A hét utolsó szó

Nagyböjt idején vagyunk. Az élet folyik a maga medrében, az emberi sorsok is néha összekuszálódnak, néha kibogozódnak, a hívők készülnek a lelki húsvétolásra, a nem hívők is, csak másképp.

Egy tüdőklinikán két, egymás melletti kórteremben két fiatal fekszik: egy huszonöt éves fiú és egy huszonegy éves lány. Egyikőjüknél sem a tüdőtumor a primer daganat: a fiúnál hasnyálmirigyrák, a másiknál méhnyakrák. A vizit után a professzor megbeszélést tartott a rezidenseknek. „Egyikőjük sem éli meg a húsvétot” – mondta. Nem olyan hűvösen-tárgyilagosan, ahogyan a hasonló eseteket szokta közölni, hanem volt a hangjában valami, amelyet mintha Bach János-passiójának zenéje hatott volna át. Aztán sor került a húsvéti ügyeleti beosztásra, amely nagy általánosságban a fiatal, se kutyája, se macskája típusú, ma úgy mondanánk, szingli orvosokra várt. Nagycsütörtök estéjére egy fiatal szakorvosjelöltet osztottak be, aki, bár tartott a professzor előbb elhangzott jóslatától, elvállata a rá mért ügyeletet.

Nagycsütörtök este nyolc óra körül megszólalt a csipogója. Először a lány ment el. „Majdnem egyidős velem” – futott át az agyán, majd megállapította a halál beálltának pontos idejét, amelyet a nővér egy lábcédulára jegyzett fel, s a lány lábának csontsovány hüvelykujjára akasztotta. A lepedő alatt még mintha látta volna mozogni a mellkast. Aztán megpróbált erős maradni, hiszen nem kellett, hogy váratlanul érje az eset. Megkérdezte a nővért, mi van feljegyezve a lány neve mellé a kórlapon: exit esetén azonnali értesítést kér vagy nem kér a család. Kért. Neki kell felhívnia a családot. Máskor is volt már ilyen hálátlan feladatban része, de most szinte elképzelhetetlennek tűnt a számára, hogy képes lenne telefonálni. Aztán mégis megtette.

Hajnalodott. Újabb csipogóhangra riadt fel, amikor éppen csak elaludt. A fiú utánament a lánynak… Amit a testével már nem volt ereje megtenni, azt a lelke tette meg: lebontotta a két kórterem közfalát, és egy zenekarban meglátta a lányt, ahogy lacrimoso hangú hegedűjén szólót játszik éppen. Amint véget ért a szóló, kivette a lány kezéből a hangszert, kézen ragadta, és már vitte volna ki magával a hangversenyteremből, de hirtelen mennyei látvány tárult eléjük: a fénylő csillárok egyszer csak emberi szemmel befoghatatlan fényességet árasztottak, a sötét nézőtér eltűnt, a zenekar pedig tavaszi kertté változott, ahol a tapsikoló jázminok imádkozó jázminokként illatoztak…

A tüdőklinikára is rávirradt nagypéntek. Még fel sem ocsúdva a gyászos ügyeletből, a fiatal szakorvosjelölt átadta az osztályt a kollégájának, majd autóba ült, és hazavezetett. Úgy tervezte, a déli IC-vel utazik haza a szüleihez, de kimerültségére hivatkozva elnapolta nagyszombatra az utazást. Komolyzene- rajongóként most nem volt kedve sem Haydn húsvéti oratóriumához, sem Rimszkij-Korszakov Nagy orosz húsvétjának harsány nyitányához. Bachra gondolt. Mintha Pilinszkynél olvasta volna valahol, hogy őt soha nem Bach teremtőereje rendítette meg a János-passióban, hanem az az erő, ami Bachnak a Teremtővel való mély szövetségéből árad.

Miközben ezeken gondolkodott, elaludt. Álomstációiban váratlanul megkondultak a néma húsvéti harangok, majd mielőtt felébredt volna, Mahler II. – Feltámadás- – szimfóniáját hallotta, s benne – habár világéletében fals hangja volt – kristálytisztán énekelte a kórussal együtt, a fiúnak és a lánynak üzenve a zárótételt, a hét utolsó szót: „Keljetek életre, poraim, a rövid pihenés után!”