„Mindannyian Isten és a kuratóriumok kezében vagyunk”

Bogdán Lászlót az egyik legtermékenyebb magyar alkotóként tartják számon. Legújabb kötetéről, alakmásairól, álmairól, műfaji divatról, terveiről, a világhálóról és a szabadságról kérdeztük.

„A magyar irodalomban nem létezik biografikus költészet, bárki próbálkozott eddig vele, kudarcba fulladt” – állapítottad meg A végzet kirakós játékai című, legújabb köteted bemutatóján Marosvásárhelyen. Miért gondolod így?

Meglehetősen summásan fogalmaztam, az amerikai beatköltőkre gondoltam elsősorban a biografikus költészet kapcsán. Az ő esetükben a vers és az életük folyamatosan eggyé olvad. Nem ismernek tabukat, olyasmiket is kibeszélnek, melyeket nem szokás, különösen az állami prüdériák korában, s mindez kemény rendszerkritikával párosul. Gondoljunk Ginsbergre, Corsóra, Ferlinghettire vagy Kerouacra, aki regényben próbálkozott ugyanezzel, akárcsak William S. Burroughs, vagy a költő és prózaíró Charles Bukowski. A színtér egy világbirodalom, Amerika, amelynek leporellószerűen egymásra csúszó válságairól a biografikus költészet talán legnagyobb alakja, Robert Lowell is beszél. Ő különben képzelt költőm, Vaszilij Bogdanov egyik felfedezője, a másik Milosz, róluk sok szó esik az öregkori versekben.

A magyar költészetben először Ady Endre írt biografikus verseket, s élet és vers egymásba játszatása az ő esetében hatalmas botrányt is okozott. A jelenkori magyar költészetben különféle megközelítésben Tandori Dezső, Oravecz Imre, Tolnai Ottó kísérletei is figyelmet érdemelnek. Tandori a kezdetektől nem túl eseménydús magánéletét írja versbe. Egyik kritikusa szerint őt olvasni olyan, mintha valaki egy telefonbeszélgetésbe hallgatna bele, folyamatosan olyasmikről értesülve, amelyek nem rá tartoznak. Ez a vád gonosz és komikus, hiszen Tandori életrajzi költészetében igenis vannak elmozdulások, a játékmacik, a koalák és a házi kártyabajnokságok regisztrálása után megjelennek a konkrét verebek, ott repdesnek a költő körül, majd a lovak is, az elsősorban angliai lóversenypályák mozgalmassága. Oravecz Imre esetében elsősorban az 1972. szeptember című verseskönyvre gondolok, egy válságba jutott szerelem megrendítően kíméletlen felidézésére, de említhetném a verses faluregényét, a Halászóembert is.

Legközelebb az én, életet és verset egymásra és egymásba játszató biografikus költészeteszményemhez Tolnai Ottó jutott. Arról, hogy miért, egy 2007-ben írt versciklusomban (Tolnai Ottó és a csipkeverőnő) beszélek. Nála, akárcsak a Halászóember esetében, a versekre vetül a történelem árnyéka, ez a rettenetes, kikerülhetetlen árnyék követhető „mindent” kibeszélő verseiben, a kelet-közép-európai történelem tektonikus mozgásai közben alakuló élet, nemcsak a költőé, a szűkebb-tágabb család, barátok élete is. Tolnai utóbbi évtizedekben írt versei (és prózája) kirajzolnak az egymást kiegészítő, cáfoló, újra meg újra feltűnő, folyamatosan átírt mozzanatokkal egy én-regényt, s egy mögötte derengő családregényt is…

Miért fordultál a szerepversek felé? Hogyan születik egy-egy műved?

Azért fordultam a szerepversek felé, mert izgatni kezdett a válságba kerülő én problémája, a válságba kerülő világ tükre, s ha hihettem az engem lenyűgöző Pessoának és Ricardo Reisnek, aki meg is fogalmazza, hogy „lelkemben sokan élnek”, egyszerűen nem volt más lehetőségem, mint felderíteni saját énjeimet.

A kaland ötvenéves koromban kezdődött, 1998 őszén a Csáth Géza hajnalai című versciklusommal, és tart azóta is. A szerepvers, legalábbis az én elképzelésem szerint, folyamatos munkát igényel, mint a regény. Talán, mert az én szerepverseim bőven tartalmaznak epikus elemeket is, sőt a Ricardo Reis Tahitin két versciklusa egy regényt fog közre, amelyben szintén kötetnyi vers is található. Ezek megírása nem is annyira kegyelmi állapotot igényelt, ezt önszuggesztióval sem lehet előidézni, hol van, hol nincs, hanem inkább koncentrált figyelmet és fegyelmet, teljes azonosulást a szereppel. Ez időnként hallucinatórikus veszélyeket is rejt.

Amikor 2000 januárjában a Drakula megjelenik című regényemet írtam, amely egy magát Drakulának képzelő szkizofrén szekus tisztről szól, egy idő után kezdtem álmodni a sötétség fejedelmével. Megelevenedett. A legjobb úton voltam a bizonyos fehér szoba felé. Szerencsére ezt a művet eleve nem nagyregénynek terveztem, s befejezése után hónapokkal Drakula is kimaradt az álmaimból. Már nem kísértett. Álmodtam Ezra Pounddal is, amikor P. a ketrecben című verseskönyvemet írtam. Ricardo Reisszel, Bogdanovval is, de ezek megnyugtató álmok voltak. Ők számomra már megelevenedtek, valahol egy másik időben, térben, dimenzióban valóban élnek. Egyébként regényhőseimmel is rendszeresen álmodom. A Tatjána, A kintrekedtek első könyve is egy álomból született, egy hajón voltam, ez lett a regényciklus egyik fő színtere, ahol a dús keblű, telt Laura asszony büntetésből rokolyája alá parancsolja „szerelmét”, Vittoriót. A bizarr jelenet fel is tűnik a regény egy epizódjában.   

Felolvasás a Székelyföld folyóirat estjén

A végzet kirakós játékai az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Akár verses regénynek is tekinthetjük. Hogyan látod ennek a műfajnak a létjogosultságát a kortárs irodalomban? Miért éppen ezt választottad?

Ez nem verses regény, az más, lásd Térey János Paulusát. Ez egy olyan verssorozat, egy képzelt, bennem élő költő műveinek gyűjteménye, amelynek epikus háttere is van. Bogdanov biografikus költő, életrajzának tényei átszivárognak a verseibe, s háttérnek ott az első világháború alatti és utáni Párizs, majd a megelevenedő rémálom, a sztálini, hruscsovi, brezsnyevi Szovjetunió! Egy mindenáron világuralomra törő idea, és az őrület birodalma. Hiszen ez csak az összegyűjtött versek első kötete, s ezt is megelőzte az Arcok a forradalmi menetoszlopból. Most jön a második, a már Szovjetunióban írt, 1925 és 1964 között keletkezett és fennmaradt versek sorozata, Az illuzionista és a szörnyeteg címmel, majd az utolsó, A vörös pók hálójában, amely 1964-tól haláláig írott verseit tartalmazza. De lesz egy ötödik könyv is, a legnagyobb vállalkozásom, Ricardo Reis Szibériában, ahol a két történet összeér. Arról, hogyan és miért jelenik meg Reis és csapata a tajgában 1944 nyarán, már a Lövétei Lázár Lászlóval folytatott beszélgetésemben, Az én útvesztőiben kitértem, s ott megjelent a ciklus prológusa is. Akit érdekel, a Székelyföldben elolvashatja (2011. szeptember, örök dicsőségünkre fellelhető a neten is.) Végezetül meg szeretném írni a könyveket kiadásra előkészítő és jegyzetekkel ellátó Tatjána Bogdanova életrajzát is hányatott sorsú nagyapjáról. Ennek elemei, intermezzói, adalékai a jegyzetekben már föllelhetők. Tehát ez műfaját tekintve nem verses regény, viszont a versek kirajzolják a költő életregényét.

Kétszer is kísérleteztem a verses elbeszéléssel a Bogdanov-életműben, az egyik A horda, amely töredék egy verses elbeszélésből, a Szőcs Géza-emlékkönyvben jelent meg, neki ajánlva. Ez tehát egy negatív utópia. A másik Az orosz maszkabál, amely Szibériában íródik a negyvenes évek elején, ahol a költő feleségével és lányával egy vogul törzshöz csatlakozva vándorol a tajgában. Itt a fiatal költő élete nagy szerelmével, a tragikus sorsú B. grófnővel való találkozását idézi fel 1911-ben egy álarcosbálon. Tehát a verses regényt fantasztikus lehetőségnek tartom, csak Bogdanov esetében a regény versekből áll össze. A versek hátterében dereng a nagy történet, s ezt segíti a szerkezet is. A verseket a költő unokája, a harvardi egyetem szlavisztikaprofesszora látja el jegyzetekkel. Információit nagyrészt Lénától, a költő özvegyétől, nagyanyjától szerzi, s ezek a vallomások hitelesítik a verseket, de nem zárul be a kör. A versek és nagyszülei világából vajmi keveset ért, ami nem is csoda, hiszen demokráciában nőtt fel, Amerikában szocializálódott, s nem tudja elképzelni működés közben a diktatúrát. A kör nyitva marad. Megtörténhet bármi, mint az álomban, mint az életben…   

A Vaszilij Bogdanov név ötletét tulajdonképpen Kovács András Ferenc adta, hiszen így ajánlotta neked egyik költeményét. De nemcsak ő, hanem Király László és Baka István is beépül a Vaszilij Bogdanov figurája kreálta műbe. Miért ők, illetve az ő életművük egy-egy szelete kap helyet a könyvben?

Mert nekik is volt és van orosz hasonmásuk. A tragikus hirtelenséggel elhunyt Baka Istvánnak – Sztyepán Pehotnij, Király Lászlónak – Nyezvanov, Kovács András Ferencnek – Asztrov doktor. Szerepelnek tehát a 2011-ben megjelent első Bogdanov-könyvben (Arcok egy forradalmi menetoszlopból). Részei a történetnek és Bogdanov versbe írott életének.

Hogyan viszonyulnak a műveidben a történelmi mozzanatok a fikcióhoz? Vegyük példának a Ricarco Reis Tahitin című könyvedet!

Mivel Vaszilij Bogdanov (1895–1982) életét a huszadik században élte le, nem akartam kiszakítani életrajzát és erre reflektáló verseit a történelemből. A cári Oroszország végnapjaiban nőtt fel, Párizsban, a háború alatt és után lett költővé, majd feleségével egyetértésben meghozta a későbbi életüket tragikusan befolyásoló döntését: 1925-ben hazatelepedtek, s negyven évre csukódott rájuk a Szovjetunió kriptafedele. 1964-ben látogathatott először külföldre, méghozzá Romániába, majd pár évre rá Jugoszláviába jutott el mint műfordító. Amerikába csak aggkorában, 1979-ben mehetett el, unokája, Tatjána akkor már elmúlt harmincéves, s ott ismerte meg. Erről ennyit. A hazatelepedésről egyébként barátaik egymással teljes egyetértésben igyekeztek lebeszélni, hiszen a viszonylag későn távozó Bunyin, Hodaszevics és a kiutasított Bergyajev is megtapasztalhatta közelről a bolsevik paradicsomot. Bogdanov fiktív élete tehát egy valóságos színtéren és időben zajlik, s versei konkrét élettapasztalataiból ihletődnek, reflektál tehát a korára. Ugyanez, bizonyos eltérésekkel, a huszadik században „élő” Ricardo Reisre is érvényes, bár itt az én útvesztőiben, tükör által homályosan látunk, teljesen világos, hogy hol és mikor zajlik a történet.

Ami Reis és Bogdanov személyiségében közös, az a szabadságvágy. Ennek kiélésében és megélésében hol egy totalitárius rémálom, hol egy hallucinatórikus rémálom akadályozza őket. (Bogdanov esetében a KGB tisztjeinek, Reis esetében a Mérhetetlen Véneknek a baljós árnya kísért.) Reis költői kommunát hoz létre Tahitin, megpróbálnak versekkel védekezni az őket telepatikusan befolyásolni akaró Mérhetetlen Vének ellen. Bogdanov verseket ír folyamatos megpróbáltatásairól, mert azt hiszi, hogy ezzel uralja is őket, mint egykor az ősember a vadállatokat, amelyeket lerajzolt. Örök túlélő és szemtanú.

A szabadság kulcsa a vers, az olvasás, az írás, egyszóval az irodalom iránti rajongásban keresendő?

Én egy magát kommunistának nevező diktatúrában nőttem fel, s éltem le életem első negyvenegy évét. Amikor olvastam, mondjuk Platónt, Bulgakovot, Günter Grasst, Mészöly Miklóst vagy Márquezt, szabad voltam. Amikor írtam, szabadnak éreztem magam. Az ember szabad lehet? Bár lehet ez is, mint a világon minden, tulajdonképpen csak egy káprázatos illúzió, s „az irodalom iránti rajongáshoz” semmi köze.

Szerelmi történet, pikareszk és utazási regény közötti átmenet – így határozzák meg A kintrekedteket. Lövétei Lázár László kritikája a populáris irodalomhoz sorolja a könyvet. Mit jelent számodra ez a kategória?

Nem tudom, mi a populáris irodalom. Ponyva mindig volt, mindig lesz, most épp átköltözőben van a tévé képernyőjére és a világhálóra. Amióta írok, a pikareszk regény kimeríthetetlen lehetőségei izgatnak. A pikareszk már magába szív szerelmi, utazási, fejlődési, kaland-, fantasztikus, történelmi és nevelési regényt. Mindent. A kintrekedteket pikareszk regények gondolom, de a magánvéleményem nem érdekes, elfogult vagyok a regényemmel, mint apa a hülyébbik gyermekével. Az irodalom és a könyv kétségtelenül leszállóágban van, az internet nagy csábító. A populáris irodalom szerzői fellengzően mondogathatják Adyval, szeretném, ha szeretnének, ehhez viszont az olvasóknak meg kell ismerniük őket, el kell olvasniuk a könyveiket. Ezt igyekeznek megkönnyíteni, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges. Most ők is költöznek fel a világhálóra.

Ha Foucault esszéjében azt kérdezi, ki a szerző, én azt: mi a valóság? A kintrekedtek egyik csábító hősnője, Anna idegenvezető és egykori luxusprostituált, kolozsvári egyetemi évei alatt a férfi-nő kapcsolat korunkbeli változásairól ír egy befejezetlen, mert befejezhetetlen tanulmányt, amelyhez maga a regény is adalék, szemléltető példa a maga pornográf fragmentumaival, a fantasy és a sci-fi elemeivel.

Kopacz Máriával Marosvásárhelyen 2009-ben

A történetmesélést az egyik legfontosabb dolognak tartod. Elképzelhető, hogy olyan prózát is írsz valaha, amely nem történetközpontú?

Soha nem fogok már nem történetközpontú prózát írni. A történet mi vagyunk, jó emlékezetű barátom, Csiki László szavai szerint: égünk, mint egy olajfolt a vízen, de közben elfolyik alattunk és alólunk a víz. A kintrekedtekben hölgyek és urak folyamatosan, megállíthatatlanul mesélik az egymásba gabalyodó történeteiket, amelyek nem érhetnek véget csak velük, vagy legújabb regényem felismerése szerint velük sem, hiszen haláluk után, egy másik világban, számunkra érzékelhetetlen dimenzióban, fénylényekként élhetnek tovább. Ebben már Bogdanov is hitt.  

Verset író fiatalból egyre több van manapság. Sokan viszont a nagyregényre esküsznek, mert az kell az olvasónak. Mit gondolsz a kortárs novellisztika, a regény és a vers helyzetéről, viszonyáról?

Nem tudom, esküsznek-e olyan sokan a nagyregényre. A világháló olyan, mint a fekete lyuk, mindent beszippant, és visszazúdítja rád. Szelektálni kellene, de ki képes rá? A könyv és az irodalom csak a boldog kevesekhez jut el. Már nem olvasok annyit, mint néhány évvel ezelőtt, már nem olvasok el válogatás nélkül mindent. Novellában ma is Bodor Ádám a legjobb, de élvezettel olvasom Vári Attila, Márton László, Láng Zsolt vagy Molnár Vilmos novelláit is. Versben Tandorin, Oraveczen, Tolnai Ottón és Térey Jánoson kívül Király László, Ferenczes István, Dobai Péter, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc, Szálinger Balázs, Fekete Vince és Lövétei Lázár László verseit olvasom szívesen, és a halhatatlan Juhász Ferencet, akiből hatvan éve ömlenek a remekművek. Regényben már bizonytalanabb vagyok. A legnagyobb örömmel a Hollóidőt és a Fogságot olvastam.

Az átlagemberek szintjén irodalomra igény nincsen, egy átlagmagyar szókincse ötven szóból áll: baszd meg, húzzál el, mongyon le, a kurva anyád, haggyál már, dugulj fel stb. Ezeknek mit mondhat egy Tandori- vagy egy Kovács András Ferenc-vers?

Mit olvashatunk tőled a közeljövőben?

A Bogdanov folytatódik, legközelebb a második könyv, az 1925 és 1964 között írt versek gyűjteménye, Az Illuzionista és a szörnyeteg jelenik meg, ha kap támogatást. Mindannyian Isten és a kuratóriumok kezében vagyunk. Nem panaszkodom, eddig is a kelleténél több könyvem jelent meg. Elhúzhatnék már, mondják az irigyeim, akik sokan vannak, mint a pelyva. Béke velünk.

Varga Melinda