A vadas ontológiája

Leonárd, aki kutatásai mellett egyetlen dolgot vett komolyan az életben – a főzést –, úgy döntött, hogy Mariannt a gyomrán keresztül fogja meghódítani. Ekkor még nem tudhatta, hogy Mariann gyomra különösebben fogékony-e a hódításra, de Leonárd meg volt győződve arról, hogy egy megfelelően elkészített étel többet árul el egy emberről, mint három mélyinterjú és két kérdőív együttvéve.

A vadasmarhát választotta, amit nagyapjától tanult el foszlányokban. A pontos recept a nagyapja halála után elveszett, pontosabban a nagymama bevallotta, hogy soha nem is létezett leírva. Leonárd három különböző szakácskönyv és egy moldvai pincér homályos visszaemlékezései alapján rekonstruálta a receptet, amit saját elméleteivel egészített ki.

Három napig pácolta a húst. Az első nap egy Kierkegaard-kötetet olvasott fel a húsdaraboknak, azzal a meggyőződéssel, hogy a filozófia ugyanúgy átjárja a rostokat, mint a fűszerek.

A második nap Eminem Till I Collapse című számát játszotta a konyhában. A nagyapja ugyanis egy kéziratos füzetben lejegyezte: „Minél nagyobb a hangnyomás, annál jobban bomlik a kollagén rostszerkezet.” Aznap este a marha még négyszer meghallgatta a dalt, és Leonárd megesküdött volna, hogy a húsdarabok ritmikusan rángatóztak, amikor Nate Dogg  az I’ma rip this shit ’til my bones collapse résznél tartott.

Végül a harmadik napon fűszerezés közben levetítette a húsnak a Casablancát – „minden szerelmesfilm ősanyját” – abban a reményben, hogy a mozi romantikája valamiképp átszűrődik a szarvasborson és a borókán.

***

Amikor Mariann megérkezett, Leonárd épp azt fontolgatta, hogy fel kéne-e vennie a nagymama ódivatú kötényét – ami egyébként nélkülözhetetlen része volt a családi receptnek –, de végül az utolsó pillanatban meggondolta magát. Voltak határok, amelyeket még egy tudományos megalapozottságú csábításnál sem lépett át.

„Hol tanultál meg így főzni?” – kérdezte Mariann, miután az első falat után olyan arckifejezés jelent meg az arcán, ami Leonárd szerint az esztétikai élvezet és a metafizikai megvilágosodás közötti spektrumon helyezkedett el.

„Sehol sem tanultam” – válaszolta Leonárd. „De nagyapám egyszer azt mondta, a jó főzés olyan, mint a detektívmunka – egymásnak ellentmondó vallomásokból kell összerakni az igazságot.”

„És sikerült megtalálnod?” – kérdezte Mariann, miközben újabb villányi ételt emelt a szájához.

„Az igazságot? Nem. De talán valami jobbat.”

„Mi lehet jobb az igazságnál?”

„Valami, ami működik.”

„És működik?” – kérdezte Mariann kacér mosollyal az arcán, miközben egy újabb falatot emelt a villájára.

Leonárd most először nem tudott válaszolni egy egyszerű kérdésre.

***

Vacsora után Mariann javasolta, hogy nézzenek meg egy filmet. A választás egy 1988-as csehszlovák komédiára esett.

„Ez közép-európai abszurd humor” – mondta.

Leonárd bólintott. Már nyitotta a száját, hogy elmondja saját filmelméletét, amelyben a cseh komédiák a kelet-európai identitásválság szimptomatikus leképeződései, de inkább ivott egy korty bort.

A képernyőn két férfi egy bálával kergetőzött. Egyikük folyton elesett, majd a másik is, aztán megint az első.

„Szerinted ezt előre megbeszélték, vagy tényleg ennyire részegek voltak?” – kérdezte Leonárd.

„A bálát kérdezed vagy a színészeket?”

„Mindkettőt” – válaszolta Leonárd miközben nevetett.

***

A cseh vidék pasztellszínekben úszott a képernyőn. A rendező nyilvánvalóan szerelmes volt a tájba, és ezt úgy fejezte ki, ahogy a legtöbb szerelmes ember: kicsit túl hosszan bámulta.

Mariann keze az övére csúszott. Leonárd egy pillanatra arra gondolt, vajon ez most olyan mozdulat-e, amit az emberek filmekben látnak, és aztán az életben utánoznak, vagy pedig fordítva – a filmkészítők figyelték meg a valódi gesztusokat, és aztán stilizálták őket. A gondolat ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogy feltűnt.

A filmben egy idős férfi kergette a kacsákat a tó körül. A kacsák láthatóan mást gondoltak a jelenet koreográfiájáról.

„Mindig azt hittem, a cseh filmekben több hinta van” – mondta Leonárd.

„Hinta?”

„Igen. Mint Hrabalnál. Az emberek hintáznak, miközben a világ összeomlik körülöttük.”

„Lehet, hogy ez még jön” – mosolygott Mariann. „Vagy lehet, hogy kihagyták. Nem minden cseh film olyan.”

„Szerintem ez egyfajta politikai utalás a kollektív emlékezet...”

„Pszt” – Mariann a szájára tette az ujját. „Szerinted a tehén a háttérben profi színész, vagy csak véletlenül sétált be a képbe?”

Leonárd a képernyőre nézett, ahol valóban egy tehén jelent meg, nyugodtan legelészve, mintha nem tudná, hogy egy komédia mellékszereplője. Aztán a film 47. percében újra Mariannra pillantott, de már nem látta a szereplőket, csak az árnyékjátékukat a falon. A lány arcéle olyan volt, mint egy régi szobor, amelyet a vetítés vibráló világosságában tanulmányozhat, de sohasem érinthet meg.

A fejét aztán – szinte véletlenül – mégis Mariann arcához érintette. Olyan finom mozdulat volt ez, hogy később egyikük sem tudta, valóban megtörtént-e, vagy csak képzelték. Amikor a lány felé fordult, tekintetük olyan közel került egymáshoz, hogy a távolság már csak protokolláris formalitás volt. Leonárd megcsókolta.

Mariannból egy hosszú, elfojtott sóhaj szakadt ki, Leonárd egész testében áramütésszerű bizsergést érzett.

Amikor elváltak, Leonárd képtelen volt megszólalni. A film képkockái tovább peregtek, de számára már egy másik nyelvet beszéltek, amit elfelejtett érteni. A szavak és a jelentések közötti kapcsolat felfeslett, mint egy rosszul varrott ruha, amelyet annyit hordtak, hogy már senki sem emlékszik, hol rontották el.

„Minden rendben?” – kérdezte Mariann mosolyogva.

„Azt hiszem, igen” – válaszolta Leonárd hosszú szünet után. „De fogalmam sincs, hogy mi történik a filmben.”

„Nem baj” – nevetett Mariann. „Én már láttam párszor. Mesélhetek róla később.”

„Az jó lenne” – bólintott Leonárd, majd minden szó nélkül újra megcsókolta Mariannt, ezúttal hosszabban és mélyebben.

A film véget ért, bár Leonárd azóta sem tudja, hogyan. Amikor később Mariann megpróbálta neki elmesélni a cselekményt, mindig ugyanarra a pontra jutottak: a 47. percre, ahol az idő – legalábbis Leonárd számára – megszűnt létezni.