Ugrás a tartalomra

 

ÉLET, HALÁL – KRUMPLI, KANÁL – beszélgetés TEMESI FERENCCEL

 

Az én regényeim életes szövegek, mert a legrégebbihez, a mesemondáshoz nyúlnak vissza. Én egy mesemondó vagyok, mint a legnagyobb szegedi író,Tombácz János. Ő fejben tartotta mindet, ezért is tudta. Én leírom, aztán elfejtem őket. Mennyivel eredetibb és több volt ő. Mennyivel magasabb.

 

 

TEMESI FERENC

 

 

Szeged, 1949. november 30.
író
a Magyar Művészeti Akadémia tagja
a Magyar PEN Club alelnöke
Legújabb kötetei:
Gabo meg a halál, elbeszélések, Hungarovox Kiadó, 2003
Jaj, ha anyám látna... (társszerzőkkel), magánkiadás, 2003
Pest, regény, 2. kiadás, Kortárs Kiadó, 2004
Kölcsön idő, regény, Helikon Kiadó, 2006
Amszterdam, regény, Kortárs Kiadó, 2008
Bartók, regény, Alexandra Kiadó, 2012

 

 

ÉLET, HALÁL – KRUMPLI, KANÁL

TÁVOLI BESZÉLGETÉS TEMESI FERENCCEL

 

1.) Prózád a novellára – s egyéb rövid, tömör elbeszélő műfajokra – épül, melyek mögött mindig felsejlik a történet elmondója, a mesélő. Gyermekkorodban, a családban ki volt a mesemondó? És mely könyvek, szerzők voltak a meghatározó olvasmányélményeid?

Ez máris két kérdés. A családunkban a legnagyobb mesemondó az anyai nagyapám volt, meg a nagybátyám. A nagyapám mindhárom műnemben alkotott, csodálatos dilettáns volt, imádtam. Akárcsak édesanyám meséit, melyeket gyermekkori, fehér rácsos kiságyamban hallgattam. A kedvenc szerzőim a magyar népmesék mesemondói voltak. Utána jött egy Móra-, aztán egy Tömörkény-korszak, anyácskám ízlése szerint. Négyévesen már én meséltem az óvodában. Ekkor kezdtem a szakmát. Kilenc éves koromra kiolvastam a nem túl gazdag családi könyvtárat, melyben a legtöbb helyet az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott, híresen szép kötetek foglalták el. Köztük volt Tamási, Dsida, Kós Károly, Reményik Sándor mellett Nyírő József is, akiről ma azt is elvitatják egyesek, hogy író volt-e egyáltalán. Az volt. Az Operák könyvét, mint novelláskötetet olvastam el. Hamar beiratkoztam a könyvtárba, és mindenolvasó lettem. A legnagyobb hatással Zola Rougon Macquart-sorozatának húsz kötete volt rám. Aztán leszakadt a rácsos ágy alattam, a lábaim már a rácsokon túlra nyúltak.

 

2.) Te már a Porban is (s a későbbiekben legkivált) megdolgoztattad az olvasót, aki a regénytől – ha több szálon fut is – hagyományosan az egy irányba tartó történeket várja el. Téged olvasva arra kényszerülünk, hogy magunk is rendezzük, alakítsuk a struktúrákat, szerkesszük a regényt. Mi késztetett erre a megoldásra, amely írói és olvasói szempontból egyaránt meglehetősen bonyolult és kockázatos vállalkozás?

Az, hogy szeretek játszani, és tudom, hogy más is. Minden olvasó a maga képzeletét adja hozzá a regényhez, csak ekkor zárul be a kör.  Az én könyveimet többféleképp is lehet olvasni, de mindegyikben rejtett linearitás húzódik meg, mert az emberek ezt óhajtják és várják. De hadd áruljak el egy titkot: a leghelyesebb, ha az én könyveimet is az elejétől a végéig, hagyományosan olvassák. Én udvarias vagyok az olvasóval, mert egyszerűsítőnek jöttem.

 

3.) Rendkívül fontos szerepet szánsz könyveidben a játéknak. Ez a játékosság a befogadás folyamatában látszatra könnyedséget kínál, de a játszmák, melyekbe bevonsz, valójában életjátékok, tehát halál-játszmák. Irói módszer ez, lelemény, vagy valóban ezen az érzékeny határon mozogsz mindig?

Ezen a határon mozgok mindig, jól mondod. „Élet, halál – krumpli, kanál”, ez a szegedi gyerekmondóka mindent elmond. Hozzáteszem: én az életben csak a játékot veszem komolyan, de azt halálosan komolyan.

 

4.) Az életrajzodból és a szövegekből egyaránt kitetszik, hogy sokat utaztál, nagy távolságokat jártál be. Szindbád karakterű személyiség vagy? Ez a folytonos "határátlépés" a saját élet-játékod része? Mit kerestél, mi után kutattál, s mit hoztál haza az útjaidról?

Hú, de sok kérdés. Vagy inkább nehéz. Mindenki szeret csavarogni, mert mindenki magát keresi. Minél több kultúrában, nyelvben merítkezel meg, annál pontosabb lesz a kép, amely persze sosem készül el. Senki se tudja, valójában ki ő. Csuang-dze ugye azt álmodta, hogy ő pillangó. Ismerjük. De ha az életben egyszer eljutsz a Li Tyiang folyóra Kínában, vagy a  mexikói Tenacatita faluba, a kaliforniai Oaklandbe a Grateful Dead koncertjére, vagy Norvégia meztelen fjordjaiba, akárhová, többet tudsz meg magadról. Sok helyütt vagyok otthon a világban, de itthon csak idehaza. Amit csak tudtam, mindent hazahoztam útjaimról. Ez a dolgunk (egyik része).

 

5.) Az eddigi legnagyobb utazásod (a rendkívül sok értelemben kiterjedt térben és időben) a Bartók c. regényedben öltött alakot. A huszadik századi Nagy Történetek közül miért éppen az övét választottad? A zene kínálta újabb dimenziók okán?

Is. A zene a legfontosabb. A leggyorsabb élményátvitel a kép mellett. A legmagasabb rendű művészet. Utána jön az építészet meg a regény. Isten után nekem Bartók az első, az egyszemélyes avantgárd, akárcsak kedvenc költője, Ady. Hát persze, hogy erre a regényre készültem legtovább. Így is maradt benne hiba. Írhatnak bármit a könyvet el sem olvasó örök ítélkezők, akik azért egyszer majd beszámolással tartoznak erről a Jóistennek, azt a másfél évet, amelyet Bartók személyes, mindennapos közelében töltöttem, senki se veheti el tőlem. Rengeteget tanultam tőle. De ez csak egy regény. Bartókról. Hallgassátok őt.

 

6.) Talán éppen az elbeszélésmód közvetlensége miatt az olvasó állandóan valóságközelben, valóságos közegben érzi magát, noha nem csupán a történeteket, de jobbára a dokumentumokat is "formázod"; magad alkotod vagy alakítod át. A fiktív tény, mint megalkotott valóság valójában az igazság maga?

Juj, de okos vagy. Az igazság olyan nagy szó, hogy le se szabadna írni, de persze leírjuk. Minden tény és minden fikció! Minden zene népzene, mondta Bartók. Ma ez tisztábban látszik, mint valaha. Én csak különböző valóságformákat rendezek újjá. Átjárok az általam ismert kultúrák között, a Szent Lajos király hídján. Mi csak elrendezői vagyunk a dolgoknak. Ezt is Bartók mondta. Az én regényeim életes szövegek, mert a legrégebbihez, a mesemondáshoz nyúlnak vissza. Én egy mesemondó vagyok, mint a legnagyobb szegedi író,Tombácz János. Ő fejben tartotta mindet, ezért is tudta. Én leírom, aztán elfejtem őket. Mennyivel eredetibb és több volt ő. Mennyivel magasabb. Az ő idejében csak az mesélt, aki kiválasztatott rá, a többiek által. Ma mindenki. Először is olvasni kell. Csak jó olvasóból lehet jó író.

 

7.) Amennyit eddig alkalmam volt megismerni Apám című új regényedből, itt a tények távol maradtak (kerültek?) a képzelettől. Még az őket körülölelő, rájuk reflektáló szövegtest is mintha mindig visszaforgatná tekintetünket a megmásíthatatlan faktumok felé, hogy azokban éljük meg magunk is a saját drámáinkat. Fordulat ez írói pályádon, avagy a megismert valóság személyes súlya nem engedett meg más megoldásokat?

Utóbbi. Ez a váratlan gyermek, az „Apám” című regény, krimi. De a 260 sűrűn gépelt oldalt kitevő besúgói jelentések konok monotóniája (apám legbensőbb barátai jelentettek róla), előhozta a bennem szunnyadó rendőrt. Ezt többé el nem felejthetem. A tény és a kitaláció viszonylagossága itt látszott a legtisztábban: a rendőrség szemében a besúgók jelentései voltak a valóság, nem az élet. Úgy kellett elmondanom ezt a történetet, hogy az unokáim is értsék: miért volt fontos az nemzetbiztonsági szempontból, ha kisvárosi kisemberek kiskocsmában kisfröccsöt isznak. Ezért kultúrtörténeti és történelmi összefüggésekbe kellett helyeznem az egész hatvanas éveket, amelyet mint tizenéves, baloldali beat lázadó, bizonyos szabadságként éltem meg. A vasárnapi levesben főtt hús mellé a paradicsomszósz vérből volt, pont fordítva, mint a filmeken. Csak ezt mintha nem vettük volna észre. De be kell vallani. Akkoriban a besúgók voltak az írók, a lélek mérnökei, Lenin elvtárs, a tartótisztek meg a szerkesztők. És így tovább, fölfelé. Írói szempontból persze szerencsésebb, ha az ember apja besúgó. De csak írói szempontból. Mert a jelentésírók java színesebb egyéniség volt a becsületes besúgottnál. Egyébként pedig, ahogy régen mondták: Istennél a kegyelem.

 

8.) Számos díjad, kitüntetésed közt vannak olyanok is, melyek - az alkotói tevékenység elismerésén túl - közösségi-szellemi értékek céltudatos képviseletére utalnak. Miként vélekedsz a magyar írótársadalom, egyáltalán: a magyar értelmiség (nem politikai, hanem) értékelvű szerepvállalásáról a közéletben?

Egy író már azzal kiveszi részét a közéletből, hogy ír. Én elkötelezetten magyar író vagyok. Ezt akkor is kimondtam, amikor nem volt szabad. Én patrióta vagyok, aki védi a saját, tizenhatmilliós nemzetét.  A titkos magyarokat is ide számítom, és azokat is, akik csak annyit tudnak magyarul, hogy „hajrá Fradi!”, de világol még bennük a magyarság, valamiféle  hungarus érzület. A magyar értelmiség nevében nem nyilatkozhatom, mert az író osztálynélküli, kicsit társadalmon kívüli, magányos harcos. De egy biztos: nincs két oldal. Csak egy oldal van, mert mindnyájan magyarul írunk. Ezen el kéne gondolkodni. Csak együtt győzhetünk, vagy sehogy. A nyolcszázezer magyar cigánnyal, (vagy romával, ha tetszik). De együtt.

 

 

A bélyegképen: Tombácz János mesemondó (1901-1974)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.