Késő délután van, a nap már rézsút süti meg a ház fehérre meszelt falát. Anyám feje megmozdul, szemei kinyílnak, szétnéz lassan, jobb kezével hátrasimítja a homlokába hullott hajtincseket. Köhög. Köszörüli a torkát. A tornácról egyenesen az utcára lát, arra a poros, meglehetősen keskeny mellékutcára, amelyen most sem történik semmi, mint ahogy általában máskor sem. A vasárnapi templomba járók verik fel hallgatásából olykor, amikor a domb magasabban fekvő házaiból lejönnek, majd a szertartás után visszaballagnak, hogy folytassák az abbahagyottat. Néha egy pár autó és szekér.