Weiner Sennyey Tibor

Biciklis banditák - Vasárnapi levelek II/5.

2008. május. 31. - 14:07

Megint hibáztam. Kint hagytam az udvaron szép, ezüst kerékpáromat. Kint felejtettem már-már antik leletnek számító Kettler bicajomat, ívesen beállva a nagy, belvárosi ház udvarába. Három gyönyörű, tényleg csodaszép gépkocsi parkol középütt, s néhány bicikli itt-ott szélül. Hibáztam, mert rossz helyen álltam, még akkor is, ha nem tudtam eddig mi a rossz hely. Most már tudom. Megérdemlem tehát, hogy kiszúrták kerekemet.

Rendes ház ez, a Napváros szívében, az emberi fejlődéstörténet és az evolúció csúcsán, midőn „mi már tudjuk”, amit a régiek nem, mindegy, hogy konkrétan mi is az, amit tudunk. Mi: emberek. Sőt! Mi: felnőtt emberek.

Milyen jó is volt gyereknek lenni! Mikor bringával jártuk a határt, csíntalanok voltunk, szabadok, s ha rajta kaptak valamin, leeresztettük fejünk és kipréseltük kicsi szánkon: bocsánat. Micsoda megtisztulás volt ez a szó: bocsánat! És mennyire elfelejtettük mondani. Pedig kell, mindig és minden helyzetben, mert sosem lehetünk „elég jók”, csak a törekvés van a jóra, ami talán maga a jó, de mi nem vagyunk sem jók, sem rosszak. Emberek vagyunk és ennyi épp elég, hogy használjuk teljes értékében ezt a szót: bocsánat.

Bocsánat, hogy oda parkoltam.

Amikor a szomszéd Pali bácsi legközelebb meglátott, hogy-s-hogynem megkérdezte tőlem, hogy nem tudom-e véletlenül kié az a szép ezüst bicikli az udvaron? Mutogatott lefelé a második emeleti gangról.

De – bocsánat – mondom - bocsánat – tudom – bocsánat – az enyém.

És nagyon rendes volt Pali bácsi, adott egy kulcsot, príma kis kulcsot, na nem a nagy belső udvarhoz, ahol ők biztos sok pénzt füzetnek, hogy szép, tényleg gyönyörű autóikkal parkolhassanak, hanem a kukák melletti, rácsos és biztonságos biciklitárolóhoz. Szépen lementünk, elpakoltuk a lomokat, hogy beférjen a bűnös jármű.

Ekkor mondom Pali bácsinak, hogy mi van. Nézze, Pali bácsi, milyen szép, ezüst bringám van, Kettler Alu-Rad 2600-os. Képzelje, Pali bá’, az én biciklim falu végin lakó kis öregtől való, kis öregnek-kicsi fia hozta napnyugatró’, kisöreg-kicsi fiának-pici fiú lophatta, meglehet. Erről nem tehetek. De nézze csak milyen elegáns, milyen kifinomult, csak nyergét kellett lecserélnem az idők során, a többi mind eredeti, még Lance Armstrong is ilyennel vágna neki, ha lenne neki, de csak nekem, meg Weöres Sándor unokájának van. Mert tudja ez kényelmes, mintha ló lenne, magától hazaviszi gazdáját, s a pedálok egyenletes taposása megnyugtatja az érzékeny idegrendszert. De nézze, Pali bá’, ó mily szörnyűség történt: kibökték kicsi kerekem! Pali bá erre mondta, hogy biztos nem a házból volt valaki, hiszen lassan csukódik a kapu, talán bejött egy csöves, és az lehetett. Talán a csöves bácsi olvassa cikkem, az nagyon jó lenne, mert szeretnék, mint a gyerekek, fejet lehajtva bocsánatot kérni, hogy rossz helyre álltam, a fal mellé, a sarokba, s a csöves bácsi ezért érthető: kibökte gumim.

Néhány nappal később a csöves bácsi alighanem, mint minden komolyabb krimiben a gyilkos, visszatért pici bökőjével a tett helyszínére, s mivel két kicsi pajtásom, lakótársam, aranyos barátom is épp olyan bűnelkövető és figyelmetlen, mint én, véletlenül a lépcsőház tágas aljába zárták biciklijük. A gonosz, csúf, rossz csöves bácsi nem kímélte már se az első, se a hátsó gumikat. Gyanút fogtunk.

Lehet, hogy rossz embertől kértem bocsánatot? Nem is a csöves bácsitól kellett volna? Kétségbeestem. Feleslegesen azért egy ilyen rendes házban, mi, akik már tudjuk, amit régen nem tudtak, például, hogy mi a globális felmelegedés, a környezeti katasztrófa, az energiaválság, az elidegenedés, a pszichés zavarok, az elfojtott agresszió, az idegengyűlölet, meg sok egyéb remek vívmánya a fejlődésnek, mi, emberek, azért feleslegesen mégse kérjünk már bocsánatot! Csak attól, akit ez illet.

De vajon ki lehetett, aki vidám kis bökőjével a ház nomádjainak lovait leölte? Mert igen, mi fiatalok nomádok vagyunk, albérlők, akiknek nincs otthona, akiknek helyről-helyre kell vándorolnia, minden hónapban kifizetni, hogy patak partján és erdő mélyén húzhattuk meg magunk. Nem vagyunk tehát sem ura, sem szolgája senkinek. Nem vagyunk sem nemesek, sem sáros röghöz ragadtak parasztok. Nem vagyunk sem polgárjai, sem munkásai egyetlen országnak sem. Jobb esetben tanulunk, dolgozunk, szeretünk, szerelmeskedünk, eszünk és éhezünk, alszunk és nevetünk, de igazából, mi nomád fiatalok, csak egyetlen közös tulajdonsággal bírunk. Biciklisták vagyunk.

Bringával megyünk tanulni, dolgozni, szeretni – talán még szerelmeskedni is -, de bringával hajtunk múló éltünk után, bízva abban, hogy majd jó időpontban, felkészülten ér el minket is, mint minden embert, a nagy halál. Akkor aztán majd lehajtjuk fejünk, tudjuk sokat kószáltunk a határban, ki is maradtunk néha, talán kicsit csaltunk is és loptunk is bizony, de még ki fogjuk tudni préselni piros ajkunkon: bocsánat.

És talán megbocsátanak majd nekünk. Miért? Mert biciklivel jártunk? Mert nem halt meg szívünkben a gyermek? Mert nomádok voltunk, mint őseink? Miért kell nekünk megbocsátani?

Talán előbb minekünk kell megbocsátani. Igen, megbocsátok szüleimnek, hogy ilyen törékeny hajót adtak a kapitánynak, ami a lelkem. Megbocsátok a gumi feltalálójának, hogy át lehet szúrni találmányát. Megbocsátok azoknak, akik sosem szerettek, pedig nem is ismertek, s azoknak, akik azért nem szeretnek, mert azt hiszik: ismernek. Megbocsátok annak, aki kiszúrta a bringám, meg a barátaim bringáját. Megbocsátok azoknak, akik autóval járnak mindenhová, akik felparkolnak a járdákra, akik kitermelik az olajat, akik háborúkat indítanak, akik nem törekszenek az alternatív energia források minél szélesebb körű elterjesztésére, akik hulladékkal szórják tele vizeink és földjeink, akik megmérgezik ételeink, akik üveggyöngyöt és lópokrócot adnak aranyainkért, akik ellehetetlenítik, hogy nomád fiataljaink saját maguk királyai és szolgái lehessenek. Megbocsátok azoknak, akik keresztre feszítik Krisztust.

Most pedig arra kérném a rendes, belvárosi házban lakókat vagy az ismeretlen csöves bácsit, de legfőképpen azt, ki kis kezével késhez nyúlt és bökött, hogy bocsásson meg nekem.

Ember vagyok és biciklista.

És nem hiszek abban, hogy „mi már tudjuk”.