Az alábbi, Apám a H terminálon című vers az utolsó, amely az Irodalmi Jelenben Szőcs Géza tollából megjelent. A szerző ezzel búcsúzott szeretett édesapjától.

Most mi, az Irodalmi Jelen szerkesztői búcsúzunk szeretett kollégánktól, Szőcs Gézától. Hiánya máris pótolhatatlan.

Idén napvilágot látott az Irodalmi Jelen hasábjain 2008 és 2019 között megjelent írásait összegző kötete, a Párbeszéd a pokolban. Nem gondoltuk, nem gondolhattuk, hogy ez a kötet lesz az utolsó gyümölcse hosszas, 2005 óta tartó együttműködésének az Irodalmi Jelennel.
Nyugodjon békében!

A megrázó, az elkeserítő, a felkavaró valójában nem is annyira az, hogy mi történik. Hanem az, hogy történik – annak ellenére, hogy. Annak dacára, hogy. Azzal együtt, hogy.

A hozzászólások, amelyek közül néhányat 6500 alkalommal osztottak meg a Facebookon, és Lieber fényképével kísérték, olyan állításokat tesznek, amelyek tévesen sugallják, hogy a harvardi tudósnak köze lenne a COVID–19 kitöréséhez, amely a kínai Vuhanban kezdődött 2019 végén.

Milyen olvasmányok jutnak eszünkbe a közbeszédet ma megtöltő szavakról, mint vírus, koronavírus, járvány, karantén? A Dekameron, nemdebár. Meg Camus regénye a pestisről.
Körbejárta a világhálót egy idézet. Dean R. Koontz A Sötétség Szeme című regényének egy bekezdése, amely egy 2020-ban a kínai Vuhan városából elszabadult vírusról szól. A fantasy műfajban született könyv iránt most akkora kereslet támadt, hogy megszerezhetetlen. (Gondolom, a vélhető utánnyomásig.)

Hogyan lehetne gyűlöltebbé, lenézettebbé, megvetettebbé tenni a magyarokat, a magyarságot, a magyar nemzetet, a magyar társadalmat, államot, közösséget?

Olyan helyzetbe jutottunk, hogy újra drámai erővel mutatkozik meg egy igen ősi filozófiai (egészen pontosan: egy vallásos világmagyarázattal kapcsolatos) dilemma: vajon a világban a jó és a rossz nagyjából egyensúlyban van-e és nagyjából szimmetrikusan működik-e?

Kínában ritka látvány az olyan köztéri szobor, amely valaha élt élő embert ábrázol. Az azonban még ritkább, ha az ábrázolt alak nem kínai személy.
Most ez történt: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia közös szobra révén, amely Szórádi Zsigmond fehérvári szobrász alkotása, a park napok alatt a szerelmesek kertjévé lett, szerelem-lakatokkal, saját mitológiával rendelkező vonzásközponttá. Amihez azt kell még tudni, hogy Petőfi Szabadság, szerelem... kezdetű strófáját kötelező tananyagként legalább egymilliárd kínai ember tanulta meg kívülről.

A nagymama így búcsúzik a szociológusnőtől:
„Mondja meg őszintén, mér írnak maguk itt össze? Mert utoljára akkor írtak így össze Gilvánfán, mikor behajtottak bennünket a Drávába. Mondja meg őszintén, ugye, ki akarnak irtani minket? Ugye, háború lesz?”

Valamelyik tűzhányóban
él egy leány fönt a Holdban.

Két könyvnek készítem elő itt a szigeten a második kiadását. Az egyik: saját könyvem a páneurópai piknikről. Nézegetem saját fotóimat, amelyek a Securitate archívumából kerültek elő. Ez a karcsú fiatalember én voltam? S ezek a fiatal lányok...
A másik könyv: Tófalvi Zoltán munkája Szoboszlay Aladár peréről. A Magyar PEN Club jelentette meg. Ezt is megkapta a pápa Csíksomlyón Semjén Zsolttól, miként Vekov Károly könyvét is, ugyancsak Szoboszlayról. Azt is a PEN adta ki.
Hadd lássa Őszentsége, miféle tartományba érkezett. Ahol hatvan éve még papokat végeztek ki, 33 éves korukban. Mint Jézus Krisztust.

2019-ben olyan Hunyadi-szobrot készíteni, amely mindenkinek – magyarnak, szerbnek, románnak, idősnek, fiatalnak, hozzáértőnek, laikusnak – tetszésére legyen, lehetetlen vállalkozás. Mégis, elszomorító a fanyalgás és hangulatkeltés, amely a szobrot fogadja a magyar nyilvánosságban. Szinte nem is esik szó arról, hogy végre, bár több mint fél évezrednek kellett eltelnie, de eljutottunk oda, hogy a nagy magyar várvédők közt is óriásnak számító Hunyadi Jánosnak szobra állhasson – ha nem is a várban, oda még nem jutottunk el, de – legalább a Duna-parton.

A Hámos személyiségét és politikai életművét felidéző előadások sorában hangzott el a magam szerény méltatása is. Ehhez kerestem elő azt a naplóbejegyzést, amely a Bécsi Napló 1987. évi 3. számának 5. oldalán jelent meg, immár – mintha csak tegnap lett volna – harminckét éve...

"Nem fogtok el, puccsisták!... Hátba lőni, micsoda aljas banda!... a fejem a földhöz csapódik... szabad vagyok... szabad."

Berecz András most nem magyar népmesékkel szólt hozzánk a színpadról.
Mese, az biztosan volt abban, amit előadott.
Meg ógörög mítosz is, meg modern betyárballada, egyszóval: történetek és zene.

Bár még csak nemrég kezdett el lantórákat venni, Szaddám szerzett egy saját dalt, amit el is tudott játszani pár nappal később.  Szaddám rendkívül boldog volt; alkotott valamit, aminek semmi köze nem volt a háborúhoz.

Ha Shakespeare járt volna Veronában, bizonyára bekerül néhány drámájába helyszín-, illetve díszletelemként az Amfiteátrum impozáns épülete, amely akkoriban talán még jobb állapotban is volt, mint napjainkban.

Mármint százéves. Nemrég töltötte be a századik életévét. Lawrence Ferlinghetti.

Végre köhögve, levegő után kapkodva beesett a 3. reaktor vezérlőtermének ajtaján. A főnök azonban makacs volt. Nem, Varazin főmérnök nincs itt, nem is járt erre a robbanás óta. Igen, elismeri, valami nincs rendben a turbinákkal és a vízrendszerrel sem. De nem, egyáltalán nem hajlandó leállítani a reaktorát.

Az elmúlt évek, de különösen az elmúlt néhány hónap alatt ismét sok-sok barátunkat kellett eltemetnünk. Arra jutottam: ha mindeniküket elbúcsúztatom e hasábokon, rám fog ragadni, hogy én vagyok a nekrológos ember. 

Már régen elcsitultak a világháború viharai, amikor a tekintélyes Reuter-iroda híradásai nyomán 1947 kora tavaszán a londoni lapok a következő hírt közölték: „Trebitsch-Lincoln, a brit parlament volt tagja, akinek halálhírét 1943-ban a japán hírszolgálat hozta nyilvánosságra, még mindig él.”