Emlékezni a sötét múltra, reményt adni a fényesebb jövőhöz
Szinte bármilyen nyomtatott lapról legyen szó, a technika fejlődésével és az internet hozzáférhetőségével a napi-, heti-, havilapok és egyéb időszakosan megjelenő folyóiratok szerkesztőinek rá kellett döbbenniük, hogy napjainkban az emberek már nem szánnak időt az olvasásra. Egyre kevesebben kezdik azzal napjaikat, hogy hagyományos módon egy jóízű kávé társaságában kinyissanak egy újságot és elolvassák a híreket, s akik okostelefonjaikon olvassák azokat, leginkább ők is csak a címekből tájékozódnak, míg egy másik hír nem vonja magára a figyelmüket, mert mondhatni csak az online térben léteznek.
Az írott sajtó jelenéről és jövőjéről, a világ változásairól, és egyéb társadalmi kérdésekről, az anyaországtól elszakított területeken élő magyarok sorsáról és a megmaradt magyar közösséget összefogni próbáló folyóiratokról zajlott a beszélgetés kedden a Jelen Házban megrendezett Folyóiratok egymás szomszédságában című esten, amely a rendezvénysorozat második állomása volt. A három folyóirat – Aracs, Irodalmi Jelen és Szeged – első találkozójára október 7-én Szabadkán került sor, és október 30-án Szegeden kerül sor a záró rendezvényre. A szomszédolás létrejöttét a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Regionális Munkacsoportja támogatta, Varga Márta MMA regionális titkár lelkes közreműködésével, aki az aradi beszélgetésen is részt vett.
Content
A rendezvény H. Balogh Gyula, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író és blues-zenész muzsikájával kezdődött, majd Bege Magdolna, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese köszöntötte az egybegyűlteket, és mutatta be a Szegedről és Szabadkáról érkezett vendégeket, az est további részében moderátorként vezetve az eszmecsere menetét. Elsőként Bata János, József Attila-díjas költőt, műfordítót, az Aracs folyóirat főszerkesztőjét kérte, mutassa be az évi négy alkalommal – március 15., június 4., augusztus 20. és október 23. – megjelenő délvidéki folyóiratot.
„Első lapszámunk 2001. augusztus 20-án jelent meg. A folyóirat első és hátsó borítóján az aracsi pusztatemplomnak (szerk. megj.: Délvidék egyik legősibb, Árpád-kori műemléke, amely mára a magyarság zarándokhelyévé vált) a sziluettje látható. Művészeti szerkesztőnk, Gyurkovics Hunor álmodta meg, hogy ilyen legyen az Aracs külseje. Azóta eljutottunk addig, hogy minden lapszámunk színes borítóval jelenik meg, és belső borítónk is színes, valamint 8 színes oldal található a lapban. A színes oldalakon általában egy-egy képzőművészt és alkotásait mutatjuk be, de volt már arra is példa, hogy egy-egy tárlatot mutattunk be. A fő hangsúly az írásokon van, de úgy gondoljuk, hogy a képzőművészeti alkotások is emelik és díszítik az Aracsot, hogy a képzőművészek is méltóak arra, hogy bemutassuk őket. Az Aracs fejlécét szintén Gyurkovics Hunor alkotta meg, stilizált rovásírással egy egész ábécét összeállított, s ezt használjuk kiadványainknál is” – mutatta be a lapot a főszerkesztő.
A kiadvány minden egyes számának borítóján szerepel az aracsi templom, a délvidék jelképe. Az Aracs felirat és név mellett pedig Szent István jelképe is szerepel a borítón.
„Amikor az alcímet, A délvidéki magyarság közéleti folyóirata először leírtuk augusztus 20-án, főként az elit értelmiség, az Újvidéken kiépített magyar intézményekben dolgozó kritikusok, professzorok nagyon bírálták. Mi tudatosan használjuk ezt az alcímet, mert úgy, ahogy felvidéki magyarság létezik, úgy délvidéki magyarság is létezik, mégis az anyaországban élők, egy két kivétellel, mind Vajdaságról beszélnek. Persze beszélhetünk Vajdaságról, ha a földrajzi területekről beszélünk, de mi ezzel is kifejezzük, hogy az összmagyarság részei vagyunk a délvidéki részen.
A 2024. októberi számunkban a délvidéki magyar holokauszt volt a központi témánk. Nagyon nem szeretik, ha holokausztról beszélünk, de Tito partizánjai tudatosan irtották a magyarságot, főként a férfiakat. Azt hiszem elsőként gyűjtöttük össze azokat az emlékhelyeinket, amelyek a ’44-es kivégzésekhez köthetők. Sajnos a mi politikusaink, amikor megtörtént a nagy összeborulás és a ’44-es eseményeknek állítottak emlékművet Csúrogon, egy méltatlan emlékművet állítottak fel – egy kereszt alatt áll egy apa és a fia –, ami jó, hogy megvalósult, de még mielőtt ez megvalósult volna, egy délvidéki civil szervezet felkérte Makovecz Imrét, hogy tervezze meg, s ő egy délvidéki temetőbe egy félbe vágott kápolnát álmodott meg, telerakva keresztekkel. Ez egy fantasztikus emlékmű, amit nem engedélyeztek, nemcsak a szerb, de a magyar politikusok sem akarták. Civil szervezetünk Szervátiusz Tibort kérte fel egy emlékmű megalkotására ’44 emlékére, aki két kő között egy megcsonkított bronzból készült zuhanó testet álmodott meg. Ezt sem a politikum, sem az értelmiség nem akarta vállalni, de a művész teljes habitusával átérezte azt, ami akkor történt, mert az embereket, papokat nemcsak egyszerűen megölték, hanem meg is csonkították.
Ahogy elindult ez a folyóirat, az első számától kezdve azt tűzte ki maga elé, hogy a délvidéki magyarságban a lelket tartsa, öntudatra ébressze, hogy mégis érünk annyit, mint bármelyik más nemzet tagja, és hogy a magyarság sorskérdéseit megtárgyaljuk” – mesélt Gubás Ágota olvasószerkesztő, Kisebbségekért Díjas újságíró a folyóirat és a helyi magyarság és az anyaország viszonyáról, majd az is szóba került, hogy az anyaországból érkező támogatások sok esetben nem a megfelelő helyre jutnak.
A Szeged című várostörténeti és kulturális folyóirat főszerkesztője, Bene Zoltán József Attila-díjas író, a folyóirat szerkesztőségének viszontagságairól beszélt. A havi rendszerességgel megjelenő folyóiratot a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár adja ki, és mint azt a neve is mutatja, kizárólag Szeged városához kapcsolódó helytörténeti, művészeti és kulturális témájú írásokat közöl.
„Folyamatosan próbálunk fejlődni, megújulni különböző pályázatokon keresztül. Egyébként a lap úgy néz ki, hogy vagyok én, mint főszerkesztő és van egy szerkesztőségi titkár. Mi ketten vagyunk konkrétan a lapnál, vagyis a számítógép előtt. Van egy szerkesztőségi szobánk, most már a Somogyi könyvtárban, korábban a könyvtár egyik fiókjának a belső udvarában, egy eredetileg házmesterlakásban voltunk. Hála Istennek a levéltár kiköltözött a könyvtár épületéből, és a felszabadult helyiségek közül megkaptunk egy szobát.
Van egy szerkesztőbizottság és egy szerzői gárda, akikre tudunk támaszkodni, de alapvetően a munka dandárját ketten végezzük. Külön megemlíteném a tördelőnket, Ákost, akinek az arculat is köszönhető. A lapot csak Szegeden terjesztjük. Most már saját terjesztői hálózatunk van. Korábban ez a Lapkeren keresztül történt, aztán kaptunk egy e-mailt a Lapkertől, hogy ne vigyük Szegedre a lapot, mert nincs már lerakatuk. Ugye ez országos lapterjesztői hálózat Magyarországon. Szegeden egy eldugott helyen, egy autószerelő műhely hátuljában volt a lerakat. Nem volt könnyű odatalálni és odajutni sem, egy gaztengeren kellett áthatolni, de ezt is megszűntették, és az ésszerűsítés jegyében Kecskemétre került. Azt mondtuk, hogy akkor elvisszük Kecskemétre, igen ám, de Kecskemétre is csak bizonyos napokon és csak reggel 9-ig lehetett volna vinni. Akkor elvisszük Szegedre, gondoltuk, az újságosokhoz, akik árusítják. Ők meg azt mondták, hogy így nem tudják átvenni, csak ha elvisszük Kecskemétre, majd onnan visszahozzák Szegedre, s akkor úgy döntöttünk, köszönjük szépen. Azóta lényegesen több lapot adunk el” – mesélt a lap szerkesztéséről és terjesztéséről Bene Zoltán.
A jól meghatározott céllal kiadott folyóiratokról és egyéb, a kiadványokat érintő közéleti gondokról szintén szó esett, többek között a fiatal szerkesztők bevonzásáról is. Ez utóbbi konklúziója az volt, hogy a határ bármelyik oldalán lévő területről is legyen szó, hiányoznak a fiatalok, mert sok esetben, bár szeretnének irodalmi pályára lépni, nem veszik kellően komolyan feladatukat vagy elhatározásukat, még akkor sem, ha épp újságírói tanulmányikat végzik.
A rendezvényt H. Balogh Gyula egy dal eljátszásával zárta.
A felmerülő témákról az egybegyűltek még jó ideig diskuráltak.
Bognár Tünde
