Ugrás a tartalomra

Sziveri János: BÁBEL – a költő előadásában, filmfelvétel, 1989 – versposzterek, 2013


ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára

 

 

 

 

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Kortárs irodalom szemináriumán legutóbb Sziveri János lírája volt a vezető téma. A munka során arra kértem hallgatóimat, hogy készítsenek versposzter-tervet a költő Bábel című költeményéből. Azokat az alkotásokat mutatjuk most be, melyek a folyamatos, értelmező diskurzusok eredményeként immár autonóm grafikáknak tekinthetők – és tekintendők. (M.E.)

 

SZIVERI JÁNOS

BÁBEL

 

 

 

 

 

 

A filmfelvétel 1989 őszén készült Kecskeméten

 

A versposzter olyan – végső eredményében nyomtatott –  műalkotás, melynek szellemi inspirálója (valóságalapja) egy költemény. Nem illusztráció, mert módszere nem egy – mégoly lényeges – részlet kiemelése, és nem plakát, hiszen célja nem elsődlegesen a mű iránti figyelem felkeltése. Önálló alkotás, melyben a teljes versszöveg kettős szerepet tölt be: egyszerre vizuális elem, és önmagában kiteljesedő tartalom. A költőre és a képzőművészre  egyként jellemző műegész a befogadót – ideális esetben az utcai járókelőt – a felfedezés élményével ajándékozza meg.

A képek a versposzterek részleteit mutatják. Ide, vagy a művész NEVÉRE kattintva megtekinthetők az eredeti művek kópiái.

 

 

 

 

 

 

 

Borbély Zita

 

 

 

 

 

 

 

 

Czér Fanni

  

 

 

 

 

 

 

 

 

Furulyás Barbara

 

 

 

 

 

 

 

 

 Gályász Zsófia

 

 

 

 

 

 

 

 

 Gráf Dóra

 

 

 

 

 

 

 

 

 Kollár Zsófia

 

 

 

 

 

 

 

 

 Szabó Renáta

 

 

 

 

 

 

 

 

Tettamanti Ádám

 

 

 

 

 

 

 

 

 Vidra Réka

 

 

 

Sziveri János

Bábel 

lengő lófejek a csillagok
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan
 
édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony
 
az éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták 
 
erőlködöm emelkedném – nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom
 
bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol
 
talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást 
 
langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt
 
általánosít az intenzív osztály
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál
szemed tükrét hagyd csak itt nekem
nélküle értelmét semminek nem lelem
 
csöndesen beborul szenesedik az ablak
lényem legbenső kuckójába raklak
mitévő legyek szállnak
árnyam körül a szárnyak 
 
és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe
 
megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt –
párna gyötri a hátamat
 
a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről 
 
hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom
 
egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás
 
tekintetem mint padlón a szappan
odafagyott oly mozdulatlan
testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt bábeli épület 
 
meddig leszek még bőrömnek bérlője
a józanság olykor ráront az élőre
pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat
 
annak ki urasan végezheti dolgát
minek megjátszania a szolgát
érdemes-e menekülni innen
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem
 
bestiák sora sürög-forog
egyikük hörög másikuk morog
farkát morzsolva réved a sátán
szőrzete felmered a hátán 
 
szenny nemesíti a lázongó kant
tükörből lesem e bárdolatlant
mint lantokat forgató rozsdás eke
előttem gördül hiányzó kereke
 
tűvel átdöfött fallosza himbál
láthatja bárki aki csak kint áll
minemű lény ő ha szája habzik
ha magáért hevül ha önmagával bagzik
 
ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára 
 
a levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog
 
félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül
 
most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál
 
 
semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem
 
a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve
 
üregek végén üregek vannak
egyremegy neveznek nősténynek kannak
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda
 
új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré
 
huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja
 
megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom
 
Az éjben eső felesel, rólam locsog –
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.