távoli Indiában az ünnepekkor ugyanúgy halálra  dolgozzák magukat az asszonyok, mint nálunk. Olajjal masszírozzam a nyakat, aztán bugyoláljam be meleg sálba, tanácsolja. Így feküdjek le aludni. Pár nap alatt el is múlik.

Én se értem, hová teperek ilyenkor. Csak Á. és a neje jöhetnek Szenteste. Az unokák és B. fiam, akár a rossz oktatófilmekben látni, az ablak alatt integetnek. J. humorosan áll hozzá, maszkot húz, kesztyűt és piros sipkát. Le akarok szaladni, de a fiam kérlelhetetlen.

– Nem szabad. Bírd ki!

Estére lenyugszom, énekelünk, eljön az Angyal, megszületik a Megváltó. Hihetetlen, hogy tavaly ott jártunk a Szentföldön, Betlehemben, Názáretben! Jeruzsálem, Kafarnaum, Holt-tenger. Egy év, és fenekestül felfordult a világ. Nem járnak repülőgépek. Csendes és tiszta az égbolt. A levegő is tisztul. Az ember most nem tud rombolni, túlélni akar.

A szilveszter is magánügy, se buli, se petárdázás (a kutyások örülnek). Jó, hogy megengedtük magunknak Izraelt tavaly. Táncoltunk, énekeltünk, ettünk, ittunk. Éjfélkor szólt a himnusz. Jó magyar csapat volt, kitűnő idegenvezetővel, Bodrogi Zsuzsával. Mindenre gondolt: legyenek magyar slágerek, de hastánc is, hadd örüljenek a férfiak, tüzes arab férfi táncos is ropja, a nénik örömére. Most vészcsend, sötét. Jövőre, biztatjuk egymást, addigra szabadok leszünk.

Nem lettünk.

Januárban összeesküvés. Az unokák anyja megengedi, hogy találkozzunk a kicsikkel. Titokban. Az esemény képeit nem posztoljuk, ha a szigorú apa rákérdez, nem hazudunk, de miért kérdezne rá? Mintha első találkámra mennék, úgy ver a szívem. Másfél méter? Dehogyis! Ölelés, bújás. Nagyokat nevetünk, kirándulunk a már annyiszor végigjárt ösvényeken. Kellemes hideg, tiszta levegő. Erdőben nem kell maszk. Szépek a gyerekek. Mekkorát nőttek! Boldogság! Együtt! A Hangár is zárva, de az ablakon kiadják a sütőtöklevest, ők nem kérik, de beleesznek az enyémbe, hiszem, hogy jó az immunrendszerem, csendben fohászkodom, segíts, Uram, ne legyen baj! Ők tésztafélét kanalaznak jóízűen. Rácsörgök Á.-ra:

– Közel vagyunk hozzátok, gyertek ki!

Kislányok, fiúk, Á. és neje, mind együtt, összeölelkezve. Az utcán már maszkban, de én olyan euforikus állapotban vagyok, hogy maszk nélkül ragyogok. Készülnek képek, de csak számunkra, nem a nyilvánosságnak. (Titok!) Innen kezdve találkozgatunk: utcán, parkokban. És ez jó.

Á.-val is találkozunk. Á.-val, aki átesett rajta. Többször. Akkor még nem tudtuk, hogy többször is át lehet esni rajta, de azt biztosan tudtam, hogy a szeretett lények jelenléte a legjobb védelem.           

2021-ben már akadnak ismerősök, közeliek is, akik nagybetegen kórházba kerülnek, és sajnos, vannak, akik bele is halnak. Gyászolunk. Ekkor még tart az egység. Együtt félünk, remélünk, egy nemzet, egy emberiség, a földlakók a világ minden pontján szenvednek. De mi ez, mitől, miből lett a világjárvány? Sok elmélet, tanulmány jelenik meg. Mesterséges. Véletlenül kiszabadult a laborból. Nem, nem véletlenül! Túl sok az ember, ritkítani kell, főleg az öregekből van sok, sokba kerülnek, feleslegesek, megterhelik a költségvetést, megnyomorítják a családokat. A vírus elpusztíthatatlan, él és virul a papíron, a vason, hetekig, hónapokig. Nem, szó se róla, a vírus nem élő, mint a baktérium, csakis tüsszögés, köhögés útján terjed. Időnként átküldök egy-egy cikket az osztálytársamnak, aki Dél-Franciaországban orvos. Mindig ugyanaz a válasz: ez is csak egy feltételezés. De hogyan lehet védekezni? Ahogy influenzajárványnál. C- és D-vitamin, cink, magas láz esetén paracetamol, mozogni, egészségesen táplálkozni. Miniszterelnökünk majd minden pénteken 7 óra 30-kor a Kossuth Rádióban beszél. Mint ember. Felelős, együttérző ember. Ő nem virológus, miközben lassan, de biztosan már mindenki az: fotelvirológus. Mint a futball esetében, mindenki jobban tudja. Az orvosok sincsenek egy véleményen. Van, aki kijelenti, sok hűhó semmiért, egy kis influenzáért minek ilyen drasztikus lezárásokat hozni? Minek a karantén? Lám, az ő praxisában senki se betegedett meg! A statisztika mást mutat. És már nem csak öregek az áldozatok: fiatalok is elkapják, erős sportolók, makkegészséges emberek is. És belehalnak.

És egyszer csak felfénylik a remény. Karikó Katalin, aki a miénk, de Amerikában kutat, azzal jelentkezik, hogy hamarosan itt a vakcina. Vége az elhalálozásoknak. Tavasszal már lehet oltakozni, sőt buzdítanak, hogy vegyük fel az oltást, eképpen vetve véget a lezárásoknak, karanténnak. Aki beoltott, szabad, s minél több a szabad ember, annál biztosabb a felszabadulás. És ezen a ponton az addig nagyjából egységes nemzet, egységes emberiség kettészakad. Oltáspártiakra és oltásellenesekre. Előbb finoman vagyunk más véleményen, aztán egyre durvábban védi majd mindenki a maga igazát. Az oltás nem kötelező, de elvárt. Egyelőre. A kormányok oltásra buzdítanak, s ez menten ellenállást generál. A kormány szabad mozgást ígér az oltottaknak, ezzel az ellenzők jogait csorbítja. Ez a demokrácia. Hogy ki melyik oldalra áll, független az iskolázottságtól, műveltségtől, bőrszíntől. Van. Egyelőre elméleti síkon, mert a kormányok egyezkednek, honnan, mennyiért veszik a vakcinát.

Január vége felé alaposan elfogy a türelmem.

Nincs fellépésem, egy-egy abnormális online próba tarkítja a napot, semmivel nem értek egyet, nem is lesz belőle semmi, de úgy teszünk, mintha lenne értelme. Szavalunk és énekelünk a telefonba, aki a vezetőnknek képzeli magát, basáskodik, ezzel kiüti a biztosítékot. Egyik kolléganőm sírva fakad, ő nem kisgyerek, hogy így instruálják, a másik azzal vág vissza, hogy ő meg a rendező! De nem kell rendező, felolvasunk istenes verseket, és kész! Akkor, akkor, akkor – köti az ebet a karóhoz a basáskodó –, akkor ő lesz a zenei rendező! Ettől még nagyobb a kiborulás. A basáskodó nem zenész, ne magyarázzon muzsikusoknak! Kivágja magát: ő a református zsoltárok szakértője, ebbe nincs beleszólásunk, és egyáltalán, csináljuk, amit mond!

A próbán én nem sírok, vigasztalok, békéltetek, de úgy érzem, senkinek sincs igaza, és semmi közöm az egészhez. Elég! Elég Budapestből, elég a járványból, elég az unatkozó háziasszonyokból, elég a basáskodó, önjelölt rendezőből, elég a járványbéli önmagamból!

Ha Á. hív, rendszeresen pityergek, ő meg biztat, hogy rajta, lám, megdőlt az elméletem, hogy csak pozitívan. Ha fáj és elegem van, fejezzem ki bátran. Neki ki is fejezem, visszafojtani amúgy sem tudom már. 

És mit látnak szemeim a Facebookon?  Őzikéket. És hol legelésznek az őzikék? A szigligeti arborétumban.

Gyors telefon. Nyitva van. Igen, de csak alkotóknak, kísérő a kapuig jöhet, a kapunál csengetni kell, belépés csak egyedül és maszkban. A portán nyilatkozni muszáj, hogy kizárólag munkavégzés, azaz alkotás céljából jöttem. Vállalom? Vállalom.

Á. és a neje megtanítanak gépelni, javítani. Pakolok, viszem a kéziratot, laptopot, J. elfuvaroz. Milyen megértő, én nem lennék ennyire nagyvonalú. Hála neki, Á.-nak, Szigligetnek, és naná, hogy a Jóistennek!

Útközben megállunk egy benzinkútnál, ennénk, innánk valamit, az eladó hisztérikusan kiparancsol, bent tilos étkezni! J. megsértődve visszaül a kocsiba. A melegszendvics hideg és ehetetlen. Kávéfőzés közben a nő elpanaszolja, egyedül neveli a beteg gyerekét. A járvány alatt nem látogathatja az intézetben. Félti őt, félti az állását, a saját egészségét. Értem, megértem őt. Minden a koronavírusról szól, de persze más betegségek is léteznek, azokkal most alig lehet foglalkozni. Autózunk tovább.

– Te, emlékszel – kérdem a még mindig duzzogó J.-től, aki enyhén nőgyűlölő, mert ugye most is a csaj tolta túl, dohogja, félreeső helyen, az Isten háta mögött mi a bánatnak nem lehet állva, a pultnál meginni egy kávét, elmajszolni egy szendvicset –, Vázsonyban milyen jó velős pirítóst ettünk egyszer?

Megpróbáljuk. Nyitva. A vendéglős beereszt. Két asztal, távol egymástól, le lehet ülni, sört iszom, és körbetáncolom az üres termet. Csodálatos! Nem fél a büntetéstől? Nem. A helyi rendőr felügyeli, és ő is vigyáz, két embernél ne legyen benn több. Ezért van csak két asztal. Észszerű. A sör igazi, jó! A velő… Ugyan hogy is lenne az? Nincs konyha, tubusból kerül a kenyérre – mégis ez már a szabadság szele.

Látjuk a Balatont, integetünk, dedósan kiabálunk:

– Szia, Balaton!

Messziről feltűnik a szigligeti vár. Nem mehetünk be a kocsibejárón, a főportán csengetünk. Törékeny Livike enged be. Egyedül engem.

– Sok a cuccom, a derekam gyenge, lumbágóesélyes – mondom.

Nem baj, ő leviszi, ő erős. Rossz nézni, ahogy a lépcsőn letornássza a nehezét, a kisebbekkel én megyek utána.

– Kávét kaphatunk?

– Kihozom – mondja készségesen, és tálcán felhozza a konyhából.

Tiszta, de hűvös levegő, megisszuk a kapu előtt, és J. visszafordul. A szobám, napos, jól fűtött, csendes, kivéve, amikor nyikorognak a bútorok.

– Az öreg grófné – mondja ilyenkor a személyzet, többé-kevésbé komolyan. Esterházy-kastély. Grófi család tulajdona volt. Aztán államosították.

Írok, sétálok, online itt is jógázom.

Két író az ebédlőben. Kellemes társaság. A maszk kötelező, ha megfeledkezem, a vezetőnő rám kiabál:

– Tedd fel a maszkot!

Hátra arc, vissza a szobába, és maszkban masírozom az ebédlőig. Ő is, családja is megbetegedett, nem kellett kórházba menniük, de megsínylették. Pszichésen is. Erről faggatom, de nem tudja konkretizálni. A házban többen átestek a kórságon, volt, aki könnyen, szinte észrevétlenül, más viszont nagyon megszenvedte. Először itt is a rettegés uralkodik el: mi lesz, ha örökre bezárnak, miből fognak élni? Az első menetben megtapasztalták a bezárást, nem fogadhattak vendéget, de munka mindig akadt: takarítás, kertészkedés, a ház őrzése, javítgatások. 2021-ben már enyhébbek a szabályok, vendég ugyan nem jöhet, de alkotó, azaz dolgozó igen, ahogyan már írtam. És csakis ő. Nyilatkozzak is íziben, hogy dolgozni fogok, nem a lábam lógatom!

Az utcán nem kötelező a maszk, másutt mindenütt az. Minden zárva, kivéve az élelmiszerboltok és a patikák. Vacsora után sétálni indulok, és csodálkozva nézek a portásra, aki rám szól, hogy hová készülök.

– Csak úgy, levegőzni.

Nyolc óra. Nem lehet kimenni. Polgárőrök, rendőrök büntetnek, ha kint vagyok az utcán.

Belém hasít az ismerős érzés. Hiszen járvány van itt is!  Iskola, óvoda itt is zárva. Megint. Bent ülünk, és beszélgetünk. Egyik előzékeny, jó modorú író suttogva elmagyarázza, hogy a vakcina káros. Chip van benne, ő látta videón, és látta azt is, ahogy egyesek lebénultak, mások megőrültek az oltástól. Amerikában történik mindez, ahol már oltanak. Ez az elmélet makacsul, tartja magát, akkoriban még csak suttogva, de 2022 februárjában már zajos tüntetésekre kerül sor: nem kell lezárás, ne legyen kötelező az oltás! Kanadából indul a mozgalom, eléri Franciaországot, Hollandiát. Le a Covid-diktatúrával! – ez a jelszó. Magyarországon enyhébbek a szabályok, és sokan felveszik az oltást. A kormány ehhez köti a lazítást, és a többség ezzel egyetért. Másutt nincs annyi oltóanyag. És sikk ellenállni. Ez a demokrácia, mondják: ha akarom, védekezem, ha nem, az én dolgom. Sok jóismerősöm vélekedik így. Tudomásul vesszük a másik véleményét. Én úgy érzem, járványra oltás dukál, de biztos, ami biztos, az osztálytársamat is kifaggatom. Persze. Nincs más védekezés. Minket ki kérdezett gyermekkorunkban? Sebészorvos barátunk is hasonlóan vélekedik. A háziorvosunk is. Fiaim ugyancsak. Művésztársaim zöme szintén. Aki nem, annak hiába magyarázok, érvelek. Aki az ellenkezésbe állt bele, kitart. Éljék túl, így kívánom, de ez nem mindig sikerül. Egy ország siratja Kóbor Jánost.

2022. óta már tudjuk, hogy nemcsak a tüdőt teszi tönkre a koronavírus, hanem megtámadja a gyenge pontokat. Szív, vese, gerinc, idegrendszer. Az is megkaphatja, aki oltott, de többnyire nem lesz súlyos lefolyású a betegség. Szerintem nem mindegy.

Szigligeten van hó, levegő, tér. A parton emberek, hattyúk, kacsák. Barátságosan beszélgetünk. Akinek itt van nyaralója, itt szándékozik átvészelni. Fotózkodunk, vadidegenek mesélik a történetüket.

Gyerek Ausztriában. Dehogy kap Covid-segélyt! A tartalékból él, és pizzafutárkodik. Másiknak a férje ételkihordással próbálkozik Pesten, ő meg itt fogja túlélni a gyerekekkel. Továbbra is szürreális. De a Balaton Balaton marad, és a vízi madarak is vízi madarak. Ennivalót koldulnak, és a sétálók etetik őket. Erről is hány elmélet kering, hogy nem szabad, mert megbetegednek. Vagy hogy nagyon is lehet… De minderre madár is, ember is fittyet hány.

A munkával jól haladok, bemásolom a laptopba, amit kézzel írtam. Javítok, húzok, átírok. Jó. Nem tudom, hogy kell publikálni, és azt se, miként lehet kiadót találni. De most az a fontos, legyen meg. A két hét elröpül, J, megérkezik egy csokor virággal. Nagyon büszke magára, én pedig rá, hogy ilyesmi eszébe jutott.

2021. február 14.

Bálint nap, amcsiasan Valentin Day. Ekkor kezdenek költeni az énekesmadarak. Nagy a csicsergés az arborétumban. J. izgatott, pakoljunk be, és irány a Balaton! Mindenkitől elbúcsúzom, a csomagokat ezúttal a kertből nyíló kapun, lépcsőmászás nélkül visszük ki Livikével. Megint kávét főz, ez az ő ajándéka. Olyan megható! J. azt olvasta az Indexen, de látta is, hogy a Balaton befagyott.

– Nem igaz.

– Biztos rég voltál lent.

– Nem, naponta lemegyek, nincs befagyva.

– Ekkorát nem lehet hazudni.

A saját szemével győződhet meg, hogy lehet. Pici jég a partközelben. Annyi. De a nap süt, együtt vagyunk, egészségesek. Hazafelé Csopak előtt működik a halsütöde. Újabb örömforrás. Állva, a szabad ég alatt, de sült halat eszünk. Balatoni fogast. Akkora, hogy haza is viszünk belőle. Jót tett a távollét, J. megbecsüli a jelenlétem.

Bizalommal találkozgatunk azokkal, akik szintén oltottak. T. kiadja a szerzői lemezem.  Aztán a megzenésített versek is CD-formátumot öltenek. És újfent hála Á. fiamnak, aki bábáskodott és közreműködött a felvételeken, J.-nek a szponzorálásért, T.-nek a kiadásért – és mint mindig: a Jóistennek.

Az unokák anyja értesít, hogy elutaznak húsvétkor, erdei házikót bérelnek az Őrségben. Sokan vágynak elhagyni Budapest vészterhes levegőjét, és a vidék most óvatosan nyitni kezd. Oltottak előnyben.   

Na, most lepődöm meg igazán!

A Google-on kutakodom, mikor volt az első koronavírus elleni oltás Magyarországon. Én tavaszra emlékszem. 2021 tavaszára. De nem, 2020 december 26-án indult az oltakozás. Előbb az orvosok, az egészségügyi dolgozók, aztán szép  lassan bárki, aki élni kívánt a védelemmel, fölvehette a vakcinát.

Március 3.

Ekkor kapom az első Astra Zeneca-oltást, a háziorvos adja. Lehet válogatni, de ő ezt kapta, ezt ajánlja. Várjak még a rendelőben? Nem, menjek a dolgomra. Se ájulás, se chipelés. Kicsit sajog a karom, másnap álmosabb vagyok, mint máskor. Zenész fiam is Astra Zenecát kap, ezen lehet tréfálkozni: benne a zenekar az asztrában. B. fiam Szputnyikot kap, J. is. Megkönnyebbülünk. Védve vagyunk. A félelem és a kétely azonban velünk marad. Közeledik a húsvét. Á. fiam bejelenti, ők nem mennek sehová, otthon bezárkóznak, pihenni, kettesben lenni vágynak, B. fiam kevesli az egy oltást, majd ha meglesz a második, találkozhatunk. Én bejelentem F. barátnőmnek, hogy mi is kettesben ünnepelünk, ha jó idő lesz, kirándulunk. Takarítunk, sütünk-főzünk, tavaszi saláta, sonka, tojás, halászlé és gyönyörűszép, hatalmas húsvéti kenyérkalács.

Húsvét első napján szép az idő. Felhívom a jógatanárnőnket, volna-e kedve velünk tartani kirándulni. Jön, boldogan. Férjestül van itt, távol a hazájától, rokonoktól. Kedvesek, fiatalok, de nagyon magányosak itt, a járvány kellős közepén. Ennél árvább csak az előző oktatónk volt, aki társ, férj nélkül ragadt itt az első hullámtól júliusig. Őt is felkaroltuk. Titokban, hogy az enyéim le ne harapják a fejemet, és miatta is, mert a nagykövetség megtiltotta, hogy a vészhelyzetben bárhova kimozduljon, bárkivel is érintkezzen. Csak a szülei tudtak a titkos kirándulásokról.

Eltelik a húsvét.

Június 4.

A második oltás.  Addig pangás. J. taxizik, keservesen. Az ő helyzete se javul, lezárások, nincsenek turisták, továbbra sem, vécézni is bravúr. Vendéglők zárva, közvécék is. Kesereg, amúgy is hajlamos a nyafogásra, most oka is van rá.

Hanem a második oltás utánra, nyár elejére lazítást ígérnek! Mehetek fellépni. Pályázatot nyertünk, hárman, azaz négyen, mert a pályázatmenedzser is pont olyan fontos, mint aki a bulit hozza, amint azok is, akiknek a neve, munkássága, becsülete, tehetsége nélkül nem lett volna sikeres a pályázat. De sajnos végül minden borul, aki a bulit hozta, elvadul, önmagából kifordul, rágalmaz, csúsztat, ferdít, lejárat. A pénz és a vélt hatalom elveszi az eszét.  Mint a lavina, gördül ránk a mocsok, és a szívem megszakad. Jó ügy, jó ötlet, de a négyből marad három. Vállalhatatlan a negyedik, pedig de sok jóra képes, de sok jót cselekedett. Hiába már. Most őrjöng, rágalmaz, lejárat. Ez nem is fáj annyira, mert aki ismer, tudja, mit tettünk le az asztalra, az úgy se dől be, de ez a negyedik vágja maga alatt a fát, erre pazarolja az energiáit, ellehetetleníti önmagát, s ez fáj. Visszavonhatatlan. Oda egy emberinek indult kapcsolat. A bántás összekovácsol hármunkat, egymásra csodálkozunk, tanulunk egymástól és a történtekből. Á. fiam szerint előbb le kellene ellenőrizni, kivel állunk össze, a neje szerint a pályázat bizalmi dolog, B. fiam szerint, ha számokról van szó, csak konkrétan, számológéppel a kézben, J. szerint többször visszakérdezni! Elindul a határon túli turné. Zsebünkben az oltási igazolvány. Kell a határon. Majd visszafelé is. Elképedve halljuk, hogy Székelyföldön mennyien betegedtek meg. Bíztak a pálinkában, a jó levegőben, és nem bíztak az oltásban. Bár Romániában kötelező a maszkviselés, Székelyföldön is, a Gyimesekben is, mégsem viselik.

Fecskék, fenyők, rackák, éles, illatos friss levegő. Mindez nem hatotta meg a vírust. De most nyár van, és az emberek bizakodnak: ami volt, elmúlt. Előadásainkra sokan jönnek, telt ház: kicsik, nagyok, öregek. Siker, hála, szeretet.

Júliusban filmforgatás. Német gyártás, tesztelni kell. Tiltakozom, lobogtatom az oltási bizonyítványom. Nem elég, nagy pénz forog kockán, csak a helyszíni gyorsteszt elfogadott. Orromba dugnak egy pálcikát, és pár perc múlva eredmény. Ez még csak ruhapróba. A forgatáson is ez megy, mindenkit tesztelnek. Ugyanakkor magyar tévé-sorozatnál nem, reklámfilm forgatásánál sem.

Augusztusban csurig megtelik a Balaton. Jut nekünk is hely. Süt a nap, lubickolunk, megnyílnak a szállodák, vendéglők. Á. is zenélhet, kisebb létszámú rendezvényeket engedélyeznek, falunapokat is. Jelzi, hogy már nem szükséges a segítségem. Dolgozhatnak. Szeptemberben Ars Sacra Fesztivál. Tordason hintem a jó szót, zenét, hitet. Martonvásáron is rendezvényektől hangos a városka. Ott vacsorázunk. Boldogság. Az emberek lazulnak, buliznak, élnek, élünk. A bátrabbak repülőre szállnak, és egyre messzebbre merészkednek.

Szeptember vége felé újabb hullám közeledik, sokadik vírusmutáns jön. Brit, indiai. Már nem olyan veszélyes, de továbbra is az a kérés, hogy mindenki oltassa be magát. A gyerekek is. Unokáim is megkapják a két Pfizert. Működnek az iskolák, óvodák, munkahelyek. Ha a lakosság fele oltott, még több lazítás lesz, ígéri a miniszterelnök.

Október 23. alkalmából Pesten két fellépés, utána Délvidék, a legtávolabb élő, aldunai bukovinai székelyekhez megyünk. Izgalmas, felemelő. Sok a fertőzött. Befelé könnyen átlépjük a határt, kifelé órákig várakoztatnak. Nándorfehérvár, Hertelendyfalva, Kevevára. Mindenütt mesélik a Covid-történéseket. A vakcina előtt sokan elhullottak. Fájó, eleven sebek. J. állandóan fertőtlenít, legtöbbször maszkban utazik. Pedig nem akarunk félni, be vagyunk oltva. A sok élmény elfelejteti, hogy újabb hullám közepében járunk. Lám itt is, a Délvidéken emelkedő esetszám, kicsi falvak, városkák, név szerint tudják, ki a beteg, s mennyire.

Pesten már nem fogad a Tesz-Vesz Óvoda, sok a megbetegedés. Óvónénik, óvodások esnek ágynak. Várjunk tavaszig! Viszonylag szabadon jövünk-megyünk, a mozik nyitva, a vendéglők, színházak látogathatók. Növekszik egyre a beoltottak száma. Sokan, én is, fiaim is felvesszük a harmadik oltást. Pfizert kapunk. J. makacskodik, hogy ő nem, mert már így is tele van ellenanyaggal. A vérvizsgálat megerősíti a feltevését. Csakhogy ebben sincs konszenzus. Egyik szakember azt állítja, hogy ha van, ha nincs ellenanyag, kell a harmadik oltás, s ezzel a kérdéssel civil ember ne foglalkozzon, bízza a háziorvosára! Másik szakember azt mondja, tilos ráoltani! J. kezében egy szombaton a számára megnyugtató eredmény, s úgy véli, nem kell a harmadik, hétfőn viszont úgy jön haza, hogy nem tudott bevásárolni. Nem felejtette el, hogy erre kértem telefonon, de úgy döntött, majd másnap reggel korán kel, s akkor... Csak költsem fel. Úgy lesz. Köhögök, fáj a torkom, folyik az orrom. Kedden keltegetem, rám néz begyulladt szemekkel, most még nem tud felkelni, nem érzi jól magát. Legyintek, látom, hogy ramatyul van, rosszabbul, mint én, felöltözöm, bevásárolok. Ő alszik, én köhögök és szenvedek. Kibírhatatlanul fáj a torkom, és semmi nem csillapítja. Se sós vízzel gargarizálás, se Pflogosollal öblögetés. J. félálomból kiszól, egyél mézet. Hiába. Meg se kottyan. J. non stop alszik. Lázat mérek. Egyikünknek sincs. Szaglásom van, ízlelésem is.

– Aludj te is – javasolja J., és szuszog tovább.

Szerdán dél körül felhívom a háziorvost, hogy semmi se használ, vasárnap óta szenvedek, J. meg alszik, hétfőn lefeküdt, és azóta.

– Erősen Covid-gyanúsak. Tesztelni kéne. Szóljak a mentőknek, vagy kisétál a gyógyszertárba?

– Inkább mentő, most nincs annyi erőm, hogy kimenjek.

– Rendben. Karanténba teszem magukat.

Megírom a fiaimnak. B. nyugtat, három oltás után könnyen átvészeljük. J. biztos covidos. Á. fiam javasolja, hogy kérjem meg a szomszédokat, vásároljanak be. Nem tetszik az ötlet, B. fiamat kérem, van autója, közelebb lakik, és zokszó nélkül vállalja. Listát írok: élelmiszer, patika, pár napig el leszünk látva. Algopyrin fájdalomcsillapításra, lándzsás útifű köhögés ellen és torokra. Csütörtök estére már jobban vagyok. J. alszik rendületlenül tovább. Semmije sem fáj, jó étvággyal eszik, amikor épp nem alszik. Pénteken közli, hogy kialudta magát, és megy dolgozni. Én tudatom a doktornővel, hogy tesztért megyek a patikába, mert mentő nem jelentkezett. Helyesel. Ketten megyünk, szabálykövetőn, maszk, kesztyű, megvárjuk, míg a bent vásárló kijön, mert csúnyán köhög, nehogy már elkapjunk valamit, és igen, van teszt, 5.800 meg 5.800, meg vitamin, meg p.zs, meg immunerősítő cinkkel, arckrém, ha már ott vagyok. 21.000 a vége. Otthon, idegesen, kapkodva rakjuk össze a tesztet, ez nem orrba dugós, ez köpős. Ügyetlenkedünk egy sort, aztán köpködünk.

– Nem cseréltük össze? Olyan türelmetlenül és udvariatlanul kiabálsz!

– Hogyne, mikor ilyet eddig sose csináltam!

– Én se.

Az enyém negatív, az övé pozitív.

– Ez nem lehet igaz, te vagy beteg, és én vagyok pozitív?

J. hívja a háziorvost, ő megerősíti, hogy a gyorsteszt igenis pontos. Pihenjen, és várjuk ki a mentőket. Jelentkezni fognak, de sajnos túlterheltek. Eltakarítjuk a köpetet, fertőtlenítünk, és alszunk.

Szombat reggel kedves fiatal férfihang érdeklődik, hogy vagyunk, van-e lázunk. Nincs, jaj de jó, eljönnénk gyalog a mentőszolgálathoz? Nincs messze tőlünk, szép, tiszta novemberi nap van, maszk, kesztyű, jól felöltözünk. Időpontot egyeztetünk, vasárnap egy óra után odasétálunk.      

J. morog, minek megyünk tíz perccel korábban, de rögvest megérti, mikor odaérkezünk. Dévai utca, valóban közel. Már a kapunál torlódunk. Eligazítanak: első emelet, három ajtón át folyik a tesztelés. Előbb nyomtatványt kitölteni, J. nem hajlandó tollhoz nyúlni, én töltsem ki az övét, nehogy már itt kapja el a vírust! Az utánunk érkezők már sorban állnak végig a lépcsőn. Le, egészen a földszintig.

– Na, ezért kell korábban jönni, mi le is ülhetünk, míg sorra kerülünk.

– Hogy is ne, hogy elkapjak valamit – védekezik J., s állva várja ki, míg beszólítanak a középső ajtón.

Most látunk először szkafandert, arcot védő műanyag pajzsot, de amit takar, az talpig ember, kedves, mosolygós, fiatal lány.

– Egy háztartásból? Mi a panasz?

Feldugós pálcika. Fáradjunk ki, majd szólítanak. Gyerekek, fiatalok, idősek, sokan. Várjuk az ítéletet. Megfigyeljük, hogy aki negatív, azt behívják, újra pálcikázzák, aki pozitív, ahhoz kijön a rezidens, és együttérzően suttog valamit, amitől a tesztelt nagyon elszomorodik.

Negyedóra is eltelik, és csak jönnek és jönnek. Kedves arcú lány a nevemen szólít, újból találkozom a pálcikával. Ez most megy a laborba, eredmény majd a háziorvosnál. Utánam J.-t inti magához, de őt az ajtó előtt tájékoztatja. Pozitív. Két hét karantén. J. lesújtva. Ez nem lehet igaz! Otthon újabb telefonos konzultáció. Tíz nap karantén mindkettőnknek.

Decemberben jön az ötödik hullám, de a beoltottak biztonságban. Igazolvánnyal bárhová mehetünk, és igen, boldogság: együtt ünnepelhetünk. Az itthoni szabályok a legenyhébbek. Nő az oltottak száma, ezzel együtt éleződik az ellentét oltáspártiak és oltásellenesek között.

Karácsonyi műsorral mehetek óvodába, és majdnem sírok a meghatottságtól, mert a kicsik ölelnek, simogatnak, köszönik, hogy ott vagyok.

A következő héten nyugdíjas klubban ugyanez, ölelés és puszilgatás nélkül. Aztán vadul takarítunk, sütünk-főzünk a végkimerülésig, de szentestére áll a fa, jöhetnek a gyerekeim, unokáim. És van ölelés, puszi. Együtt. Istennek hála! És nemcsak neki, de a jó járványkezelésnek is.

Beindul a turizmus, jönnek a külföldiek, este, éjjel lehet szórakozni. J. dolgozhat, nem feleslegesen áll a droszton.  A szilvesztert az Erkelben töltöm. A denevért adják. Teltház, nevetünk, tapsolunk. Éjfélkor a csapodár férj előveszi a nőcsábításhoz használt zsebórát, és az jelzi, hogy itt az éjfél. A művészek kiállnak a szerepből, és boldog új évet kívánnak. A nézők spontán felállnak, és együtt énekeljük a Himnuszt. Felemelő, megható, egy nemzet, egy emberiség. Bárcsak így lenne örökre: béke, barátság, szeretet és egészség.

Januárban enyhül a járvány, nem annyira gyilkos, s ugyan elkapja sok oltott is, de lágyabb a lefolyása. Volt már brit variáns, indiai delta variáns, ezt a mostanit omikronnak hívják. Fürge és sok mindenkit megfertőz. Akár egy influenza, mondják a szakértők. Karikó Katalin szerint ez majd véget vet a pandémiának, meglesz végre az általános nyájimmunitás.

Eddig a kései napló a koronavírusról.

Mellőzném a folyt. köv.-et.