A családban marad

(részletek)

 

Sándor

2010. december 26. délután

Az ütés a tarkóját érte, de nem csak ott érezte: a fájdalom egyszerre borította el, mintha vízbe merült volna. Egy töredék másodpercre tudatosult benne, hogy elesett, és hanyatt fekszik a szőnyegen, aztán a világ széthullott körülötte.

Még felvillant egy-egy benyomás a szobából, a szőnyeg durva szálai a tenyerén, a lámpa fénye, amely hirtelen messze túl világosnak tűnt, és a tompa neszek, ahogy valaki közelebb lépett hozzá. Egy árnyék, ahogy az a valaki fölé hajolt, és kitakarta a lámpát.

Azt már nem értette, mit jelent mindez, csak azt tudta, hogy haldoklik, azzal az ösztönös bizonyossággal, ami akkor is megmarad, mikor a szavak már rég elhagyták az embert. Aztán a tér és az idő szétfolyt körülötte, és Sándor elmúlt anélkül, hogy egy gondolatot is szánhatott volna azoknak, akiket hátrahagyott.

…

Ági

2010. december 26. 7:15

Azzal a gondolattal ébredt, hogy vajon rendben lesznek-e a fürjtojások. Természetesen betette őket a hűtőbe, és természetesen huszonharmadikán frissen vette, bár az a suhanc a boltban nagyon gorombán viselkedett, amikor kipakoltatta vele az összes dobozt, de ami jár, az jár, és ha már ennyit fizet értük, igenis joga van végignézni az összeset, hogy a legfrissebbeket és legszebbeket választhassa. Gondos volt, úgyhogy a fürjtojásoknak frissnek kell lenniük, igenis, muszáj, és ha csak egy parányi gond is lenne velük, visszamegy a boltba huszonhetedikén, és megmondja nekik, hogy az ő idejében ilyen ápolatlan kölyköket fel sem vettek alkalmazottnak – az orrkarikájáról jobb nem is beszélni, iszonyú –, ami meg a fürjtojásokat illeti, borzasztóan túlárazottak. De a fürjtojás kell, nehogy Márta azt mondhassa, hogy ő nem tud elég úriasan főzni, na, nem mintha mondaná, csak lenéz az ételre a hosszú orra mentén, és rá van írva a lesajnálás. Persze nagyon jó családból való lány, senki nem mondhatja, hogy Miklós rosszul választott, ráadásul minden vasárnap templomba jár, és még tud tisztességesen öltözködni, visszafogott eleganciával, ahogy kell, sokkal jobb, mint Erika, aki néha annyira közönséges. Hiába, a nevelés fontos, Erikán is meglátszik, hogy elváltak a szülei.

Ági még pongyolában és papucsban kisietett a kamrába, és megnézte a hűtőben a fürjtojásokat. Úgy festettek, mintha rendben lennének, azaz pontosan ugyanúgy, mint tegnap. A puding is rendben volt, ami egy letakart tálban állt a polcon, és a töltött pulyka is, amit már tegnap megtömött gesztenyével, hogy ma csak be kelljen rakni a sütőbe. Minden rendben volt, ahogy lennie kellett.

Ági átsietett a nappaliba, és felmérte a karácsonyfát is. Minden a helyén, a díszek, a mézeskalácsok, az égősor tökéletesen elrendezve. Semmi ízléstelen műanyag vacak, nem ám, nem kellenek csillogó girlandok és fényes gömbök, azok olyan olcsók és közönségesek, a közelébe se jönnek a kézzel készült díszeknek, és a porcelán angyalkáknak, csillagoknak, templomnak. Az unokákat persze távol kell tartani tőle, még levernék őket, Bence és Ádám amúgy is túl fegyelmezetlenek, rohangálnak, és tornásznak a drága bútoron, Laura pedig borzasztóan figyelmetlen. Jocival meg épp az ellenkezője a probléma, amilyen csendes és félénk, meg nem mondaná az ember, hogy már tizenhat éves lesz…

Ági ismét körbejárt, és ismét nem talált semmit, amit megigazíthatott vagy letakaríthatott volna. Nem maradt más hátra, mint hogy feltegye a kávét, és felkeltse Sándort. Talán még kissé korán lesz neki, de igazán kibírhatja, végül is vendégek jönnek, és mindennel el kell készülni, mire ideérnek.

A hálószoba előtt csak egy pillanatig tétovázott. Sándor olyan furcsa volt huszonnegyedikén, tegnap meg szinte az egész napot a dolgozószobájában töltötte, és alig lehetett szóra bírni… De nem, nem lehet semmi probléma. Ági kurta fejmozdulatot tett, mintha lerázná magáról az aggodalom árnyékát is. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden rendben.

És ha véletlenül mégsem, Ági akkor is nagyon jó volt abban, hogy az ellenkezőjére utaló gondolatoktól minél gyorsabban megszabaduljon.

 

Joci

2010. december 26. 10:00

A szüleim sosem veszekszenek. Amikor már egy vita annyira elfajulna, hogy veszekedés legyen belőle, egyszerűen elhallgatnak. A csend néha fél óráig tart, néha fél napig, néha fél hónapig. Nagy ritkán külön-külön kidühöngik magukat – vagyis apám üvölt és csapkod, anyám pedig lesújtó megjegyzéseket mormog maga elé, és valami szükségtelenül bonyolult dolgot főz –, de általában csak megvárják, hogy a feszültség fokozatosan megszűnjön, és utána úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi.

A jelenlegi csend huszonharmadikán kezdődött, és makacsul kitartott az esti mise és a karácsonyi vacsora alatt is, sőt, még másnap, Teri mamánál is. Közben mindketten nagyon udvariasak voltak egymással, erőltetetten kedvesek velem, persze hangsúlyozva, hogy nem mintha megérdemelném. Puszi-puszi, ajándékok, karácsonyfa, halászlé, bejgli és minden egyéb, de egy szót sem szóltak egymáshoz, ha nem volt rá feltétlenül szükség, és a levegő olyan sűrű volt, mint egy gázkamrában.

Ma reggel ugyanez a helyzet. Amióta elindultunk a nagyiékhoz, apa a bajszát rágja, anya a gyűrűjével és a mandzsettájával babrál, és egyetlen rohadt szót sem szóltak.

Majd visszafelé biztos ellazulnak, mert akkor jön a menetrendszerű kritika: Gyuri bácsi nem veszi elég komolyan a dolgokat, Andi néniéknek nincs semmi pénzük (ezek apa kedvenc témái), Erika néni hülyén öltözködik, a nagyi pedig mindig eltol valami apróságot az ebédnél (ezek meg anyáéi). A második körben jönnek az unokatestvéreim, mert a kicsik hangosak, Dini folyton a mobilján lóg, Csilla meg túl kövér. Bezzeg amikor én vagyok a téma, az a baj, hogy túl vékony vagyok. Semmi sem jó.

Utálom ezeket a karácsonyi ebédeket, mégis alig várom, hogy odaérjünk. Ott legalább lenne mit csinálnom. Kitölteni a vizet, a gyümölcslevet, a bort a felnőtteknek, elrendezni az ajándékokat, sorban végighallgatni a menetrendszerű kérdéseket, hogy megy a suli, hogy megy a munka, a szokásos lemezek, aztán harmadjára is elmenni pisilni, hogy ne kelljen ott ácsorognom. A kocsiban bezzeg csak olvasni tudnék, de rosszul leszek, ha lefelé nézek, vagy zenét hallgatni, de azt anyáék nem engedik. Vedd le azt a vackot, miért kell mindig külön vonulni, és hozzá az a tekintet, mintha a fejhallgatóm a halálos ellenségük lenne. Bár most úgysem volt nálam a mobilom, úgyhogy végül is mindegy volt.

– Bekapcsolhatjuk a rádiót?

Apa benyomja a gombot, a csendet egy pillanatra kiszorítja az All I Want for Christmas. Aztán állomást vált. Katy Perry. Klikk. Eye of the Tiger. Klikk. Csak a jó meleg Afrika… Klikk.

– Mindenhol csak ez a tingli-tangli szemét – morogja. Anya nem figyel, a sminkjét ellenőrzi a tükörben, aztán helytelenítő pillantásokat vet a mellettünk elhúzó kocsikra.

Végül kikötünk az InfoRádiónál.

Mindegy. Már eldöntöttem: ez az utolsó alkalom, amikor együtt karácsonyozunk. Jövőre ilyenkor én már nem leszek itt.

Csilla

2010. december 26. 10:30

A karácsony előtti héten Csilla egy új szót tanult: lingchi. Ezer vágás. Az utolsó irodalomórát azzal töltötte, hogy kimásolta a Wikipédiáról a kínai írásjeleket, és rózsaszín-lila képet konstruált belőle a füzete hátuljára, a rövidebb vonásokat kicsi szívecskékkel, egy hosszabbat pedig egy rózsaszín késsel helyettesítve. A remekművet végül fekete tüskés indákkal keretezte, hogy menjen a füzet elejére firkált vámpírfogakhoz, vérző szívekhez és vörös szemekhez. Sokkal szórakoztatóbb időtöltés volt, mint azt hallgatni, ahogy a félévi osztályzatukat javítani vágyók az Antigonét és az Oidipusz királyt próbálják inkább kevesebb, mint több sikerrel kielemezni.

Rajzolás közben a lingchi nagyon elméletinek tűnt, valahogy úgy, ahogy a horrorfilmek és a vámpírregények, vagy azok a vérfagyasztó kannibálos és sorozatgyilkosos sztorik az interneten. Az egészet csak kitalálta valaki, de legalábbis rengeteget lódított, és ha azt sem, akkor is nagyon messze vagy nagyon régen történt. Csak arra jó, hogy Szilvivel ijesztgessék egymást. Oké, ez történelem, úgyhogy állítólag igaz, de mégis kinek lenne ideje ezer vágással kivégezni valakit? Már addig számolni is fárasztó. A kínai hóhérok őrült türelmesek lehettek.

Ezt oda is súgta Szilvinek, és mindketten büntetőfeladatot kaptak, mert belevihogtak az egyik osztálytársuk feleletébe. De akkor már ez sem zavarta: a karácsonyi szünet – sokáig alvás, karácsonyi kaják, ajándékok, legfőképpen pedig másfél hétig semmi suli – csak pár órányira volt.

Most azonban, hogy nemcsak a szünet, de maga az ünnep is itt volt, már közel sem élvezte annyira.

Minden családi karácsonynak megvolt a maga hullámzása. Előtte a kapkodás, iskolai ünnepségek, takarítás, főzés. Huszonharmadikán, amikor már mindenki ideges és fáradt, és teljesen egyértelművé vált, hogy nem lesz olyan rend és tisztaság, ahogy az anyja elképzelte, a menetrendszerű hatalmas veszekedés. Huszonnegyedikére aztán mindenki kisimul, és úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, a szülei abbahagyják a vitázást, Laura végre elpakolja a holmijait, még Dini is leteszi egy kicsit a mobilját, és hajlandó felvenni egy inget – egyetlen este erejéig olyanok, mint egy tökéletes család. Aztán jön a nagycsaládi karácsony, és vele a következő hullámvölgy. Ez történt minden évben, amíg csak Csilla vissza bírt emlékezni, és ez történt idén is.

Szenteste még minden jó volt. A lakást betöltötte a fenyőillat, a nappali tele volt a szétpakolt ajándékokkal és a letépett csomagolópapírral, a három gyerek kártyázott – és Dini kivételesen nem cikizte egyiküket sem, Csilla nem csalt, Laura nem hagyta ott őket a játszma felénél –, a szüleik pedig megittak egy üveg pezsgőt, és egész este nem vitatkoztak semmin.

Másnap, amikor otthon maradhattak, és mindenki az ajándékaival és a karácsonyi kajákkal foglalta el magát, még megmaradt a béke, bár a levegőben lehetett érezni némi feszültséget. (Régebben ilyenkor az apai nagyszüleihez mentek. Mire azonban Csilla hatéves lett, mindketten meghaltak, és ő már csak homályos emlékeket őrzött egy szárított narancsszeletekkel teleaggatott lakásról és Vilma nagyi kondérnyi töltött káposztájáról.) Huszonhatodikán reggelre azonban a hangulat elszállt, és mire elindultak a nagyiékhoz, Csilla már nem a karácsonyra gondolt, hanem arra, hogy a szüleivel menni valahová pont olyan, mint az ezer vágás.

Kelj már fel, nem lesz időd rendesen reggelizni. Egy. Istenem, Dini, nem tudsz normálisan enni? Kettő. Laura, mondtam, hogy nem jöhetsz abban a régi vacakban. Három. Nem érdekel, hogy nincs másik rózsaszín pulcsid, vedd fel a fehér kardigánt! Négy. Nem is szúrja a nyakad, csak kifogásokat keresel. Öt. Ne veszekedj már vele folyamatosan, miért kell mindenből ilyen cirkuszt csinálni? Hat. Majd megnézem, mennyi türelmed lesz hozzájuk, ha te öltözteted őket! Hét.

Persze nem számolt, mert ezerig számolni fárasztó, és úgyis eltévesztette volna valahol. De abban biztos volt, hogy egy nap alatt összejönne az ezer. Már reggel letudhattak belőle vagy kétszázat.

Honnan tudjam, hová szórtad le, ebben a rohadt lakásban semmit sem lehet megtalálni, ne most olvass, miért a süteményt eszed, Laura, igyekezz, Csilla, remélem, nem híztad ki az ünneplő kabátod, Dini, már háromszor mondtam, hogy húzd a cipődet, ne a sportcipőt, pontosan tudod, melyikre gondolok, ne játszd a hülyét, hogy áll a hajad, tedd már le azt a telefont, ne most bámuld a havazást, miért kell mindig ilyen idegesnek lenni, nem az angol királynőhöz megyünk, Laura, siess már egy kicsit!

Családi lingchi. Önmagában talán egyik vágás sem lenne halálos.

A kocsiban Laura kucorgott középen, a szúrós fehér kardigánjában, és megint azzal az üres tekintettel bámult ki az ablakon, amiből Csilla tudta, hogy a húga fejben valahol nagyon messze jár. Dini ült az anyósülés mögött – Csillával versenyezni szoktak ezért a helyért, és ma ő ért oda először –, és a támla fedezékébe húzódva a telefonját nyomkodta. Csilla ezt nem engedhette meg magának: az anyja rendszeresen hátraforog, kérdezgeti, minden megvan-e, ellenőrzi a ruhájukat, veszekszik azzal, aki nem készült el időben, és úgysem engedné mobilozni. Az apjuk viszont előre néz vezetés közben, úgyhogy a másik támla mögött el lehet bújni, és Dini ki is használta ezt: Csilla látta, hogy zöld malacokra lövöldözik. Az anyja közben Csillát nézte.

– Gombold be a kabátodat, megfázol.

– Nem kell, van rajtam sál. És így is melegem van.

– De kint van a melled.

– De ott is pulcsi van rajtam.

Az apja dühösen a kormányra csapott.

– Hagyd már békén!

– De meg fog fázni.

– Jó, akkor megfázik, aztán majd megtanulja. Nyugodj már le egy kicsit, nem lehet elviselni, hogy mindig sík ideg vagy, amikor anyádékhoz megyünk.

Az apja a gázra lépett, és kivágott az előttük haladó mögül, Csilla pedig örült, hogy a kabátkérdést lezárták. Már otthon sem tudta becsukni a mellén, a hasán is épphogy, de semmi pénzért nem akart szólni. Egész szünetben hallgathatná a megjegyzéseket, hogy nem kellene annyi édességet enni, pedig nem kihízta, kinőtte, mert a kabát ujja is túl rövid, és magasabb is lett tavaly óta, csak az nem olyan feltűnő. De biztos volt benne, hogy meg sem hallgatnák… És ha mégis, az anyja csak sóhajtozna, hogy mennyibe kerül egy új kabát, az apja meg megjegyezné, hogy már amúgy is mennyit költöttek karácsonyi ajándékokra. Pedig Csilla egyáltalán nem akar ünneplő kabátot, a szövet szúr, a gombok rondák, ő meg úgy fest benne, mintha legalább nyolcvanéves lenne, de az anyja nem akarta, hogy abban a pufidzsekiben menjen a családi ebédre, amiben suliba is jár. Mert az fényes fekete, rózsaszín műszőrrel a kapucniján.

– Te könnyen beszélsz, nem neked kell egész reggel noszogatni a gyerekeket, hogy szedjék már össze magukat.

Az anyja szipogott, az apja pedig egyre gyorsabban vette a kanyarokat.

– Túl nagy ügyet csinálsz az egészből.

– És én rakom össze az ajándékokat, nekem kell reggelit csinálnom, te csak felkelsz, felöltözöl, és azt várod, hogy mindig minden magától készen legyen…

– Egész évben azért gürcölök, hogy neked meg a gyerekeknek minden meglegyen, legalább karácsonykor szeretnék egy kicsit pihenni, de nem…

Csilla visszafojtott egy sóhajtást. Lingchi, lingchi. Az elsuhanó utcára meredt, és teljes erőből igyekezett valami másra gondolni. Szilvi azt mondta, kijött egy új kötet az Anita Blake-sorozatból. Karácsony után majd elmennek moziba. A szekrényben, a ruhái mögött sikerült elrejtenie a nagy doboz marcipános szaloncukrot, amit az iskolai ajándékozáskor kapott.

Az idő pedig múlik, akármi is történik. Csak pár óra, és vége az egésznek. Annyit ki lehet bírni. Majd elbújik egy sarokba mobilozni vagy olvasni.

Talán mégis számolnia kellene a vágásokat. Hátha akkor gyorsabban telne az idő.

---

Megjelent kötetei:

Az ajtó másik oldalán (2020)

Kimondatlan kívánságok (2022)

A krokodilmadár koronája (2023)

Magányosok társasága (2024)

---

 

A könyv kedvezményes áron megvásárolható ITT:

https://olvasnimeno.hu/szerzo/gerencser-anna