Egy szép vörösesszőkéhez - Vasárnapi levelek II./2

„Ímé ember vagyok megfontolt és okos / Már ismerem az életet s halált” – írja az úgy lengyel, hogy francia vagy az úgy francia, ahogy lengyel Apollinaire, 1918-ban, a háború után, a fejlövés után, a nagy versek és nagy izgalmak után, s a legnagyobb kaland előtt.

Mit sejthetett, vagy mit sem az eljövendőből, azt aligha tudjuk. E vers volt, aki szerint „lelkiismeret-vizsgálat, ars poetica, imádság, s mintha a költő érezné közeli halálát, testamentum” – de nekem ma reggel jutott eszembe, és egészen más miatt.

Valamikor nagyon régen olvashattam, amikor még a Szeszekkel zsebemben csavarogtam esős, dunántúli városok közt, s igen tetszett az a gyanús kísérlet, ami az avantgárd volt, minden hősiességével és minden blöffjével. Tetszett a dada gúnya, a szürrealizmus valósága, sőt még a futurizmus nagy ereje is. Vonzó volt, mint minden lázadás a fiatalok szemében, de mégsem fogott meg senki személye és művészete annyira, mint éppen ezé a koponya abroncsosé, aki azt írja önmagáról abban a versben, ami ma reggel eszembe jutott, hogy ő az „Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély”.

Hiszen ez én vagyok… - s az is „Ki elhitte már eszméit néha-néha”. Vagy legalább is - tűnődtem a tizenévesek gőzölgő tudatával – én szeretnék az lenni, aki „Sok nyelvet ismer és mindenfelé / Sok tájon át utazgatott”. Valami nagy ívet rajzolt elém a vers, egy élet ívét alighanem, s ma még mindig beleborzong a szívem, ha arra gondolok, hogy költője „Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait / Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen / aludt / S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait”. Elvesztette őket, s mint hazajáró lélek  jött vissza az első világégésből, nem is mint túlélő. Fején vaspánt, Orpheusz koronája ez, s az alvilágot megjárt dalnok, verset ír még, üzen, távoli korokon át, s Radnóti Miklós fordításában zengnek magyarul azok a sorok felénk, midőn „Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját / A Kaland s a Rend pörpatvarát”. Hiszen két oldalt lát ő is, a Kaland és a Rend nagy küzdelmét, el is helyezi benne magát a költő. Méghozzá, úgy, hogy azokhoz beszél, „akiknek a szája Isten szájához hasonló” mert „E száj maga a rend” – s csak annyit kér, a megsebzett költő, hogy „Legyetek elnézők ha minket összemértek / Azokkal akik ápolják és folytatják e rendet”. Elnézést – egyszóval. Bocsánatot, nem csak hogy kér, hanem esedezik a megbocsátásért, mert „Mi a kalandot kergetjük mindenfelé”.

Nincs szó harcról a Rend nagy hívei ellen, kik felkelnek, élnek, lefekszenek, s az élet körvonalait kőbevésettnek vélik, kik szülnek és születnek és meghalnak, s az élet felől alig gondolkodnak, kiknek az élet valamin vagy valakin keresztül válhat élhetővé, s nem önnön jóságában, kikben az értelem nagyobb, mint a szív örvényei, azok sosem is érthetik, hogy mi „Csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk / Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk” - csak azért, mert „Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott szinek / Ezernyi súlytalan lebegő látomás / S ezekből kell valóságot teremtenünk”. Új valóságot! Ez a nagy álom, s ezért „Fel akarjuk kutatni a jóság tájait” – ami bizonyosan „hatalmas ország” – még akkor is ha „minden hallgat ott”. Az hogy ily különös hitünk van, hogy ennyire elütünk attól, kik a valóság kénkövén ücsörögnek, érezzük mi is, tudjuk, hogy nagy hiba arról álmodni, amiről mi álmodunk. Főleg itt: Magyarországon. Törvényeitek szerint naponta vétkezek, s alig vagyok kevésbé bűnös, mint kiket börtönbe zártok, mert nem csak értem a zenét, az irodalmat, a képeket, hanem még élvezem is! Megemel tudniillik. És nem a pátoszról beszélek most. Öröm forrása is a poézis, a tanítás egy formája, a dharmmáról való gondolkozás, de mint más is, mit angyalok loptak az égből, ez is derűt fakaszthat. Nem kell tehát mindig keserűn a deréktól lefelé bambuló költészetet művelni, ilyen amúgy is azokkal esik meg, kikkel más már nem történik, vagy még ez se. Ezt még Apollinaire tudja, s nagy forradalma a költő és költészet megmentésért, még ha el is bukott, mégis óriás kísérlet, mert azt mondja, hogy mi vagyunk azok, akik „a jövő és a végtelen határain / Harcolunk az emberek helyett”. Szóval elvesztünk.

Ezért irgalmazzatok, ezért „ Irgalom tévedéseinkért” ezért könyörög, hogy „a bűneinkért irgalom”. Bocsánatot kér a modern, nagy Rendtől, aminek igazi tombolásából ő az első ízelítőt megkapta, és irgalomért könyörög, hogy valaki a régi nagy korokból átcsusszant, megmenekült, s az nem a király, nem a pap, nem a lovag volt, hanem a költő. S most, hogy az utolsó királyok, az utolsó nagy papok, és kóbor lovagok végső harcát láthatjuk, most kiderül e régi világ gyönge harcosa, a költő, vajon ér-e annyit, hogy megmaradjon. Kell-e az új században az, amit csak és kizárólag a költő tudhat? Élnek-e még költők a Földön? S ha élnek, mit mondanak az embereknek? Elmondják-e azt, amit ismét és ismét kell mondani? Vagy az irodalom vásári komédia lett, s a poézis, csak ékszer, annak is bizsu?

De megjön majd a nyár, mint abban a régi versben, s mint a tavasz, ifjúságunk úgy hal el a múltba, s a nyár már „az izzó Értelem évadja” – amikor a költő végül is elárulja, hogy a verset valójában „Egy szép vörösesszőkéhez” írta, aki nem sokkal e vers születése után – Picasso, Cocteau és a többi barát legnagyobb meglepetésére, feleségül ment a költőhöz. De hát ő maga írja, hogy „Mint mágnes a vasat magához von ma engem / Jön és a haja lebben / Csodás vörösesszőke nő”.

Mégis csak a nők mentik meg a világot, s a nagy férfiak építik élhetővé. A többi rombolás és röhögés, amivel a költészet örök harcban áll. Nézd a véznát, nézd ki énekével nekidől a sötét fellegeknek, még mondja is, hogy „Nevessetek hát rajtam emberek / Mindenhol mind nevessetek de főképp ti itt / Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek / S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek”.

Pedig azért jöttem, hogy elmondjam, s a többi is, ki költőnek születik, mondja nagy énekében Apollinaire, s hozzáteszi: „Ó irgalmazzatok nekem”!

De nem ezért jutott eszembe ma reggel ez a vers.