Inváziós fajok

A kilencvenes évek végén Prospero, a kiégett műsorvezető egy szerzői kalandfilmet akar forgatni a távoli Nádbogár-szigeten. Még a családját is magával viszi, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a szigeten véres diktatúra tombol, és polgárháború közeleg. Velük tart a stáb is, köztük egy drogfüggő metódusszínész, egy latin pornószínésznő, egy legendás operatőr és egy maszkmester, aki a legbrutálisabb munkáit a saját arcán viseli. A forgatás lassan pszichedelikus rémálomba fordul, a környéken elszabadulnak az invazív fajok és a szigetet uraló állatistenek is, nem beszélve az őrült balzsamozóról és a pszichopata gyerekéről, aki a helyi gyerekeket tartja rettegésben. Ha ez nem lenne elég, Prospero lánya a közeli terrorszervezetben akar kiteljesülni, a fia pedig bukásra ítélt szerelembe esik egy falubéli statisztalánnyal.

Ebben az abszurd kalandregényben parodisztikusan szépirodalmi, végtelen hosszúságú mondatokba folyik a retróval átitatott popkultúra, a filmművészetnek íródott szerelmi vallomás, a túlzó erőszak, a maró irónia és az öko-társadalmi reflexió. Mint egy kilencvenes években készült családi tévéfilm, mindent felzabáló nádbogarakkal, gyilkos százlábúkkal és rengeteg hallucinogén békával. 

Nádbogár-sziget

1.

A tizenhat milliméteres vetítőgép megnyugtató ütemmel kattogott a nappaliban (kopottas filmszemét szennyezte a vásznat), Prospero bujkáló félmosollyal nézte első rövidfilmjét, és úgy belefeledkezett az emlékekbe, hogy egy pillanatra eszébe sem jutott, ki ül mellette. A kisfia, Ferdinand őszinte értetlenséggel szembesült apja diplomafilmjének utolsó perceivel (törökülésben, az autómintás gyerekszőnyegen): a vakítóan túlexponált képen Prospero még fiatal volt, szemüveget viselt (pelyhedző állán alig látszottak már az utolsó kamaszkori pattanások elkapart nyomai), egy ásót fogott a kezében, és bájosan színlelt indulattal csapott a kamera felé, egy ütemtelen vágás után pedig már egy megsárgult papucs töltötte ki a vásznat (amelyet Prospero nagyapjától kértek kölcsön úgy, hogy nem szóltak neki, mert úgysem adta volna oda, ha megtudja, hogy slagból spriccelik majd rá a művért), ezután következett a film legemlékezetesebb pillanata, ahol az antagonistát egy gumibábuval helyettesítették, vízszintesen kettévágott fejjel, miközben a kamera alatt hárman szorították a bábhoz erősített felmosórongyot, és összevissza rázták, mintha a lefejezett hulla ránganá az utolsókat.

– Ne félj, ez nem igazi – mondta Prospero.

– Tudom. – Ferdinand még csak tízéves volt, de úgy hangsúlyozott, mint egy felnőtt. – A Bloodban ennél sokkal durvább kivégzések vannak, pedig az csak egy játék.

– Akkoriban még nem voltak digitális kamerák meg számítógépes effektek. Két kézzel pakoltuk bele a marhabelsőséget a főgonosz bábujába. A kamera oldalán volt egy kis kar, amit fel kellett tekerni, és három percet forgathattunk vele, mielőtt elfogy a szalag. A felvételeket nem tudtuk visszanézni kazettáról, napokig vártunk, mire előhívták. Ha akkor derült ki, hogy nem állítottunk fókuszt, az egész felvétel ment a kukába. Pengével vágtuk a filmszalagot, és úgy ragasztottuk össze. Akkor még nem volt könnyű filmet csinálni.

Közben a vásznon a fiatal Prospero kimentette a pajtából (ahol csak akkor lehetett forgatni, ha a szülei épp házon kívül voltak) az elrabolt főhősnőt (aki szintén a rendezőosztályba járt, és bár nem ő volt a legszebb, egyedül neki akadt valami köze a színészkedéshez), aztán vállra kapta az agyvelődarabos ásót, magához ölelte a lányt, és elsétáltak a naplementében.

– A tanáraim azt mondták, a diplomafilmem felkavaró és művészi – mondta Prospero.

– A suliban azt mondták, te nem is vagy igazi rendező – mondta Ferdinand.

– Akkor mit mondtak, mi vagyok? Műsorrendező?

– Egy bohóc. – Ferdinand szemében magától értetődő, gyermeki őszinteség tükröződött, ettől a szavai még mélyebben szúrtak Prospero tüdejébe. – Elmagyaráztam nekik, hogy te nem bohóc vagy, hanem híres ember.

– Eljön az idő, amikor sorban fognak állni előtted, hogy bocsánatot kérjenek – mondta Prospero.

– Én csak azt szeretném, hogy egyszer tényleg rendezz egy jó filmet, apa.

Esteledett (fellélegzett a nyári meleg, az első őszi lehelet átszűrődött a szúnyoghálón), Prospero lefektette Ferdinandot, aztán sokáig csak a saját torz arcképét bámulta a kávéfőzőgép fémtükrében, és arra gondolt, most végérvényesen megbukott mint apa, megsemmisült a saját fia előtt, mert még ő sem látja be, hogy a filmjei felkavaróak és művésziek, ezért Prospero elindult otthonról, és addig ment, míg ezen az estén, kilencvenhét őszén egy múzsa ért a karjához, és azt suttogta, hogy most diktálni fog, aztán az égi jelenés eggyé vált a kora esti csenddel, bársonyhangja láthatatlan kísértetként követte Prosperót, kinek tudatában ösztönös erővel villant fel a teremtésvágy, bezárkózott az íróasztalához, és úgy döntött, fel sem kel onnan, amíg meg nem írja az évezred legfelkavaróbb és legművészibb filmjét. Kezdeti lendületét az első kurta vázlatmondatok csillapították (mintha a múzsaangyal álomszavai kuszán és értelmetlenül materializálódtak volna a valóságban), és ilyenkor Prospero azt tette, amit húsz éve tesz mindig, amikor nem tudja, mit tegyen: feleségéhez, Arielhez fordult segítségért (kinek sugárzó céltudatossága serkentőbbnek bizonyult bármelyik őseposzi invokációnál), aki előállt a tökéletes koncepcióval: hosszas egyeztetés, tervezés és közös brainstorming során átbeszéltek minden filmes műfajt (elvettették a sci-fit, mert túl drága; a kamaradrámát, mert túl olcsó; a vígjátékot, mert túl alantas; a szerzői filmet, mert túl magasztos), aztán Ariel kitalálta a megfejtést, a tökéletes zsánert, az átmenetet a túl egyszerű és túl bonyolult között, és ahogy Ariel megszólalt, Prospero rájött, hogy őket jelölte ki az univerzum arra, hogy megcsinálják az évezred kalandfilmjét, egy igazi, huszadik századi underground kalandfilmet, amelyben kannibálok vannak, ahol nem riadnak vissza néhány fedetlen melltől és a természet kegyetlenségének nyers ábrázolásától: Prospero és Ariel eldöntötte, hogy megcsinálják az évezred legjobb kannibálfilmjét. Együtt járták a videotékákat, beszereztek minden kazettát, amelyek kannibálfilmeket rejtettek, majd Prospero lejegyzetelt minden műfaji klisét és emlékezetes képkockát, aztán a huszadik kazetta után visszaült az íróasztalhoz, kiváló aranyérzékkel olvasztotta egymásba a szubzsáner jellemzőit, majd sosem látott elemekkel fűszerezte a képletet, újító szándékú bátorsággal lépte át a műfaj határait; erős jellemű, mégis emberien sebezhető főhőst teremtett, vonzó és felejthetetlen szárnysegéddel, hiszen örökérvényű társadalmi reflexiót akart (shakespeare-i tébolyba zuhanó odüsszeiát, a kannibálmozik szentírását), ezért fáradhatatlanul töltötte meg az üres lapokat, közben a múzsa hangja egyre tisztábban szólt az álomsíkok felől. Fél év alatt elkészült az első verzió, amelyet Ariel láthatott először (az ő segítségével számos antropológiai pontatlanság került helyre), a második és harmadik átírásra már anatómiailag kikezdhetetlen öldöklős jelenetek születtek, a hetedik átírással a történetvezetés feszesebb és koncentráltabb lett, és már csak egyetlen részlet maradt tisztázatlan, a Nagy Terv egyelőre cím nélkül futott, ezért Prospero csak ennyit írt a címoldalra: Az évezred kannibálfilmje.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Prospero még soha életében nem rendezett semmi említésre méltót, mert a filmiskola után hamar más útra terelték az égiek, véletlen egybeesések sora vezette egy talkshow stábjához, ahol majd’ húsz éven át volt a köztévé egyik legnépszerűbb műsorának igazgatója, de miközben sorra felvásárolta a nézettséget mérő országos cégeket, egyre többször gondolt a rendezésre (mert tudta, hogy benne még sok mestermű csírázik), aztán találkozott Ariellel (aki elsőként ismerte fel Prospero felismerhetetlen zsenialitását), pár év múlva megszületett a kislányuk, Miranda (aki anyja nőies báját és kegyetlen szarkazmusát örökölte), néhány évvel később már Ferdinandot ölelték magukhoz a magzatvizes kórházi ágyon (és Prospero úgy érezte, két gyerekre szakadt a személyisége), közben a tévéműsor egyre népszerűbb lett, filmkészítésre meg sosem maradt idő. Prospero még az avantgárd művészeti kísérleteit is csak szökőévente tudta a társadalomra szabadítani: egyszer írt egy könyvet, amelyben csak A-betűk szerepeltek ötszáz oldalon át (akadt egy-két elvakult rajongó, aki a poszt-posztmodern irodalom első remekművét avatta a szöveggel, de a legtöbbek szerint az egész nem több egy csomó egyforma betűnél), tehát Prospero sosem írt olyat, amit bárki is végigolvasott volna.

Lassan kialakult a Nagy Terv dramaturgiai struktúrája, egyedül a forgatókönyv fináléja maradt kidolgozatlan, Prospero minden alkalommal egyre nagyobb intenzitással fogott neki az utolsó oldalaknak, aztán az elejétől a végéig átírta az egész könyvet, csak a végét hagyta változatlanul, közben minden éjszakát a nappaliban töltött (a monitor együtt vibrált a szobát belengő kreatív energiával), néha bekapcsolta a tévét (mert olyan megnyugtatóan pattogtak az elektronok a katódcsövekben, és a műsorok háttérzaja csillapított az alkotás őrületén), aznap este évösszefoglaló ment a híradón, ahol kiderült, hogy a kilencvenhetes év olyan volt, mint a kilencvenhatos ismétlése (januárban Clinton megkezdte a második elnöki ciklusát, és pont ugyanúgy tárgyaltak Jelcinnel, mint tavaly, pár hónappal később II. János Pál pápa újabb zarándokútra indult szülőhazájába, Lengyelországba, pont, mint tavaly). Ebben az időben a tévék még nagyot kattantak, amikor valaki csatornát váltott (egy pillanatra mindent kitöltött a statikus szürkeség, és ha az ember hozzáért a képernyőhöz, elektromosság szagát érezte az ujján): a sportcsatornán az év bokszmérkőzését ismételték, Tyson és Holyfield újra összecsapott, mint tavaly, de a meccset a harmadik menetben leállították, mert Tyson kiharapott egy darabot Holyfield füléből; a kereskedelmi csatornán, ahol régebben még Prospero vezetett műsort, most reklám ment („DVD – mozifilm egy lemezen, mely csak akkora, mint egy CD. A kép kétszer olyan éles, mint egy videokazettán”); a zenecsatornán a Hipnotize rajongói videoklipjét sugározták, az eredeti sosem készülhetett el, mert Biggie épp a forgatás előtt kapott négy találatot a mellkasába (szimbolikusan megkoronázva az East Side – West Side-rapháborút); a természetfilmes adót Prospero hamar átugrotta, mert az év Oscar-jelölt dokumentumfilmje, az Amazon eszébe juttatta a Nádbogár-szigetet.

– Ott nem forgathatunk. Nekem igazi bennszülöttek kellenek – mondta Prospero, amikor először hallott a Nádbogár-szigetről.

Mert abban az évben, amikor otthagyta a kereskedelmi tévét, visszavonult, és írni kezdett, azonnal szembesült vele, hogy a filmrendezés csapatmunka, és mestermunkához mestercsapat kell (Arielt is emiatt vonta be, és gondolkodtak rajta, hogy talán egyszer a gyerekek is besegíthetnek), ezért kereste meg volt tanárát, Gonzalót, az öreg operatőrt, aki sokáig nem válaszolt, de aztán egyik este megcsörrent Prospero telefonja, és Gonzalo azt mondta, elolvasta az évezred kannibálfilmjét, az alapanyag adaptációért kiált, a projektet meg kell valósítani, de a brutális jelenetek közt megbúvó karakterközpontúság csak egy jó főszereplő tolmácsolásában bontakozhat ki, és Prospero írás közben egyetlen színészt látott maga előtt, aki megfelelő jelenléttel lenne képes életre kelteni a főhős komplex jellemrajzát: Calibanra gondolt, egy igazi filmsztárra, a hetvenes-nyolcvanas évek táncolós musicaljeinek és hollywoodi háborús eposzainak megkerülhetetlen ikonjára (kinek népszerűsége az ezredfordulóhoz közeledve gyorsan alábbhagyott, így megfizethető gázsiért vállalhatta el a filmet), aztán kiderült, hogy Gonzalo (aki minden műfajban filmezett már maradandót) ismeri ezt a színészt, együtt dolgoztak a kezdetekkor, és örömmel eljuttatta hozzá a forgatókönyvet. A következő hetek várakozását újabb telefoncsörgés oldotta fel, Caliban menedzsere azt mondta, a művész úr várja őket egy megbeszélésre az édesvízi ökológiai központban (ugyanis Caliban lassan beletörődött a producerek nélkülözésébe, és felvásárolt egy mesterséges tóvidéket, majd saját ökológiai vízparkot épített a városszélen, és a víztározó népszerűbb lett, mint az utolsó tíz filmje együttvéve, a felszín alatti óriásakváriumokat a világ túlvégéről is megcsodálták), pár nappal később Gonzalo terepjárója döcögött a nedves aszfalton, Prospero ült a jobb első ülésen.

– Feltétlenül dicsérd meg az akváriumát – mondta Gonzalo. – Ha megdicséred az akváriumát, bármire ráveheted.

– Van értelme idejönnünk? Tényleg elég jót írtam? – kérdezte Prospero.

– Egyáltalán nem írtál rosszat, sőt. Vannak kiemelkedő pillanatai. De a címet el kell felejtened. Bármilyen jót írsz, az már nem lesz az évezred kannibálfilmje.

– Ha nem az enyém lesz a legjobb, akkor nincs értelme megcsinálni.

– Menet közben még csiszolnod kell rajta. A végéről nagyon hiányzik valami – mondta Gonzalo, mire Prospero csak kibámult az ablakon, és emberfeletti erővel próbált belegondolni, mégsem tudta elképzelni, hogyan lehetne ennél jobb befejezést írni.

 A parkoló általában vasárnap is tele volt, de az ökocentrum most zárva tartott, a biztonsági személyzet platós teherautói mellett üresen tátogtak a fehér parcellák, a bejárat boltívét két kitömött viza szegélyezte, egymásba csavarodott farokuszonnyal ölelték az ajtót, két fehér inges biztonsági őr tárta ki a bejáratot, Caliban méltóságteljes tartással állt a küszöbön (mint az ökocentrumok királya), bemutatkozott Prosperónak, szemében leplezetlen téboly csillogott, kócos haja a vállát, szakálla a nyakát súrolta, és nem tűnt sem elismert színművésznek, sem befolyásos üzletembernek, inkább toprongyos hippinek, aki a pálmamintás hawaii-ingében, bő vászonnadrágjában és kenderből font papucsában mintha már évek óta a kannibálfilm főszerepére készült volna: a tökéletes dzsungelhős. Odabent Prospero udvariaskodó érdeklődéssel szemlélte az ajándékbolt szuvenírjeit, a lesőharcsás pólókat, a tükörpontyos sapkákat és tokhalas kulcstartókat, majd átsétáltak az első termen (a bal oldalon naphalak és selymes durbincsok köröztek a hengerakváriumokban, túloldalt üveglapok fedték a gémek és gólyák kifutóját), lesétáltak a lépcsőn, a felszín alatti üvegtermekhez, amelyek egy-egy szinttel közelebb vezettek a víztározó fenekéhez, közben Caliban felszínes idegenvezetést tartott a két vendégnek, és egyelőre senki sem látta illendőnek szóba hozni, miért is jöttek igazából. A hat látványterem közül a középső, az óriások alagútja volt a centrum fő látványossága, az üvegkupolát többméteres lesőharcsák szelték át, bálnaárnyékot vetve a vendégekre.

– Gyönyörű ez a terem – mondta Prospero. – Jól olvastam, hogy ez a legnagyobb akvárium az országban?

– Az egész kontinensen. Az én kis kerti tavam – mondta Caliban.

– Ekkora harcsákat még soha életemben nem láttam.

Caliban elégedetten biccentett, átkarolta a két vendég vállát, és átkísérte őket a következő terembe: – Mélyen megérintett a forgatókönyv. A főhős olyan, mint Charles Marlow A sötétség mélyén. Joseph Conrad sokat tanulhatott volna tőled.

– Ez az őserdők Lear királya, a kannibálok Oidipusza, a te nagy szereped – mondta Prospero. – A nézők tudják, milyen jól táncolsz, milyen hitelességgel lövöldözöl az MP-40-nel, de horrorban még sosem láttak.

– Mindenki ezt hiszi. Az első szerepem egy Lucio Fulci-filmben volt. A zárójelenetben megszálltuk a New York-i partvidéket, én voltam a legkisebb zombi. Aztán végül kivágtak, rá sem kerültem a stáblistára. – A három férfi mellett a valaha élt legnagyobb busák és amúrok úsztak el (élvezték a fentről beszűrődő reflektorfény polipcsápjait), Caliban őszinte csodálattal mérte végig őket, mintha most járna itt először. – Szóval itt egy tévéigazgató, aki horrorfilmet akar rendezni. És egy operatőr, aki mindent leforgatott már, amit érdemes.

– Ez egy fekete-fehér, anamorfikus, experimentális kalandfilm lesz, ilyet még senki sem csinált – mondta Gonzalo. – Főleg nem úgy, hogy én filmezem, és te vagy a főszereplő.

– De a fesztiválokat el kell felejteni. Mocskos filmet akarunk. Az éjféli underground vetítések, a betiltott japán kazetták, ezek hiányoznak a modern filmművészetből. Ők azt mondják, kultúra, mi azt mondjuk, kannibálok. Mindkettő kell az egyensúlyhoz. – Caliban arcára lassan felkúsztak az érdeklődés ráncai, így Prospero egyre lelkesebben folytatta: – Nem lesz stúdiónyomás, a saját pénzem rakom bele. Így készül egy igazi függetlenfilm.

– Nem vagyunk függetlenek – mondta Caliban. – Függünk a kamerától, a filmszalagtól, a stábtól, az időjárástól, a forgalmazótól, a belső konfliktusainktól, a környezetünktől, és a legfontosabb, függünk a Jóistentől is. Nincs olyan, hogy függetlenfilm.

L. Takács Bálint 1998-ban született Székesfehérvárott. 2024-ben diplomázott forgatókönyvíróként a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Jelenleg Budapesten él, a Nemzeti Filmintézetnél tevékenykedik a forgatókönyv-fejlesztési részlegen. Kötetei: Bad Trip (novellák, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020); Az író, aki alkotni akar (regény, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2023).

Fotó: Nagy Júlia