Február - A bőség zavara

Ki gondolná egy ma prosperáló magyar író-sztárról, a kánon lovagjáról, hogy Nobel-ajánlás ide, állami kitüntetések oda, vacsorák és villásreggelik a politikai elittel amoda, húsz év múlva törlődik a tudatból, a könyvtárak kiszórják remekműveit, a lapok nem írnak róla, a folyóiratok elfelejtik, az olvasó nem találkozik a nevével, kikopik az olvasói emlékezetből is. Kész, az írónak vége még úgy is, ha éppen nem politikai tisztogatás végez vele, mindössze az olvasói szokások megváltozása. Bár politikai tisztogatást némi aggodalommal írom, Magyarországon semmi nem örök, minden elképzelhető. Az elképzelhetetlen is.

A keleti pályaházba befutó vonatok mindennap hoztak vidéki fiatal embereket a fővárosba, akik azzal a szándékkal cipelték kézitáskájukat a Kerepesi úton végig, hogy itt megtelepednek, és lehetőleg irodalmi pályán keresnek hírt és dicsőséget. Szívdobogva és babonásan közeledtek a fiatalemberek a város közepe felé, amely abban a korszakban már nem a Szikszay féle vendéglőben volt, sem a Fiume kávéházban, hanem valahol a Nagykörúton abban a nagy kávéházban, amelynek címerében az amerikai sas lebegett.

Persze inkább az író-könyvek. Ha nem irodalomként veszem számba a végrendelet-könyvét Testamentum címmel - ugyan miért ne venném - benne olyan - a magyar történelmet meghatározó - ismert figurák végrendeletei, mint Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Petrőczi Kata Szidónia, Bethlen Kata, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Martinovics Ignác, Bessenyei György, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Madách Imre, Jókai Mór, Zichy Mihály, Jászai Mari, Egressy Gábor, Arany János, Munkácsy Mihály, Vajda János, Károlyi Mihály, Görgey Artúr, Tisza István, Herczeg Ferenc, Szabó Dezső. Irodalom ez, a végrendelet irodalom, akkor is, ha nem író írja.