Danyi Zoltán: Álmaink végén

Most történik minden, ebben a pillanatban.
Most születünk, ebben a percben, és ugyanez a perc a ha­lá­lunk perce is, gondolta. Hiszen nincs más, mindig csak a most van, ez a végtelen hosszúra nyúló örök jelen, vagy ami ugyanaz, ez a szinte nem is létezőn rövid tízezred másodperc. Közben pedig voltaképp nincs egyik sem, nincs perc, nincs ezred­má­sod­perc, és nincs százezred másodperc.

Danyi Zoltán

Álmaink végén

(Részlet)

Most történik minden, ebben a pillanatban.
Most születünk, ebben a percben, és ugyanez a perc a ha­lá­lunk perce is, gondolta. Hiszen nincs más, mindig csak a most van, ez a végtelen hosszúra nyúló örök jelen, vagy ami ugyanaz, ez a szinte nem is létezőn rövid tízezred másodperc. Közben pedig voltaképp nincs egyik sem, nincs perc, nincs ezred­má­sod­perc, és nincs százezred másodperc.
A nyugati égbolton élénk színek, mályva és rubin árnyalatai váltották egymást, akárha egy hatalmas, vastag palást redőződne.
Az út, amelyen a dzsip haladt, hosszú ívben kanyarodott az alkonyat felé, így most majdnem szembe került ezzel a vörösen redőződő bársonypalásttal. Hamarosan azonban újabb kanyar következett, az út visszatért az előző irányba, megint balról ragyogtak az alkony tónusai, jobbról pedig, az immár sötét keleti égen vastag, sűrű felhők gyűltek.
Ekkor váratlanul az ötlött Dominik eszébe – nem gondo­lat­ként, inkább afféle homályló sejtés volt, egy sejtelem, amely azonban így is azonnal enyhítette a szorongásait –, hogy az ismeretlen sorsok, a temérdek sors, a felfoghatatlanul sok ember sorsa, vagyis a végtelennek és beláthatatlannak tetsző történetek, amelyek épp e végtelenségük és beláthatatlanságuk miatt aggasztották őt annyira, hogy tehát ez az egész szintén csupán látszat, tévedés, érzékcsalódás: hiszen ha nem más az örökkévalóság, mint egy végtelen hosszúra kiterjedt pillanat, akkor az ismeretlen életek és sorsok és történetek is mind egyszerre, ebben a pillanatban kavarognak, így pedig végül is nincs köztük különbség, ugyanarról szól mind, és minden egylényegű, mert ugyanannak az egyetlen sorsnak és életnek és történetnek a látszólag más-más arca mindegyik történet és sors és élet.
És a megkönnyebbülés a feje búbjától a lába ujjáig átjárta most.
Ugyanakkor viszont azon kapta magát, hogy már megint az arcoknál tart.
Továbbra sem hagyta tehát nyugton az arc rejtélye, ahogy egymás mellé kerülnek a szemek, az orr, a száj. Mert mintha nem szólna másról az arc, csak a hiányról. A táplálék, a levegő, a látvány, ezek felé fordul minden arc, gondolta. Enni kell és lélegezni kell és nézni kell szüntelen. Enélkül nem tudunk meglenni. Hiányosak vagyunk, folyton ki kell egészülnünk valamivel.
Az út hatalmas, vén nyárfák közt vezetett.
Jó lenne keresztüllátni ezen az egészen.

Keresse az újságárusoknál az Irodalmi Jelen 2008 szeptemberi számát.