Lévai Aliz Mária kötete a szorongás, az erőszakba ágyazott világ, az otthontalanság érzetének lírája. És bár a 21. század ismert érzelmi sivatagát körvonalazza, ahol az elmagányosodás az anyaméhben kezdődik, meghökkentő nyíltsága mégis arcul üt. Verseit olvasva kénytelenek vagyunk szembenézni félelmeinkkel, esendőségünkkel, gyarlóságunkkal, akkor is, ha valóságos, megélt élettapasztalatokként, akkor is, ha a fantázia szüleményeiként vagy egyfajta szereplíraként értelmezzük sorait. E költészet egyértelmű szándéka, hogy kizökkentsen a komfortzónánkból, hogy kegyetlenségével nyűgözzön le. A szépség, a pátosz maximális elutasítását kimondatlanul is hirdetve: vérbeli Z-generációs debütálás. (Rózsássy Barbara)

 

 

Évsík

Háromévesen

hideg cserepeken állok,

még puha a fejem.

Úgy szeretem anyámat,

akár egy istent

– az örök gondozót.

Öt vagyok,

nem tudom,

mennyi időt töltök magam,

a sarokban.

Nyolcévesen

sietek kétfogásos vacsorát

készíteni.

Tizennégy vagyok,

anyám zokog, hogy mindig

odaég a kenyérhéj.

Tizennyolc,

nézem, ahogy egyetemi pénzem

új szekrényekre

és mosogatógépre költik,

amit nem engedhetünk

meg magunknak.

Húszévesen

olyan nehéz a légzés,

mint a tennivalók listája.

A gyógyulás lassú,

épp csak széle

kezd forrni sebemnek.

 

istenhozzád

vasalt ing zsebében és szagában

félálomban félrefogalmazott mondatban

könyvbe firkált betűk között keresek valamit

drogokban ami bölcsőben tart

mint anya a gyerekét

tücskök dombjain szélkoptatott hegycsúcs

és foltos szalvétában keresem

redők között mozdulatokban

rövidített üzenetben

szerepben amit leveszek mielőtt aludnék

hogy reggel úgy húzzam magamra mint a bőrt

keresem magamban benned a tartalékban lévő

szavakat a búcsúzásra amitől végre

kinövöm magam a csendből

 

valami nagyobb

valahányszor megmozdulok

csontjaim ropognak mint a tűzijáték

zsanérok kattanását hallom

ha nyújtom a hátam

egymásnak ütköznek csiszolódnak

testem biológiailag abbahagyta

a növekedést de minden tavasszal

magasabb vagyok

 

még néhány milliméter

hogy levetkőzzem húsomat

és valami nagyobb legyek

nagyobb mint amit elbírhatnék

 

testbarlang

a szél üvegpalackra fújt lehelet

barlangszájon néma üvöltés

visszhangok dübörgései a járatokban

anyám és apám hangja

inaikból vagyok szőve

nagymamám altatódalából

akinek a lába puha homokon

ősi dobok ütemére tapos

testem barlang

tenyérlenyomatok építették kőbőrömet

századokon át egyenként fektették le

akik korábban jöttek

mint én

 

Mindig magad elől

egész életedben a vállad fölött nézel

mint aki elkövetett valamit

mintha anyád halálának eredménye lennél

vagy minden lélegzetvételed apádtól vennéd

mintha testvéred csontjai fájnának benned

menekülsz mert létezésed adósság

és tompa ellenállásra támaszkodik

félsz magad mögé kerülni

a perceket egymásból lopod el

igyekszel valahová ingázó vagy

haza nem érsz soha

 

Analógia

Időnként visszacsúszok régi bőrömbe:

félig csukott szemmel mosok fogat,

és ugyanarra a napra gondolok.

Nem bízhatok a tükrökben,

mert ha túl sokáig nézem,

anyám agyvérzéses arcát látom.

 

Apám tagadja a hasonlóságot,

mégis azt mondja, nehezen

szerethető emberré teszem magam.

 

Emlékmorzsák

Mama mindennap velem van.

Teste körvonala a konyhapultnál áll,

már nincs se szeme, se orra.

Göndör, festett barna haja

nem susog a kipirult bőr körül.

Sütit eszik, almás porlóst.

Magában suttog, 

tudja, hogy az idő nem egy kör, 

egy vonal vagy egy Möbius-szalag, 

amely átszövi az elmét, 

és hogy az emléke, mint a süti,

morzsákat hagy maga után.

 

 

---

Lévai Aliz Mária 2002-ben született, a kárpátaljai Bótrágyon. Az Előretolt helyőrség Íróakadémia mesterszakos hallgatója.

Fotó: Kecskés Orsolya