Jelige: DUM  SPIRO,  SPERO 

 

AZ  EMBER  ÉS A TERMÉSZET EGYSÉGE  MÉG MEGVOLT                                       

A XX. SZÁZAD  DEREKÁN  DÉL-SOMOGYBAN

 

Csokonyai László (kitalált név, nem Csokonai Vitéz Mihályra vagy Csokonai Attila mai költőre, íróra gondolt a jelige, a szerző) egyik dél-somogyi faluban növekedett a 40-es évek végén, az ötvenes évek kezdetén. Szülei elváltak, nagyszüleinek a házában élt, anyja Baján tartózkodott. 

            Csokonyavisontáról jövet a dús kalászokat érlelő rozs-, zab-, árpa- és búzaföldek, a gondosan betöltött krumplibokrok és a megporhált, megkapált kukoricasorok után az Egysort pillantotta meg az ember. Itt laktak a falu legszegényebbjei, a napszámosok, akiknek egy hold földjük sem volt.

            A földeken magától értetődően biogazdálkodás, ökotermesztés folyt istállótrágyával, műtrágya és vegyszer nélkül. Még az 50-es évek elején a krumplibokrokon az amerikai imperialisták ármánykodása következtében megjelent csíkoshátú kolorádó (Colorado) bogarakat is kézzel szedték le a Csokonyai-korú kisfiúk és lánykák.

            Az egysoriaknak csak kis konyhakertjük volt, a vályogházuk végében. A falunak ez a része a Külszöghöz tartozott, ők a Belszögbe jártak napszámba. 

            Az érkező – vasúti és buszos közlekedés nem lévén – a Hangya-soron zötykölődhetett tovább az alkalmi kocsis balján, a két kocsioldalra támaszkodó ülésdeszkán, amelyre durva lópokróc volt terítve. A háború előttrőli angol rendszer szerint a kocsisnak jobbról kellett ülnie (annak ellenére, hogy már a „jobbra hajts” volt érvényben), jobb kezében az ostorral, bal kezében a gyeplővel. (Szóval, fordított szisztéma uralkodott: az utakon a „jobbra hajts” jobb oldali üléssel, a politikában meg a „balra hajts”, bal oldali üléssel.)   

            Az út mentén volt egy kisbolt, vegyeskereskedés. (A „szatócsbolt” szót nem használták.) A fordulat éve (baloldali, 1949) előtt működött. Az egysoriakat szolgálta ki, akik többnyire hitelbe vásároltak. A boltos az ajtófélfára rótta fel strigulákkal a tartozásukat. Olcsó árakon kényszerült eladni az áruit. (Akkoriban közszájon forgott egy vicc. Egy ilyen üzlet tulajdonosa panaszkodik:

            – Én erre is, arra is, meg amarra is ráfizetek. Én mindenre csak ráfizetek!

            – Hát akkor hogyhogy mégis megél? Miből él?

            – Abból, hogy szombaton meg vasárnap zárva tartok.)

            De ha valaki még  tekervényesebben gondolkodik, ezt mondhatja:

            – Hisz ez nem is vicc, hétvégén a konyhakertjében növénytermesztéssel foglalatoskodik, a baromfiudvarában megtömi a libákat és a kacsákat, szemet szór a pulykáknak meg a tyúkoknak, megnyírja a birkákat, vajat köpül, sajtot érlel, rokkán fon, szövőszéken sző, rafiával kötözi a szőlővesszőket a lugasain, kénezi a hordókat, öntözi a csodaszép (el is adható) virágokat a virágoskertjében, etc.

            Majd a Hangya-utcán továbbhaladva az Egysor után a kétsor következett (keresztutca jobbra). Itt már olyanok laktak (többnyire téglaházakban), akiknek volt néhány hold földjük.

            Aztán a nem hivatalos névadót, a Hangya-üzletet kellett megpillantani. (Van, aki azt hiszi, hogy a szövetkezetesítés csak a felszabadulás után következett be. De nem, a HANGYA Termelő, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezetet 1898-ban alapították! Persze, ez is beleolvadt a 131 000/1945. FM rendelettel létrehozott földműves-szövetkezetbe, ám Csokonyai nagyanyja el volt maradva egy brosúrával. A Hangya-bolt tkp. már földművesszövetkezeti-boltvolt.)

            Ide szalajtotta gyakran a gyereket:

 

            – Eredj, vegyél petrolt. (Petróleumot a sötét színű, fehércsatos, pintes, azazkb. másfél literes üvegbe.)

            Vagy:  – Eriggy, hozz egy zacskó cukrot!

            Ekkor az Erzsébet utca mögötti réten át szaladva jutott ki a Hangyához. Miután megvásárolta a kristálycukrot, ugyanazon a keskeny, kitaposott réti ösvényen futott vissza.

            Egyszer két zacskóra szólt a megbízatása. Visszafelé vidáman csapkodta egymáshoz a két zacskót (játszásiból). Ennek eredményeképpen az egyik ki is szakadt, és fele tartalma a hangyás földre ömlött.

            Cs. igen megijedt, hogy kikap (szóban), mert nagyanyjának kevés pénze volt, a hátsó szobában, a sötétbarna szekrényben, a slingelt kelengye-kendői (piros cérnával kivarrott lenvászon türülközői) alatt dugdosta.(A cukor ára ki volt számolva, nem tudott venni egy ép zacskóval a kiszakadt helyett).         

            [Pénzük alig volt, a terményt nehezen lehetett eladni, 5 km-re volt a vasútállomás a másik faluban az elszállításához. A gyengén működő piac a kisvárosban még messzebb volt.

            Ugyanakkor (másfelől) Barcson – 1952-ben oda került Csokonyai – délutánonként órák hosszat állt sorba egy kétkilós, félkemény, vastag héjú kenyérért. Sokszor az orra előtt lehúzták a bolt redőnyét.]

            Szóval, izgatottan nézegette a kiömlött cukrot.

            Gondolt egyet: csipetenként visszarakta a cukor nagy részét a zacskóba, csak egy vékony réteget hagyva a hangyáknak. A kiszakadt lyuknál a papírt összepödörte.

            De így sem úszta meg a dolgot. Nagyanyja kiszúrta a zacskó oldalán a természetellenes pödörményt, Csokonyaikénytelen volt bevallani a tettét. Nagymamája jól leteremtette, és a zacskó tartalmát a moslékba öntötte.

            A disznók aznap a távol-keleti konyha szerinti édes-savanyú-keserű-csípős moslékot szürcsölhettek a favályújukból a ház mögötti, fedett disznóólkerítésben. Voltak abban még: savanyúuborka-végek, kesernyés kerékrépa-szeletek (tarlórépa), valamint igen csípős paprikamag és -torzsa.

            (A Távol-Keletről minden nap hallottak a Rádióban, olvastak a Szabad Népben.  Csang-kaj-seket, a hatalmas Kínai Népköztársaság bolha ellenségét, a bekövetkezhető III. világháború egyik okozóját szidták, Titóval, az imperializmus láncos kutyájával.)

            Visszaszaladva a Hangyához: jelentős épületként utána azon a soron a Tanácsház   következett. L alakú, dombon álló, az utcafront felé háromablakos. A Tanács egyetlen szobájában és annak előterében csak kétszer járt Csokonyai-gyerek, viszont az L-alak udvari szárnyában jóval gyakrabban, az ugyanis tanterem volt. Itt koptatta a padot három féléven át 1950 februárjától IV-dikes korában (amikor kis vaskályhával fűtöttek, és a hetesnek kellett begyújtania; Csokonyai nagy szalmacsutakot vitt, de még így sem sikerült mindig füstmentesen). 1952 júniusáig az iskola padlásán undorító selyemhernyókat tenyésztettek (azért, hogy a Népköztársaság ne szoruljon selyemimportra az imperialistáktól). A szőrös hernyókra minden nap szederfa-levelet szórtak több kosárral (nem eperfa-levelet, csodálkoztak is Arany Jánoson, az „eper” szó számukra a földiepret jelentette). A hernyók  átrágták magukat a levéltengeren, és begubóztak. A gubókat eladták, és vettek egy 3-as futball-labdát (5-ösre már nem futotta).

            A Hangya utcára merőleges Erzsébet utca közepén Csokonyai nagyszüleinek 1 kataszteri hold terjedelmű udvara állt (ez volt a falu legnagyobb udvara).

            Rajta kétszobás, kétkonyhás, kamrás (benne padlásfeljáró, alatta pincelejáró) ház, nagy padlással, pincével. Továbbá virágoskert, konyhakert, szénáspajta, istálló, nagypajta, polyvásfészer, nyitott szín mezőgazdasági eszközök számára, trágyadombok, széna- és szalmakazlak, gyümölcsfák, kút, itatóvályú, kukoricaszár-kupacok, meszesgödör, kerékrépa- és krumpliprizmák, méterfa-rakások, favágító, árnyékszék, szemétdomb, tyúkól, disznóól, sufni, cserépedényszárító-ágas és egy kis tető a szepara (burgonyafőzőhenger) számára.

 

            A gazdasági létesítmények leírása az érdekes e pályamű számára.  

            A konyhakert (veteményeskert) a házzal szemben, az alsó szomszédjuk, a részeges kőműves felé esett.  Ez homokos talajú volt, homokdombon. A drótfonatú, facölöpös kerítés és a kispajta között terült el, hosszúsága húsz méter, szélessége tíz, a kerítés felé lejtett.

            A kerítés mellett pirosribizli-bokrok nőttek. Persze Csokonyai mosatlanul ette a ribizliszemeket, mert „bio” termesztésűeknek számítottak, a rájuk szállott kevés porral nem törődött. (Mégsem voltak teljesen mosatlanok, az eső mosta őket.)

            A részeges kőműves (epitheton ornans) felé nem volt kerítés. Egy árok (partlevágás, illetve dombbevágás) képezte a szomszéd párhuzamos veteményeskertjét, mélysége mindössze egy méter, szélessége a ház felé négy méter. Ebben anyósának, a derékfájós Lidi néninek a konyhában nélkülözhetetlen növényei tengődtek. (De nyilván nem loptak a felettes-konyhakertből.)

            A konyhakertben Csokonyai nagyanyja a főzéshez legszükségesebb növényeket termelte: sárgarépát, zöldséget (így hívták a fehérrépát, a gyökérrépát), zellert a vasárnapi tyúkhúsleveshez és főtt húshoz; egy kis vöröshagymát, fokhagymát, zöldbabot, kelkáposztát, cukorborsót (zöldborsót).

            A szárazbabot kukoricaföldön termesztették, a paraszttökkel együtt.

            Az uborkát pedig már eladásra is termelték (1953-ban, a kérészéltű téesz idején, a háztáji földjükön,az Árkusban  – ahol tényleg volt is egy árok).

            – Ha az a kis uborka nem lött vóna, nem tuttam vóna venni petrolt, cukrot, sót se a bótba            – panaszkodott később a nagymama.

            Egész nyáron nem kaptak egy fillért sem a munkaegységeikre.

            – Majd zárszámadáskor! – mondták nekik.

            Csokonyai serdülőnek egész nyárra megvolt a szórakozása, kétnaponként kórizsálni  kellett az egész területet beborító haragoszöld indák között. Hajuldozni (hajladozni) kellett, félrehajtva az indákat, mert a kis uborkák igen el tudtak bújni. Pedig a pici uborkáknak volt nagy keletje!

            Az indák nagyon csípték az ember (fiú) lábát, a tenyere koromfeketévé vált.

            Leszedés után az uborkát szét kellett válogatni: külön a csemege uborkát, az egészen piciket, amelyeket a parasztok egyébként le se szedtek.

            – Hadd nőjön az!

            De hát a városiaknak furcsa a gusztusuk.

            – Egyék csak azt az ízetlen, kisujjnyi izét, ha attól vásik a foguk!

            Az uborkaátvevők meg a nagy gondossággal kiválogatott, szinte colstokkal mért I. osztályú (csemege) uborkából egy jó csomót átdobáltak a II. osztályúba. A második osztályúból pedig még többet kidobáltak az átvehetetlenbe, amelyet a disznók (esetleg a marhák) ettek meg.

            Csokonyainak a keblét dagasztotta a tudat, hogy ő a családfenntartó.           

            Visszatérve a konyhakertre: a közepén az utcakerítés felé vezető út két oldalán helyezkedtek el az ágyások. Le volt kerítve drótfonatos cölöpkerítéssel az udvar felé is, nehogy a számosállatok bemenjenek és lelegeljék a veteményeket.

            Belépve a kertbe, az út bal oldalán a melegágyat lehetett megpillantani. Azért itt helyezték el, hogy a lehető legközelebb legyen a kis trágyadombhoz. Trágya volt bőven, a hosszúszálú rozsszalmát teljes egészében alomnak használták. A melegágyban nevelték a paradicsom-, paprika- és káposztapalántákat.

            Néhány fa is volt a kertben: két kajszibarackfa (a „sárgabarack” szót nem használták), egyik a melegágynál, a másik a szomszéd felé, és egy kis körtefa a szénáspajta felé. (Többet nem is volt tanácsos tartani, mert beárnyékolták volna a kertet.)

 

            A kispajta (vagy szénapajta, szénáspajta) a konyhakert végében kezdődött, a konyhakertnek nem is volt kerítése arrafelé. A kispajta épületkomplexumot alkotott a vele egybeépült istállóval, nagypajtával, polyvásfészerrel és nyitott színnel. Teljesen a telekhatárra épült (a részeges kőműves felé). Akkoriban az a szemlélet uralkodott, hogy legalább nem kell kerítést építeni arra a szakaszra.

            A szénáspajtába minden éven paragszénát hordtak (nem parlagra kell gondolni, ez a széna a legjobb rétjükön termett, amelynek végében a Hostél volt).

            A manapság sok gondot okozó parlagfűről Csokonyai nem is hallott. A faluban csak akkor tüsszögött valaki, ha télen alaposan megfázott, mondjuk a legelőtársulati erdőn, ahol a fákat fáradságosan tövestül kellett kiszedni (kiásni, a gyökereket elvagdosni, a fát ledönteni, legallyazni, a törzsét szétfűrészelni, hasábokra vágni, kocsira vagy szánra rakni, hazaszállítani, otthon farakásokba rakni). Végeznie kellett ilyen munkát Csokonyainak is gimnazista korában a téli szünetekben, nem kedvelte az egész napi hideg, fázás miatt.

A parlagföldeken nem parlagfű nőtt, hanem paradicsom- és paprikagaz, aprószulák, tarackfű, tyúkhúr (tikhúr), perje (pörgye), disznóparé(a)j, pázsitfüvek, stb. 

       A paragszéna (ma anyaszénának nevezik) lekaszálása júniusban történt. Az ifjú először forgatta a rendekbe kaszált, a felső oldalán már megszáradt füvet – azért, hogy az alsó fele is megszáradjon –, aztán győtötte (gyűjtötte, vagyis összetolta villával a készülő petrencék helyére), majd összevillázta petrencékbe.

            A helyes petrencézésnek megvan a maga fortélya, ha a tetejét nem készítik el megfelelő tömörségűre, akkor beázik, kirohad a közepe.

            A petrencékhez odaállt a lovas-kocsi, és egy ember (Csokonyai), feladogatta belőle a szénát háromágú villával, a kocsis (nagyapa) pedig megrakta a kocsit. Ehhez nagy szakértelem kellett, mert a lazán megrakott kocsikon szétcsúszott a rakomány (a gidres-gödrös, hepehupás utakon, amelyek ráadásul esős időben csúszósak, kátyúsak, tócsásak voltak). Különösen a Kutyaszorító (a Belszögben az utolsó ház és az erdő közötti keskeny földsáv, amelyen csak egy kocsinyom volt) számított veszélyes helynek.

            A vendégoldalon négy szarvat kellett készíteni a sarkokra egymás fölé 3               sorban, ez 12 db villával göngyölített szögletbástya. Nagyapja mindig figyelmeztette:

            – Szarvalni fogok!

            Neki a szénát úgy kellett feladnia, hogy az laposan terüljön el a kocsin. Három ilyen villa szénából lehetett szarvat göngyölíteni. Nagyapa belebökte a villát, megtekerte a szénát, a térdével lenyomta, majd kicsúsztatta a sarokra. Rátett egy nagy villa szénát, amely lenyomta. A szarvak közeit ugyancsak szakértelemmel, takarással kellett kitölteni.

            A megrakott kocsi tetejére került középen a nehéz nyomórúd. Ezt a rétre érkezéskor kiszedték a kocsiderékból. (Ilyenkor rakták fel a vendégoldalakat és a keresztrudakat. A  keresztrudak két végén furat volt, ide rögzítették felülről a vendégoldalt facsappal.)

            A nyomórudat Csokonainak kellett feladnia, a lovak fara felé lánchurokkal rögzítette nagyapa. Hátul Csokonainak kellett lekötnie a nyomórudat kötéllel, mégpedig jó szorosan, mert különben szétcsúszik a rakomány a már taglalt rosszminőségű földúton. Ez nem volt egyszerű művelet, a kötelet először fakampóba kellett akasztani, majd jól lehúzni (ilyenkor nagyapa felülről nyomta a térdével), végül a szekér oldalához kötni. Megvolt a maga fortélya.

            Visszatérve a kispajtára: mérete 5 x 5 méter, kis ablaka a konyhakertre néz, két méternél szélesebb, kétszárnyú, lakatpántos kapuja pedig a kis trágyadomb felé. A szénáskocsi megállt a széttárt kapu előtt, az ifjú Csokonyai vasvillával ledobálta, illetve letúrta a szénát a pajta kapujába, majd lejött a kocsiról és feldobálta nagyapjának a halom tetejére.  A pajta földes, padlás nélküli. Amikor valaki benyitott az istálló felől a tölgyfaajtón, majd megállva a másfél méter széles földsávon felnézett, akkor üres szarufa tetőt látott. A kispajta és az istálló közfala (válaszfala) csak az istálló magasságáig ért, a kispajta és a szénapadlás között nem volt fal.

 

            Az említett sávra, ugye, azért volt szükség, hogy a szénát legyen honnan feldobálni, és hová ledobálni, onnét az istállóba vinni. A kispajta tárolórésze általában megtelt olyan magasságig, hogy nagyapa éppen csak állni és mozogni tudott benne.

            Utána az istállópadlásra kellett feladogatni a szénát. Ott már nem kellett szarvalni, nagyapa dugig telegyömöszölte – egészen az istálló és a nagypajta válaszfaláig – négyágú villával. De mindez a tetemes mennyiségű széna mégis elfogyott mind egy szálig a rákövetkező júniusra.

            A szénának igen jó helye volt itt, a tető résein bejutott a levegő, szárította. Az itteni jó minőségű széna kizárólag a lovaké volt, a tehenek nem kaptak belőle.

            Csokonyai szénát hozott onnét háromágú vasvillával a lovaknak, betette az etető saroglyába (sráglába). Ez a két ló előtt volt a lovak rekeszében teljes hosszúságban, kampós szegekkel és felső tartóvasakkal a falra rögzítve, a lovak felszegett fejéhez igazított magasságban. Ferdén befelé dőlt a fehérre meszelt fal síkjától. A lovak sötétben is csak oda-odanyúltak a pipájukkal (mozgékony felső ajkukkal), és szénát szedtek ki a függőleges és párhuzamos falécek közül.

            A két „birtokfenntartó” ló állt az istálló középső, három méter széles rekeszében. 1―1 métert kellett hagyni a két ló farának, egy méter pedig kellett középen, a behatoláshoz közéjük. Általában csak szénát kaptak, ritkán zabot, azzal takarékoskodni kellett akkorra, amikor nehéz munkára fogták be őket (például szénás-kocsik, gabonás-kocsik, zsákokkal megrakott oldalközű kocsik húzására, szántásra, trágyahordásra).         

            Különben is, az ötvenes években, a beszolgáltatási kötelezettség idején (nagyanya beadásnak nevezte az adóból kiindulva, a „beszolgáltatás” szó hosszú – és unszimpatikus – volt a számára), a zab nagy kincsnek számított, mert ha nem termett elég búza, akkor zabot is lehetett beszolgáltatni helyette, megvolt neki a „búzakilogramm” értéke. A beszolgáltatási kötelezettséget búzakilogrammban állapították meg, az összes terménynek megvolt a búzakilogrammra történő átszámítási kulcsszáma. Volt egy beszolgáltatási füzetecskéjük.

            A szénáspajta felé eső kis, másfél méteres rekesz a legtöbbször üresen állt. Ez a csikó-rekesz volt, az istálló legvédettebb zuga. Az istállóban természetesen nem volt fűtés, az állatok lehelték be (azonkívül, ugye, szőrük is van). Bár nem tudom, hogyan érezték magukat, amikor kívül mínusz 20–25 fok volt éjjel, ugyanis az istállóajtó szimpla kétszárnyú, mindössze toló-riglivel, lakat nélkül [de nem kellett attól tartani, hogy lótolvajok kivezetik őket, mert a kuvasz Piszi jelzett (ugatott) volna, mellesleg, lótolvaj nem volt a faluban]. Az ablaküveg is szimpla. Azért volt a csikók rekesze a legvédettebb része az istállónak, mert a sok széna hőszigetelő hatást fejtett ki, odaátról. Felső szigetelés is volt: az istállópadlásnak ezen a részén egész télen át volt széna. Nagyapa előrehozta erre a részre, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal hátramenni érte az istállópajtának a nagypajta felé eső zugába, amikor már fogyóban volt a széna. Így mindjárt kéznél volt, létra se kellett hozzá, le lehetett húzni csáklyával (illetve kétfogas szénahúzó rúddal), vagy gereblyével. Sőt, volt nyilván alsó szigetelés is, a csikóknak ugyanis vastag almot terítettek hosszúszálú rozsszalmából, amelyet csak erre használtak; a zab-, árpa- és néha a búzaszalmát a tehenek, birkák etetésére is használták, szecskavágóval aprították). A csikók gyakran hempergőztek a szalmában.

            A lovak ritkán feküdtek le, csak ha igen fáradtak voltak. Általában állva aludtak, bóbiskoltak, három lábon állva, az egyiket kicsit behajlítva, pihentetve. De különben a fél   éjszakát végigették. A csikóknak nem volt sráglájuk, úgysem érték volna fel, hanem csak fajászoluk volt, a lovaké átért ide, a rekeszfalon egy nyílás volt. [Ezen keresztül gyakran érintkeztek, simogatták egymást a pipájukkal az anyaállat és a csikaja. A gazdának meg, ugye, csikója van. Ilyen furfangos (és szép) a magyar nyelv.]

            Ritkán született csikó, pedig mindkét ló kanca volt. Ahhoz el kellett vinni őket a 9 km-re fekvő kisvárosba fedeztetni a csődörhöz, amikor sállottak.

            A csikók rekesze mögött, az istállónak a kispajta-ajtó felé eső sarkában, a kis ablak alatt volt az abrakkeverő (néha a zabot összekeverték főtt krumplival, a tehenek eledelét is ebben keverték). Ez felül nyitott, betonból készült kockatest volt. Ez is meleg zuga volt az istállónak – a gazda számára. Felette, kissé oldalra az istállóajtó felé, szögön (nem szegen) lógott a viharlámpa. Sötétedés után csak akkor volt világítás az istállóban, ha ezt meggyújtották. A bányászlámpához hasonló, sodronyrácsos, hordozható petróleumlámpa. Meggyújtása és elfújása körülményes dolog volt Csokonyainak.

            A bejárattól jobbra esett a tehenek térfele. Ez kevésbé meleg része volt az istállónak, mert az istállópadlásnak a fölötte elhelyezkedő részéből hamarabb kifogyott a széna,   nagyapa folyamatosan előre húzta, előre dobálta. Másrészt a fal itt a nagypajtával volt határos, a nagypajta pedig nagy hodály volt. A teheneknek kővályujuk volt.

            A tehenek tér-részének a rekeszfala merőleges volt a lovakéra. A beosztás ugyanaz, egy nagyobb rekesz két tehén számára, és a részeges kőműves felé eső sarokban egy borjúrekesz. Még üsző, vagy tinó korában is itt állt a borjú, míg el nem adták a vásáron, a kisvárosban. E két rekesznek a végébe is folyóka (keskeny csatorna) volt vágva a kockaköves istállópadlóba, a vizelet számára. Most térek rá, hogy a lovaknál is volt ilyen, az abban összegyűlt folyadék belefolyt ebbe a keresztcsatornába. Onnét pedig a trágyalé tároló aknába folyt bele, amely az istállóépület falánál volt, kívül. Az istálló fala itt lyukas volt, ezen keresztül folyt át.

            Az istálló fala kívül-belül fehérre volt meszelve. (Ez nagyanya dolga volt.) Oltott mész volt mindig a meszesgödörben, az udvar közepén. Homokréteggel volt letakarva, amelyet minden egyes alkalommal le kellett kaparni róla, amikor meszelt. Addig kellett kaparni, míg csak a tiszta, földszennyezés nélküli, gyönyörű fehér, kenhető konzisztenciájú oltott mész elő nem bukkant. (De nem ezt kenték, hanem egy II. világháborús gyalogsági ásólapáttal merített adagot feloldottak egy vödör vízben.) Ezt a folyadékot hosszú nyelű, srégre görbített fejű (keféjű) meszelővel és egyenes fejű meszelővel kente nagyanya az istálló és a kispajta falaira.

            Az istállóban felül a mestergerenda, a keresztgerendák és a padlásdeszkák látszottak.

            A nagypajtában sarjúszéna volt, a Hostél előtti nagyrété. A 10 x 5 méteres, faoszlopos deszkafalú pajtának már torokgerendás szarufa tetőszerkezete volt, szelemenek természetesen itt sem voltak, padlás sem.

            A nagypajtában helyet kapott a Hofherr–Schrantz–Clayton–Shuttleworth gyártmányú (szabadalmaztatású) kukoricadaráló és a szecskavágó, mindegyik kézi tekerésű.

            A kukoricalisztet a moslékba keverték.

            A szecskavágóval a finomabb (rövidebb és vékonyabb szálú) szalma egy részét is hasznosították (miután a törek és a polyva elfogyott). A szecskát összekeverték a szeparában főtt apró, vágott és rágott krumplival, és a teheneknek adták, vagy pedig moslékba keverték, a disznóknak.               

            A nagypajtával egybe volt építve a mindössze három méter magas, faoszlop és deszka falú; deszkaajtajú; ugyancsak padlás nélküli; földes; deszka, keresztmerevítő gömbfa és bádog tetejű; csapott tetős (félnyeregtetős), elhanyagolható hosszúságú és szélességű polyvásfészer (polyváslyuk). Ebbe polyvát (nem: pelyvát) és töreket villázott be favillával (úgy mondták, hogy favella, egészen olaszos szó) Csokonyai csépléskor.

 

CSÉPLÉSKOR

 

                                                Zúg a gép, sebesen folyik a szem.                                a

                                                Elfáradt a polyvahordó lány, kicsit megpihen.                 a

                                                Testét marja a por, igen megszomjazott.                       B

 

                                                A fonott korsót szájához emeli.                                     c

                                                A poshadt, langyos vizet mohón nyeldesi.                       c

                                                De hirtelen a torkán akad egy korty,                               b

 

                                                mert lábához kemény, zöld alma vágódott,                      b

                                                melyet a kévésfiú finoman ejtve dobott.                         b

                                                A lány kezében a korsó megremeg,                                 d

 

                                                s már fuldokol, szeméből könny pereg.                          d

                                                Eldobja a korsót, a földön hempereg.                            d

                                                Térdét összekulcsolva öt percig köhög.                         e

 

                                                Odaszalad a fiú és röhög.                                             e

                                                Felpattan a lány: „Ó, te átkozott!”                                 f

                                                Lekever neki egy csillagképző pofont.                             f

 

                                                A suttyó arcát dörgöli, és még jobban röhög.                   e

                                                A nagy röhögéstől a gatyája lötyög.                               e

                                                Már a lány is nevet – majdnem végképp megfúl –,            g

 

                                                sértett büszkeséggel, haragtól vadul                               g

                                                a fickó gyomrába csap, majd megrugdosva elől                 h

                                                szörnyen megbánja tettét, s a fickó karjába dől.               h

 

                                                A fiú  részegülten tartja a karjában.                                i

                                                Furcsa reszketés indul minden tagjában.                          i

                                                De a lány észbekap, s durván ellöki.                                j

 

                                                A kévéskazlat a lemenő nap derékba töri,                         j

                                                a kévésfiú melle táját különös érzés pörköli.                     j

 

            Csokonyai ennek az 1. változatát 15 éves korában írta, 1956. augusztus 22-dikén, a faluban. (A cséplés már megtörtént egy hónappal korábban.) Tercinás vers, rímképlete meglehetősen bonyolult. Csokonyai meg van vele elégedve. Már megjelent kötetben. 

 

ÖSSZEFOGLALÁS

 

Csokonyai nagyszüleinek földjein és a dél-somogyi faluban a XX. század közepén biogazdálkodás, ökotermesztés folyt, anélkül, hogy tudtak volna róla. Csak istállótrágyával  trágyáztak. Jó minőségű volt, szalmás alomtrágya. A trágyadombokon megfelelőképpen kezelték, forgatták. Megvolt, hogy melyik növénynek milyen trágya előnyös. Nem vegyszeres gyomirtást használtak, hanem porhálták (lókapával) a növények sorközeit, a sorokban pedig a növények tövei közötti gyomos részt megkapálták. A levágott, kiforgatott gyomnövények hamarosan elszáradtak, ám szerves anyaguk hasznosult, az eső belemosta a talajba, legkésőbb mélyszántáskor ősszel visszakerültek a talajba. Ugyanez volt a helyzet a betakarítás után visszamaradt gyomnövényekkel. A gabonafélék tarlója hasznosult, egy részébe szántás után tarlórépát (kerékrépát) vetettek, más részüket mélyszántáskor forgatták bele a talajba. Nem használtak vegyszereket növényvédelemre. Az állatok nem kaptak mesterségesen előállított, esetleg károsító adalékanyagos tápot, állateledelt, hanem a földjeiken, kertjükben megtermelt növényeket fogyasztották az istállóban, ólban.

 

Azt a jóminőségű szénát ették, amely a rétjükön termett. Rideg állattartáson (a szabad ég alatt) csak a birkák voltak az udvarban, azoknak télire úgyis jó vastagra megnőtt a bundájuk.

 

KITEKINTÉS

I.

Most már nincs meg az ember és a természet egysége Dél-Somogyban sem. 1960-ban újra téeszbe kerültek Csokonyai nagyszüleinek földjei, ők pedig elköltöztek (Visszautalok az uborkaszedés kapcsán említett kérészéltű téeszre, amelybe 1952 végén szinte belekényszerítették őket, de a Nagy Imre féle fordulat után szétment. Nagy adósságuk keletkezett.) Majd az 1960-as téesz is felbomlott, és a rendszerváltás után egy külföldi firma telepített – Csokonyai nagyszüleinek egykori földjeire is – igen szomjas nyárfákat bútorgyártáshoz, amelyek kiterjedt gyökérzetükkel a környék talajvízének nagy részét elszívják, száraz a talaj a konyhakertekben és a zártkerti földdarabkákon.

            A hajdani jól termő, önellátó, sőt krumpliból, gabonafélékből (főleg rozsból), uborkából, napraforgóból még áruellátást is végző földek (parcellák) helyén virító nyárfaerdőt bekerítették: „Idegeneknek  tilos a bemenet!” (a helybelieknek). A „faüzemben” helybeli lakosokat (akik főleg munkanélküliek, segélyen tengődnek) nem alkalmaznak, a nyugat-európai országból hozzák az alkalmazottakat.

            A XX. század derekán virágzó, szép falu állapota romlik, lakossága csökken.

II.

A szerző Buffaloban, a Városi Múzeumban 1999-ben látta képeit, fényképeit villamos autóknak, amelyek rendszeresen jártak a városi közlekedésben már a 20-as, 30-as években. Utána az olajlobby nyomására visszaszorultak, majd szinte eltűntek. Nem törődtek a környezetvédelmi szempontokkal.

            Magyarországon jelenleg közlekedik kevés számú elektromos autó, ki lehetne fejleszteni a villamos traktorokat és mezőgazdasági gépeket is.

            Vagy legalábbis hibrid meghajtású mezőgazdasági gépeket lehetne üzemeltetni. Az első tengelyen, amelyen kisebb a meghajtási erő igény, villamos motor meghajtás lehetne, a hátsón pedig gázolajas motor meghajtás.

            Vagy ha még nagyobb környezetvédelmi igényt akarnak érvényesíteni, keverék üzemanyaggal (bioetanol adalék) üzemelő motort is lehet csatlakoztatni az egyik tengelyre.

            Egyes mezőgazdasági szakemberek szerint az éri meg, az gazdaságos a mezőgazdasági termelésben, ha számítógéppel felszerelt, műholdas irányítású traktorok és mezőgazdasági gépek művelnek hatalmas növénytáblákat, egy ember csupán felügyeli a műszereket, és rendkívüli esetben beavatkozik.

            De mit csinálnak majd a mezőgazdasági munkások? Egy vélemény szerint művelik az olyan részeket, amelyeket a munkagépek nem tudnak megművelni (pl. vizenyős területeket, igen lejtőseket).

            Sokkal többen dolgozhatnának az állattenyésztésben, amely ettől fellendülne.

            A rengeteg hulladék eltakarításában és elégetésében (hőerőművekben történő hasznosításában) is dolgozhatnának. Melegvizet lehetne előállítani távfűtéshez, üvegházak fűtéséhez stb., hőerőművekben villamos energiát lehetne termelni.

            Mások szerint maradhatna minden így, az őstermelők is, annak érdekében, hogy a falvak ne néptelenedjenek el, mezőgazdasági munkához, megélhetéshez jussanak a lakói.

            Továbbá még több szélkerékkel (Győr felé már jónéhány van belőlük), a napenergia nagyobb mértékű hasznosításával, növényi üzemanyagok előállításával (a benzin és olaj helyett) még inkább csökkenteni lehetne országunk energiafüggőségét.

            Befejezésül: „Az ember fáj a Földnek”, vigyáznunk kell, nehogy úgy járjunk mi is, mint a dinoszauruszok!

VÉGE