Lévai Aliz Mária verseiben egész világok épülnek egyetlen szó vagy tárgy köré. Egy tű vagy egy régi kávéfőző hordozza anyák és leányok kapcsolatának terheit, egy rebbenő árnyékban pedig élet és halál kimondhatatlan kérdései öltenek alakot. A gyász, a reménytelenség és a magány érzését az elhagyott helyek nyugalma és a természet harmóniája keretezi e lélekig ható versekben.

​​​​​​​Lévai Aliz Mária kötete a szorongás, az erőszakba ágyazott világ, az otthontalanság érzetének lírája. És bár a 21. század ismert érzelmi sivatagát körvonalazza, ahol az elmagányosodás az anyaméhben kezdődik, meghökkentő nyíltsága mégis arcul üt. Verseit olvasva kénytelenek vagyunk szembenézni félelmeinkkel, esendőségünkkel, gyarlóságunkkal, akkor is, ha valóságos, megélt élettapasztalatokként, akkor is, ha a fantázia szüleményeiként vagy egyfajta szereplíraként értelmezzük sorait. E költészet egyértelmű szándéka, hogy kizökkentsen a komfortzónánkból, hogy kegyetlenségével nyűgözzön le. A szépség, a pátosz maximális elutasítását kimondatlanul is hirdetve: vérbeli Z-generációs debütálás. (Rózsássy Barbara)

Egyes járatokról nem szól a menetrend.
Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,
ahol monarchiás, szűk alagutakra
a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.
Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,
és útra kelnek, mint az őseik.
A Latorca-hídon elvesznek a ködben,
s Csapra már csak a mozdony érkezik.
 

Azt álmodom, hogy együtt hervadok el  az útszélre nőtt virágokkal.