Mentőcsónakban

KRITIKA

Fűzfa Balázs Mentés másként című, főként az irodalomtanítással foglalkozó kötete a Titanic zenekarának nevezi az irodalmárokat, magyartanárokat. Lássuk, mit és hogyan pakolt saját mentőcsónakjába a tankönyvíró és irodalomtörténész.

Mentőcsónakban

Fűzfa Balázs Mentés másként című könyve (alcíme szerint Tanulmányok, esszék irodalomról, olvasásról, tanításról) első látásra egy heterogén gyűjtemény. A pedagógus olvasók bizonyára elsősorban a módszertani alapvetések összegzését várják a szerzőtől, aki – a Nyugat-Magyarországi Egyetem oktatójaként, irodalmárként, gyakorló tanárként – az utóbbi években új szemléletmódú tankönyvei, irodalmi akciói révén vált „középiskolás fokon” ismertté. Ez a kötet viszont – néhol újragondolva, lábjegyzetelve, kommentelve – valamiféle tematikus csoportosítását adja a 2009 és 2011 között megjelent/elmondott szövegeknek, amelyek között elemzések, parafrázisok és konferencia-előadások egyaránt találhatók.

Az előszóként olvasható két glossza (Egy tantárgy halálára, Október 6.) utal a kötet címében is jelzett kulcsfogalomra, a meg- és átmentésre, vagyis – bármi legyen egy-egy szöveg fókusza – az irodalom presztízsvesztése, pozíciójának ingadozása elleni küzdelem, az irodalmi tudás fogalmának változása, annak átadása a szerző szívügye. Ahogy tehát a címoldalon látható rajz, a mentőöv is kifejezi, a kötet célja, hogy alternatívákat kínáljon az értéknek vélt tudásanyag és az olvasás „megmentésére”, segítsen megoldani a kultúrabefogadás, a tanulás szokásainak változása miatt felmerülő problémákat. Ugyanez a szándék mutatkozik meg Fűzfa Balázs egész eddigi tevékenységében is, mondhatjuk tehát, hogy az esszégyűjtemény hitvallás-szerű, ars poétikus, summázó.

Fűfza Balázs (Leyrer Gergő fotója)

Kérdés viszont, hogy miért van szükség összegzésre éppen most? Véget ért a munka vagy lezárult egy szakasz? Vagy a szerző csak egy helyen szerette volna látni ennek a bizonyos periódusnak a szellemi lenyomatait, ötleteléseit? Kézenfekvő válasz lehet erre a 100. oldalon található lábjegyzet, amely szerint 2012. januárjában Fűzfa Balázs – aki egyébként írásaiban tiszteletre méltóan keveset, és csak nagyon érintőlegesen politizál – már nem látja úgy, hogy az irodalomtanítás megújításához megvan a kellő „társadalmi akarat és a ’magasabb’ – ha tetszik: akadémiai – tudományos szándék”. Ahogy az közismert, a kormány, többek között a Magyartanárok Egyesületének folyamatos tiltakozása mellett 2012. májusában elfogadta az új Nemzeti Alaptantervet.

Az írásokon egyébként, e kommentárt kivéve, általánosságban nem érződik a pesszimizmus. Az első részben (Miért pont ők?) Fűzfa számára fontos szerzőket és műveik kapcsán felmerülő problémákat mutat be. Elemzésre kerül Arany János „nyelvrontása” a Szondi két apródja révén, olvashatjuk a Szindbád-téma Huszárik és Márai-féle reflexiójának összevetését, Pilinszky Apokrifjének és a rá rímelő Tolnai Ottó-versnek az elemzését, valamint egy Nagy Gáspár-mementót a szerző és a költő levélváltásának idézésével. Mindez szubjektív válogatást tár az olvasó elé. Ezek a szövegek talán lazábban kötődnek a tanítással, tudásátadással való értékmentés fogalmához, korábbi konferencia-előadások foglalatai, érdekességek. Ugyanakkor persze friss és használható elemzések, Fűzfa pedig jegyzetekkel igyekszik összekapcsolni őket a kötet későbbi, kifejezetten irodalom-pedagógiai témájú részeivel.

A következő két fejezet (Mit kezdjünk a kultúrával a harmadik évezredben? és De mi lesz velünk az olvasás után?) a szerzőhöz köthető irodalmi projektek (például A 12 legszebb magyar vers) és problémák lenyomatát adják. Külön érdekesség a Dreff János/Tóth Dezső-féle Az utolsó magyartanár feljegyzéseiről (2010, Kalligramm) írt – az Irodalmi Jelennél egyébként már publikált – recenzió kiegészítése, benne a Dreff/Tóth Holt költő társasága című írásával. Nemcsak a primér szövegben, de az értelmezésben is megjelenik a tanárság „romantikus ideája”, pontosabban az ennek elmúlása miatt érzett bánat és részvét, ami Fűzfánál viszont mintha nélkülözné a szükséges iróniát. A tanárság kapcsán hasonló keserűség érződik a 2011-es Kell-e nekünk Janus Pannonius című esszében is. „Ne feledjük, hogy a Magyar nyelv és irodalom tantárgy ma is a nemszeretem kategóriába tartozik az iskolákban, de még a tanári szobák presztízsrangsorában is. S a helyzet tovább romlik mindaddig, amíg – példának okáért – bizonyos egyetemeken a felvett magyar alapszakos hallgatók között több a szakközépiskolai végzettségű diák, mint a gimnáziumban – jelenleg még: ráadásul csak középszinten! – érettségizett. […] [N]emsokára olyan tanárokat fogunk az iskolákba engedni, akinél okosabb diákok ülnek majd a padsorokban – merthogy ők maguk szakközépiskolai végzettséggel taníthatnak/tanítanak majd gimnáziumban”.

A középiskolai magyartanítás módszereinek elavultsága nyilvánvaló, akárcsak a tanári pálya általános tekintélyének hanyatlása. Az is világos, hogy „a jövő már itt hever az osztályajtók előtt”. Igazságtalan képet mutat azonban, ha a bírálatban csak a középszinten érettségizett, szakközépiskolás diákokat (és tanáraikat) kárhoztatjuk, mert fel kell ismerni és ki kell emelni a főiskolai és egyetemi tanárképzés felelősségét is. Az ifjú tanárjelöltek ugyanis nem az érettségi bizonyítványukkal, hanem a főiskolai/egyetemi diplomájukkal járulnak hozzá az „új fajta irodalomszemléletnek, a kortárs irodalomnak, a kreativitásnak, az örömolvasásnak, az élményszerzés szabadságának” a sikerre viteléhez vagy megbuktatásához.

Fűzfa a könyvében nehezményezi a fent említett Tóth/Dreff-szöveg recepció nélkül maradását, aminek oka (ahogy ő mondja) a totális érdektelenség, de lehet az is, hogy a lelkes magyartanárok – saját ilyen-olyan módszereikkel, újszerűen vagy régimódian – egyszerűen csak tanítanak, és ha valakit/valamit mégis bírálnának, az semmiképpen nem a tanuló ifjúság lenne.

A Mentés másként két kulcsszövege talán a (De mi lesz velünk) az olvasás után (?) és Az irodalomtanítás digitalizációja felé. (Az előbbi fejezetcímként kissé már formában szerepel.) Az első a diákság megváltozott dekódolási szokásai fényében értelmezi újra az olvasás fogalmát, és közérthető, elfogadható formában igyekszik rábírni a hagyományos módszerekkel olvastató pedagógusokat (és szülőket!) az elektronikus médiumok használatára. Rámutat, hogy a legfontosabb lépés a motiváció, az pedig a kor technikai kihívásainak való megfeleléssel, az azokhoz való alkalmazással érhető el. Ez az alapvetés Fűzfa Balázsnál összekapcsolódik a (második szövegben is említett) tankönyvsorozattal (irodalom_12_11_10_9), amely saját elmondása szerint vállaltan „megtanulhatatlan” szeretett volna lenni, hogy alkalmazkodjon többek között a nem-lineáris olvasás követelményeihez, asszociatív módon inkább képekkel és információtöredékkel kommunikáljon.

A kötet zárófejezete – mintegy keretként – ismét elemző írásokat és primér szövegeket tartalmaz Miért a gömb? címmel. Az itt található írások közös eleme a glóbusz metaforája, amely, akárcsak Shakespeare színháza esetében, utal a világegészre, a létezésre, és így annak egyik megismerési módjára, az irodalomra is: „[a]z irodalom kezdetektől fogva abban segítette az embert, hogy megértse létezésének szükségszerű véglegességét”. A paródiák, asszociatív játékok, szövegparafrázisok (A kisbárány levele a farkashoz) azt mutatják, hogy a másként mentés egyik lehetősége az irodalmi „nyersanyagokkal” való kötetlen bánásmód, az újraírás is lehet. Sőt talán ez a módszer az egyik leghatékonyabb akkor, ha nemcsak az olvasást, de – a kettőt természetes egységként kezelve – az írást is meg szeretnénk kedveltetni.

A Mentés másként tehát Fűzfa Balázs olvasással, tanítással, „közműveléssel” kapcsolatos állásfoglalásainak gyűjteménye, ami a szerzőt ismerők, munkásságát figyelemmel kísérők számára kevés újdonsággal fog szolgálni. Az oktatáspolitika viszonylag hirtelen és különös módon változó viszonyait, állapotait jól bizonyítja az a tény, hogy 2011-ben még magabiztosan ki lehetett jelenteni, hogy „(tan)tárgyunk megtisztítása a felesleges politikai sallangoktól immár sikeresnek mondható”. Fűzfa érzékeltetés-szerű, udvarias politizálása (lásd a fent említett kötetnyitó glosszát) szimpatikus, kérdés, hogy nem lesz-e szükség keményebb hangnemre most, amikor az oktatáspolitika és az eredményességre törekvő gyakorlati-pedagógiai kezdeményezések ellentétes irányba tartanak.

Fűzfa Balázs: Mentés másként. PONT Kiadó, 2012.

Oroszlán Anikó