Rövid, de koncentrált feszültséget sűrítő írásai, a vidéki élet csöndes drámáit festő, pszichologizáló történetei a 20. század nagy elbeszélőinek előfutárává emelik Petelei művészetét.

Petelei István
A gyermek

(Részlet)

KERTBEN

A kertem, Asszonyom! – mintha valami nagy tobzódásból tért volna meg. Nagyon ki van merülve. Alélt, lankadt s azt mondhatnám, hogy liheg a fáradtságtól.
Persze a nyáron fürdött, kéjelgett, kacagott a napfényben. Egymás hátára nőttek az ágak, a kövér levelek. Bimbóra a bimbó őrült mohó igyekezettel, lángolva a szerelem vágyától. A láztól kicserepesedtek a friss ajkak, mint valami forróságtól megpattogzott ágak. Széles perje levelek borultak egymásra s összeölelkeztek szorosan, melegen, viaskodva a harmatcseppeken...
Most?
A rózsák kigombolóztak. Kebelükről lehullott a szemérmes takaró s szájukat kitátják a gyenge napsugárnak. Halvány, sápadt szirmok csüngenek s szállingálnak le a szikkadt, sovány gyepre; ellágyult, halálra érett, megfoltosodott, rücskös szirmok. A petuniák selymes kelyhe megráncosodott s utálatosan lágy illattalan lett, tagjai lankadtan kimerülve hullnak az ágyra. Finom testükbe beleharapott az ősz, kiszívta belőle a ruganyosságot, az erőt, az élet vágyát. A tubarózsa nyúlánk szára elszíntelenedett s hegyes le veleit úgy nyújtja ki a nedves levegő után, mintha lihegne. Ez a virág ontja ki kelyhéből a kábító nehéz illatot, beletakaródzik, elbolondul ebben az erős éles szagban. Mintha a koporsó körül füstölnének tömjénnel.
A levegő meleg a nedves páráktól, melyet a föld izzad ki. A hegyek gomolyogni látszanak, mintha füstből lennének. És fel a bolt kékségéig, összekapcsolódnak az ormok az éggel, egy szürke folttá. Azt hiszem, hogy egy izzadt, lankadt testen járok s rosszul esik végig lépnem az utakon. A kavics kínosan helyezkedik el a talpam alatt s felvisít élesen. Lágy, holt levelek kerülnek elém s vérzik a vadszőlő tikkadt lombja. Tüdőmre lopódzik a pusztulás penész szaga, vastag, hideg a levegő, mely torkomra száll. Minden likacsom megnyílik s a madarak szárnyának leppegését nemcsak a fülemmel hallom, amint végigsuhannak a sűrű, homályos légen, de az orcámmal is, a szememmel is. Úgy érzem, mintha nyakamat csiklandozná lucskos szárnyuk hegye. Rekedt hangjuk beszáll az agyvelőmbe.
Minden egybefogódzik, minden támogatja egymást. A loncok megnőttek s belecsipeszkedtek a georginák megereszkedett szárába. A lobeliák egymásra
borultak s halványkék szemeikkel kedvetlenül néznek a víztől lágyult fénylő füvekre. A kisasszonypapucs összefogódzott az égő szerelemmel s maggal tele szőrös sárga tokjából lármásan pattintja rá a kis kávészín szemeket. Ajaka akkor lefityeg s igen utálatos lesz. Az ember megfázik ebben az elernyedt lomha kompániában és prédikációra nyílik a szája: a hirtelen élvezett örömök lankasztó voltáról, a bölcs mérséklés üdvösségeiről, a mértékről a szerelem élvezeteiben...
Ekkor a hátsó ajtót nyitom ki, mely a Maroságra néz. Ott a büdös bürök s nagy keserűlapukkal szegett part alján leppeg a keskeny kék víz, nyugodt csendben nyalogatva a mohos, zsírosnak látszó, sima fekete köveket a széleken. Túl a berek égerbokraival, a nagy fekete bogú sással, melyeknek tövében kövér béka szuszog, lomháskodik. Kifáradt, lágy, unalmas, néma a rét; virága helyén aszott kóró, elnyúlt sárga inda, megsápadt haló levél...
– Rólad álmodtam, Rózsi – hangzik át az ösvényről.
A harang szól a várbeli toronyban s a napfény birkózik a köddel a néma mezőkön. A hang egy izmos suhancé, ki kapával a hátán állingál, szemben a
szomszédom kertjével a csekély víz túlsó partján. Rózsihoz szól, az élettől, vértől duzzadó, erős csípőjű, lángolószemű leányhoz, ki abbahagyja a kert végén a munkáját s két kemény karjával rátámaszkodik a nedvességtől síkos korlátra.
Mit se felel, csak fényes fehér fogait villogtatja meg.
– Rólad álmodtam. Elfelejtettem megmondani neked valamit az este s mind az nyomta lelkemet egész éjjel.
– Mondd meg most.
– Ha azt olyan könnyen lehetne.
– Félsz tőlem? Hiszen ugyan verekedő vagy, hallottam szép híredet. S tőlem félsz?
A legény görbén sandít át a kihívó hangra.
– Mert nincs ököl olyan erős a világon, mint a te két szemed, Rózsi, ha úgy megnézed vele az embert...
Itt körös-körül minden aszik és romlik. Ők ébredeznek az életre. És a melegüktől mintha éledni kezdene leveles ág, ködös mező.
A leány bizonyosan tudja, hogy mit felejtett el a fickó és a legény nem kételkedik, hogy tudják, amit elfelejtett.
– Nagyon megdobtál az este a törökbúza hántóba az első piros csővel, Rózsi. Itt értél meg a szívem táján s igen fáj a helye.
– Kösd be tűrömfűvel, s ha nem használ, keresd orvosságát.
– Tudom orvosságát, Rózsi, s ide adhatnád, ha nem volnál pogány.
Amíg beszélnek, nevetnek mind a ketten. A legény a félénkebb bizonyosan. A sudár nyárfához látom hasonlatosnak, mely rebeg, ha szél se jár. A hangja is fojtott, míg a leány merészen enyeleg s a piros ajakán kiszaladó szók mintha párolgó, forró vérével volnának vegyülve.
– Halljam az orvosságát.
– Súgni lehet azt csak, Rózsi.
– Hát súgd át.
– A füledbe szeretném súgni.
A leány babrál a vizes deszkán és mit se felel. Ez a hallgatás biztatni látszik a legényt és egy ugrással a kavicsra szökik a partról s belép a vízbe. Izmos combját nyalogatja a Maros kék vize. Nagyot loccsan a víz, fényes gyöngyei szerteverődnek.
Már itt van a bürkök között a leány mellett. Megfogja két kezével a szűz fejét, hogy fülébe súgja az édes ír nevét. Forró ajaka hozzá ér a gyenge rózsaszín fülcimpához s a leány remegve húzódik vissza.
– Ne... ne – rebegi – ne bántson. És egyszerre félénk lesz s nagy veszedelmet érző. Kezeit előre nyújtja.
Akkor a kert elejéről egy hang kiáltja nevét. Az édes anyja. Hirtelen lesimítja ruháját, haját, homlokát, mintha nagy rendetlenségben volnának és vissza se néz és vissza se szól – de futva menekszik.
Lába alatt szuttyog a perje nedves gyökere.
A legény mély lélegzetet vesz, kapáját bosszúsan belevágja a bürök-gyökérbe s átlépked csendesen ismét a Maroson. Lomhán indul az ösvényen, mely a berken át a mezőre visz. Mintha elfáradt volna ő is. Később aztán kiegyenesedik a dereka s felcsengeni hallom a füttyét.
A nap kisüt a réten. Hosszú fényes vonalban esi meg a gubancos gyepet.
Víg nevetéssel rebben fel fejem felé egy leánykamadár.
Nem tudom miért? – én is mosolygok –, és íme írom kegyednek, asszonyom a második levelet.