A keletporosz Ninive

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város a Baltitenger mellékén. Ez a város ma már nincs meg. - Márton László írása és Simon Dach költeménye.

Márton László

A keletporosz Ninive

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város a Baltitenger mellékén. Ez a város ma már nincs meg. Egy varázsló ráterített egy füstölgő kendőt, és – csiribú, csiribá, hókuszpókusz – előbukkant ugyanazon a helyen egy merőben másik város, más épületek és – egy magyar költő szavaival – „más szózat és más keblü nép”. De hát én igazából nem is a városról akarok beszélni.
Hanem inkább arról, hogy volt ebben a városban valamikor három és fél évszázaddal ezelőtt egy baráti kör. Tíz-tizenöt finom érzésű, gazadag kedélyű, szeretetreméltó férfiú (én legalábbis ilyennek képzelem őket), egyszerre polgárok, tudósok és művészek. Időnként összegyültek valamelyiküknél, mu­zsi­káltak, és felolvasták költeményeiket. Eleinte, amikor még fiatalok voltak, buliztak és csajoztak (illetve, ahogy ők mondták volna, „áldoztak Bacchusnak és Venusnak”), de a „megengedett és ildomos” örömökről később sem mondtak le, amikor már benőtt a fejük lágya.
A lényeg az, hogy többé-kevésbé költők voltak mindnyájan.
Ez a „többé-kevésbé” azt jelenti, hogy a tizenhetedik század óta sokat változott az irodalmi ízlés, és mire kialakult valamiféle nemzetközi irodalmi kánon, amely lehetővé tette a Königsbergi Kör néven emlegetett társaság költészetének felfedezését, addigra az is egyértelműen ki­derült, hogy a Kör tagjai közül egye­dül Simon Dach (1605–1659) tekinthető jelentős köl­tőnek.
Mai és tegnapi (vagyis II: világháború utáni) szemmel sok olyasmit vehetünk észre köl­té­szetében, amit a régebbi olva­sók nem láthattak. Egy sor ba­nalitás, helytörténeti adalék utólag nézve tragikussá és pró­fétikussá válik, s ezáltal meg­telik költői energiával. A naiv­nak ható városi életképekbe utólag beleolvasható a város háromszáz évvel későbbi pusztulása, sőt az egész modern civilizáció ön­pusztítása is; a barátság dicséretéhez hozzáolvasódik a majd­nem-modern individum kiszolgáltatottsága és magánya; az istenfélelmet és magunkba szállást célzó, hagyományos retorikájú dörgedelemre rávetül a kollektív büntetéstől – és bűnösségtől – való, klasszikusan modern szorongás.
Az itt olvasható költeményben Simon Dach egy königsbergi hóstáti kiskertet sirat el, a benne épült töklugassal együtt. A telket a városi tanács adta – vagy adta bérbe – Heinrich Albert dómorgonistának, a baráti kör prominens tagjának, majd a kert melletti országút kiszélesítése céljából kisajátította a telket, illetve felmondta a bérleti szerződést. Maga a történet, melyből a nagyszabású költemény fakadt, ennyi és csak ennyi: jel­en­ték­te­lenségében hasonlít a modern átlagember póruljárásaihoz és kárvallásaihoz.
Csakhogy Dachot többek közt az teszi jelentős költővé, hogy felfedezte és költészetté formálta a létbizonytalanságtól szorongó kisember nézőpontját, még mielőtt a típus létrejött volna. (Aki csak néhányat olvasott a fejedelemhez vagy a városi tanácshoz írt nagyszámú verses koldulásai, tarhálásai közül, melyek egy kissé Robert Musil pénzért esdeklő leveleire emlékeztetnek, az észre fogja venni a modern kelet-európai értelmiségi egyszerre túl önérzetes és túl alázatos típusát is.) Ugyanakkor éppen a kisemberi nézőpontból tudja megragadni azt a világtörténelmi monumentalitást, melyben az apo­kalipszis hagyományos fenyegetését felváltja a katasztrófa modern sejtelme. A königsbergi polgárok szöszmötölését Magdeburg lángjai felől nézzük, Magdeburg 1631-es pusz­tulása pedig, mai szemmel nézve, Drezda és Königsberg II. világháborús pusztulásának előképe – hogy ennél messzebbre ne menjünk.
Ám ehhez a ponthoz érve mégiscsak kell egy kicsit be­szél­nem a városról. Königsberg azon kevés német város, Kelet-Po­roszország azon kevés német tartományának egyike volt, melyet a harmincéves háború (melynek utolsó éveiben jött létre a tök­lu­gast sirató költemény) mindvégig megkímélt. A tartomány túl­sá­gosan félreeső helyen volt ahhoz, hogy a császári csapatok meg tudták volna közelíteni, az egymást követő brandenburgi vá­lasztófejedelmek pedig ügyes politikával távol tartották ma­gu­kat a lengyel-svéd hadakozástól, valamint a hadviselő fe­lektől.
Ilyen körülmények közt a kortársak joggal emlegették Königsberget „refugium Germaniae” (Németország menedéke) né­ven, és az sem csoda, hogy a város ipara és kereskedelme fel­lendült az általános hanyatlás közepette, a lakosság száma pe­dig húsz év alatt megduplázódott: Németország legkü­lön­bözőbb helyeiről érkeztek menekültek. Ekkor vált jelentős intézménnyé az 1544-ben alapított egyetem is. Dach maga is tanított – Immanuel Kant egyik elődjeként – az egyetemen. A diá­kok nagy többsége ekkor már peregrinus volt, vagyis külső tar­tományokból érkezett.
Königsberg békéjével magyarázható az is, hogy Simon Dach­nak – ahogy a költői kör más tagjainak is – meglehetősen egy­hangú volt az élete, legalábbis korabeli más német költőékhez képest. Ha meggondoljuk, hogy Gryphius, Fleming, Grim­mels­ha­usen vagy Quirinus Kuhlmann milyen sokszor és milyen messzi­re utaztak, hányszor voltak életveszélyben, milyen sok­szor tapasztalták jó és balszerencse hirtelen váltakozását, akkor úgy látjuk, hogy Dach életébe mindössze az 1620-as évekbeli wittenbergi és magdeburgi diákoskodás hozott némi válto­zatosságot; de Magdeburgból már huszonegy évesen, 1626-ban hazatért, és attól kezdve ki sem mozdult Königsbergből.
Városában családot alapított, karriert csinált /dékán lett, majd utolsó éveiben az egyetem rektora/, anyagi gondjai voltak, betegségekkel kínlódott – mindez a verseiből derül ki. Mert, verseket is írt, méghozzá sokat, ám sohasem szánta rá magát, hogy kötetbe gyűjtse őket. Dach költői hagyatéka szétszórt alkalmi nyomtatványokban és főleg kéziratban lappangott, egészen az 1876-os Oesterley-féle szövegkiadásig, majd újabb kéziratok felfedezése után Walter Ziesemer rendezte sajtó alá Dach összegyűjtött műveinek négy kötetét az 1930-as évek végén, lényegében az utolsó pillanatban.
Dach költészetének fontos motívuma a társasélet, a barátság. Verseiben – az itt olvasható panaszos költeményben is – sűrűn emlegeti poéta barátait. Úgy illik tehát, hogy röviden bemu­tas­sam, ha nem is az egész költői kört, de legalább annak Dach számára legfontosabb három tagját. Heinrich Albert (1604–1651) inkább zeneszerzőként, mint költőként vált ismertté: Heinrich Schütz rokona és tanítványa volt, Simon Dach számos versét meg­zenésítette. Két operát is komponált, ezek elvesztek; fennmaradt viszont „A muzsikáló Töklugas, mely az emberi esendőségre emlékeztet bennünket” című kantátája, melynek szövegét ő maga írta. – Robert Roberthin (1600–1648) jogtudós volt, hosszas levelezést folytatott Hugo Gro­tiusszal; pályája zenitjén György Frigyes választó­fejedelem königs­bergi udvari törvény­székének titkárságát vezette. Christoph Kaldenbach /1613–1698/ a görög nyelv professzora volt előbb a königsbergi, utóbb a tübingai egyetemen; Celadon néven írta könnyed hangú verseit.
A XVII. századi Német­ország irodalmi életében fontos szerepet játszottak a nyelv­művelő és poétai társaságok; ezek részben a későbbi kulturális egyesületek, tudós társaságok, akadémiák, részben a modern irodalmi irányzatok előzményei voltak. Ilyen csoportosulás volt a weimari Gyümölcstermő Tár­sa­ság, a nürnbergi Pálmarend, a sziléziai Költőiskola, és ilyen volt a königsbergi költői kör is. Kelet-Poroszország félreeső hely­zete a költői teljesít­mény­ben is éreztette hatását: a kelet­porosz költők nemcsak térben, hanem lélekben is meglehetősen távol maradtak a német barokk költészet fő áramlataitól. Összeolvasva Dach vagy Roberthin ver­seit Harsdörffer, Gryphius vagy Zesen egykorú munkáival, nemcsak poétikailag, hanem nyelvileg is elképesztő a kü­lönb­ség. Röviden és egy kicsit leegyszerűsítve: kevesebb szerep­já­ték, több közvetlenség; kevesebb retorika, több leíró észrevétel; formai virtuozitás he­lyett józanság, realisztikus szemléletmód ké­nyelmes meg­for­málása. Mindehhez járul egy adag re­gionalizmus, de talán azt is mondhatnám, hogy provi­ncializmus.
Ám ez a józan provincializmus – mai szemmel nézve – sokkal élőbbnek, frissebbnek hat, mint a nürnbergi vagy boroszlói pályatársak eksztatikus mesterkedése. A békés életképekre nem csak a háromszáz évvel későbbi pusztulás olvasódik rá: a kiskert siratásában megjelenik a környezetvédő és kertbarát mozgalom előképe is. A XVII. századi Königsbergben, úgy, ahogy az Dach leírásában ránk maradt, akár azt a tüneményt is észrevehetjük, amelyet manapság világfalunak szokás nevezni.
Ennek fényében viszont úgy látom, hogy Simon Dach költeménye utólag nemcsak prófétikussá, hanem szimbolikus jellegűvé is vált. Maga Dach valószínűleg csak a mulandóság szimbólumát látta a lerombolt töklugasban, de a magyar olvasó, aki ismeri Babits Mihály megrendítő Jónás-költeményét, óhatatlanul össze fogja kapcsolni Dach prófétikus intelmeit a tök-motívummal. A töklugast sirató költő úgy jelenik meg előttünk, mint egy kelet-poroszországi Jónás a harmincéves háború korából; egy (schilleri értelemben) szentimentális próféta.
Akár gondolt Jónásra a költő, akár nem (bizonyára nem gondolt rá), és akár ismerte Babits a töklugas-költeményt, akár nem (bizonyára nem ismerte), Jónás felsejlő alakja arra hívja fel a mai magyar olvasó figyelmét, hogy a magyar gondolati líra egy-egy jelentős alkotása filológiai eredeztetés híján is kapcsolódhat a XVII. század német költészetéhez.
Simon Dach azonban ettől függetlenül is, egyszer már megérkezett a magyar irodalomba – nem annyira saját verseivel, közvetlenül, inkább mint regényhős. Ő a főszereplője Günter Grass Vesztfál csevely című regényének, amely az 1647-es kép­ze­letbeli költőtalálkozóról szól. Ezen a fiktív találkozón Dachnak is fel kell olvasnia egy munkáját, és ő történetesen a tök­lugas-verset választja. Grass, aki nem annyira a felolvasást meséli el, mint inkább a költemény ironikus zanzáját adja,  kor­társ szerzőként nem mulasztja el Dachot Jónással, Königsberget Ninivével azonosítani. „Dach hosszú Siralmas éneke-e (…) halotti vers gyanánt akart vigaszára lenni barátjának, Albertnek a Pregel folyó Lomse szigetén iszap és törmelék által elemésztett kiskertje vesztén. A nagylélegzetű sándorverset kihasználva, leírja szerzőnk a plantázs keletkezését, melynek során a sörissza orgonafújtató az orgonistával vállvetve lapátol, ecseteli a jóbarátok zenés mulatságait és idillikus nyugalmukat, a szerencsésen megtalált harmóniát. Messze zajlik a háború s a vele járó éhínség, pestis, tűzvész, közel a polgárok civódása és az örök vallási visszavonás. Ahogyan Jónás fenyegette volt a bibliai töklugasban a bűnös Ninivét Isten haragjával, úgy intelmezi Dach az ő három városból épült Königsbergjét.”
Most pedig szólaljon meg az igazi Simon Dach igazi verse!

Simon Dach

Siralmas panasz

a Muzsikáló Töklugas

valamint a környező kis kert

romlásáról és végső

pusz­tulásáról

    Mi ez? Mily borzalom? Gödör, sárral bevert,
    Jó Albertem, ahol állott a kicsi kert,
    Mely örömeivel testvérekké tett minket?
    E sivár sár helyén nemrég édenkert intett?
5    Azt hittük, ez a menny! Azt hittük, hogy örök,
    S még élni fog, mikor fölöttünk hűs rögök,
    Pompás Töklugasod! Az évek sora mozdult,
    S ő nőtt, gyarapodott, most pedig ím, elpusztult.
    Nincs már belőle más, csak vers, mit te meg én
10    Költöttünk benne, mert az idő erején
    Csak az vesz diadalt. A Pregel szürke háta
    Tízszer hordott lovat, szánkót: itt mentek át a
    Túlpartra híd helyett. Zöldellő kikelet
    Is tizedszerre már, hogy arcunkba nevet,
15    Mióta a Tanács adta neked e telket.
    Mennyi öröm, remény öntött is beléd lelket!
    Már siettél ide, mihelyt a Méz-kaput
    Nyitották: megesett, hogy a Nap még aludt.
    Öt óra tájt menék hozzád, nem vagy-e már kész,
20    S kezedben, láttam én, ásó volt, kapa, fűrész,
    Orgonafújtató legényed ott söpört,
    S verejtékezve kért egy vagy két icce sört.
    Méricskélsz gondosan: itt húzódjék egy ösvény,
    A virágágyak ott, a fák között legyen fény,
25    Álljanak itt meg itt, s ez a Lugas helye:
    Egy esőházikó is kerül majd bele.
    Én is dolgoztam ott. Mondták ránk, hogy:                     „Fantaszták”,
    És: „Medveketrec” – így a Lugast szidalmazták.
    Hiába szorgalom: zúdult rád a közröhej.
30    Ahhoz, hogy kert legyen – mondták – kicsiny e hely.
    Igen ám, de alig telt el egy kurta esztendő,
    Termőre vált a kert, már volt megbecsülendő.
    Dicsérik eszedet: e hely volt oly sivár,
    S fordult egy év alatt ellentétébe már?
35    Kies és kellemes! Régen itt strázsák jártak,
    És zord katonaság. Most meg szirmok, lombsátrak,
    Béke és nyugalom. Csak három éve múlt,
    És te már csokrot adsz abból, mi ott virult.
    Mikor csak benyiték, egy kis paradicsomkert
40    Tündökölt elibém. Van, kinek szíve nem vert
    – Hiába, hogy kicsiny! –, látván gyümölcseit?
    Úgy éreztem, e hely minden bút csillapít,
    S az édes nyugalom szülője. Elfeküdtem
    A hűvös pázsiton, ringott a lomb fölöttem.
45    Én megpihentem ott, míg rám árnyat vetett,
    S néztem levele közt sok szálló felleget,
    Mik szelíd keleti széllel versenyt futottak.
    Futottam magam is, ha eszembe jutottak
    Némely szép verseim. Itt írtam dalt, sokat,
50    Mellyel Königsberg még manapság is mulat.
    Szólalt kezem alatt néha hegedűm húrja.
    Felelt rá egy madár, és én hallgattam újra.
    Pregelben vartyogott nászt ülő béka-had,
    Zöld száron láttam én, amint hernyó halad,
55    S fehér rózsáidon a méhek nektárt szedtek.
    Közben Roberthin és Blum is veled kijöttek,
    S veled jött Fauljoch is: e baráti körön
    Várt rá megengedett és ildomos öröm.
    Mennyi jó tréfa volt e szép órák adója,
60    Mily pompás mulatás: ki lesz megmondhatója?
    S még rövid volt a nap! Ez sétált fel-alá,
    Amaz meg lefeküdt, és bámult nagy soká,
    Zöld lombfüggöny mögül. Bárcsak itt lakna! – kéri.
    Robert úr a tököt meg a dinnyét dicséri,
65    Vagy szidja. Így beszél: „Ez jól tartja magát,
    Az rossz, Heinrich uram, ennek a jóbarát
    Biztos örülni fog, abba kínom bevéstem,
    S ettől nem titkolom a kedvesem nevét sem.”
    Itt Phyllist olvasod, ott Arsille nevét,
70    Vagy Rosett: hogy ki ő, mindenünk előtt setét.
    Istenem! Mily sokat éjjelig együtt ültünk,
    Majd finom falatok- és kortyoknak örültünk,
    Majd énekelgeténk. Itt látod a Pregelt:
    A partján nagy csoport kifáradt ló legelt.
75    Itt a hűs feredő, melynek habjait úszták
    Hosszú, lapos hajón árpát szállító muszkák,
    S hoztak más árut is! Hallánk sok éjen át
    Álmunkat kergető csimpolyát és dudát,
    A város népe itt haladt szekéren, bárkán,
80    Steinbeck vagy Selgenfeld, Neuendorf felé járván,
    S Jerusalem felé itt húzódik a rét,
    Ahol virágszedők kószáltak szerteszét.
    Hallatszott este-tájt: körüljárják legények
    A Kneiphofot, zengett hegedűszó és ének,
85    Zengett a városunk! Sok polgár, gazdagabb,
    A vízen tér haza: nevet vagy hajbakap.
    Jönnek tanyák felől, szép kertekből bekúsznak,
    Bőven áldoztak ott Bacchusnak és Venusnak,
    S köszöngettek nekünk! – Egyszóval, ez a folt
90    Nyugalom helye és öröm szigete volt.
    Jaj, de ez már a múlt! Bármilyen szépen állott,
    Mégiscsak elveszett, végképp semmivé mállott!
    Borzadály, bú van itt! Ha itt kell lenni, bánt!
    Düh és szomorúság e helyről félreránt!
95    A vándornak is így kell félelmében futni,
    Ha sors adta neki a Holt Tengerhez jutni,
    Ahol Szodoma volt, s ugyanígy van velem,
    Ha éjjel szaladok át a vesztőhelyen.
    Jaj, hol nemrégiben nyíltak legszebb virágok,
100    Most átcsörtetnek a parasztok és polgárok!
    Jaj, hogy minden dolog a vég zsákmánya lesz,
    Mint ha vad ellenség egy várost tönkretesz,
    S nem hagy kövön követ. Ki forralta e tervet?
    Ártottál bárkinek, hogy bírtad ezt a kertet?
105    Elvette tőled az önzés, irigykedő!
    Úgy rémlik, ugyanezt müveli az idő.
    Mindennek véget vet, mindenbe behatolva!
    Mit nem semmít meg ő, kezét fölébe tolva,
    Kőből való kezét? E helyt tudvalevő,
110    Sáncfal volt valaha, a várost környező,
    Bástya a víz fölött, csupa nyárs, csupa szablya,
    Löveg és harcosok, mind rideg páncél rabja.
    Midőn Isten reánk áldott békét hozott,
    Te fát s virágokat raktál a földbe ott.
115    Doronghíd vezetett itt át a malomárkon,
    A deszka elrohadt, évek múltán silány rom,
    És korhad a cölöp! Ha minden odavész,
    Hogy volna örömöd ezzel dacolni kész?
    Hisz az építkezés még télen elkezdődik,
120    S mert útban volt a kert, letarolták a földig.
    Ne búsongjon ezen mégse az emberész:
    Mit meghoz az idő, idővel odavész.
    Mégis majd’ megszakad szívem, gyötrődve forgok:
    Nagy fájdalom nekem, hogy elmúlnak a dolgok!
125    Nem tudom, e panasz jogos vagy jogtalan:
    Sért, hogy fölöttem is zsarnok hatalma van
    Az időnek, s leszek általa elragadva.
    Tavaszom odalett, mint a víz, mely elapadva.
    Hová lett? Nem tudom. Férfikorom repül:
130    Hajfürtjeim közé itt-ott ősz is vegyül.
    Míg csak tart az időm, addig akarok élni.
    Hosszú lesz életem? Úgyis véget fog érni!
    Mi voltam, az leszek. Nem kell testemnek őr,
    Lelkem kiszabadul. Nem vagyok szőr, se bőr!
135    Így tesz az elmúlás velem, s mindennel így tesz:
    Nincs oly ház vagy város, melynek sora másmily lesz.
    Mindennek célja van. Mit összehord idő,
    Idő múltán lesz az ismét szétszéledő.
    Mit Kneiphofnak hívunk, valaha volt mezőség,
140    Hol házak állanak, volt vadvirágból bőség.
    Hogy volt a Pregelnél mindig város, ne hidd!
    Most mily népes e hely, s büszkesége hét híd!
    Néhány évszázada ki is képzelte volna
    E várost, tornyait s hajókat megrakodva?
145    Pregel partjainál ki képzelt helikont,
    Mellyel porosz hazánk fényt, mint a csillag, ont?
    Hol kígyó csuszamolt és egyéb ronda hüllő,
    Most bástya díszeleg, a városunkhoz illő.
    Hol rég bölény hevert, vagy medve dörmögött,
150    Most jár-kel egy leány a kertkapu mögött,
    S koszorút fonogat. Bár lenne mód folytatnunk
    E fáradalmakat, s még soká fonogatnunk!
    Lohadjon gőgötök és alázkodjatok!
    Csak ezzel érhetők el a magaslatok!
155    Tünjön el bujaság, önkény és gonosz vétek,
    És vezekeljetek, Istent engeszteljétek!
    Tán megbocsát, ha majd érzi: könnyeitek
    Sodra szívből jövő, nem álszent és hideg.
    Különben leveszi kezét rólunk az Isten,
160    Hogy vad ellenséggel bennünket keserítsen,
    Haragja hoz reánk nyomort, tűzvészt, ragályt,
    Míg végül Szodoma romja tátong e tájt.
    Isten nem köteles e földet pártfogolni:
    Voltak más népek is, kik tudtak jól honolni,
165    S hol vannak most ezek? Büszkeségük s maguk
    Úgy eltemetve, hogy alig látszik nyomuk.
    Hol van a hajdani Spártának nagy hatalma?
    Corinthus, Théba hol? Sándor sok diadalma?
    Bábel tornya miatt megreszketett az ég,
170    Ám a torony ledőlt, méghozzá jaj, de rég!
    Mily sokat halmozott kincset, pompát Karthágó,
    Aztán lett Scipio tüzzel-vassal ráhágó!
    Sok birodalmat és népet Róma lever,
    Aztán vandálok és gótok előtt hever.
175    Jaj, rólad, Magdeburg, jaj, bárcsak hallgathatnék!
    Régi szépségeid, azokból mi maradt még?
    Láttalak valaha és mondogattam én:
    Isten kedvence vagy, ott ülsz a tenyerén.
    De hát szeretet ez?! De hát ez volt a nagy kegy,
180    Hogy nekünk iszonyú példázattá ereszkedj?
    Vajon akkoriban úgy tetszettél Neki,
    Hogy kedvelt városát ellenségnek veti?
    Hogy rablás, gyilkolás, mocskolás rohan rád?
    Szörnyű lángtengered az égig felható vád!
185    Jaj, az Elba vörös, jaj, lángban tűnik el!
    Feltorlódott vize hulláktól vesztegel!
    Németország, mi vagy? Vérfürdők, sarcok óta,
    Majd’ harminc éve már önmagad gyilkolója,
    Magad hóhéra vagy! Legszebb tulajdonod,
190    Szabadságod letünt: láncra verve vonod!
    S bilincsben lelked is! Bár a parázs nem gyújt már,
    De fondorlatosan a hamu alatt bujkál.
    Vissza nem dugja már, ha kardot ránt a Harc;
    Százszor is mondhatod neki, hogy: hátraarc!
195    Bár volnánk képesek tanulni mások kárán:
    Isten kegyelmébe juthatnánk ennek árán!
    Bárcsak lenne közös javunkká ez a jó,
    Gyermekeinknek és unokáknak jutó!
    Albert, jó cimborám! Mit tehetünk, tegyük meg!
200    Érezzük az időt ha mégannyira szűknek,
    Tombolhat, mint vihar, mely nem ismer határt:
    Sem elménknek, sem a műveinknek nem árt.
    Sikerre elme visz: műveli műveinket,
    Viszály s vész közepett békével tölt el minket.
205    Vihar elől, ha zúg, egy darabig kitér,
    Vitorlát bont megint, s végül céljához ér.
    A hangok zavarát sarkalld összhangra lelni,
    Mint eddig is! Taníts bennünket énekelni,
    Te mai Orpheus! ne is hallgass oda,
210    Mit mond rólad Midász fiainak hada!
    Tudós ítélet szólt rólad még jókorába’:
    Iktat műved miatt a híresek sorába.
    Itthon műved miatt nem vagy még népszerű,
    De már máshol reád sugárzik fény s derű,
215    S az, ki nem aluszik. Én is arra törekszem,
    A poézis nagyobb célok felé vezessen,
    És hogyha kegyesen néz rám Melpomené,
    Ha tehetségemet élesebbre fené,
    Elhagyom azokat, akik magasra törnek,
220    Kiket becsvágy gyötör, vagy éppen ők gyötörnek
    Szeszéllyel másokat. Nekem zöldecske fű,
    Völgy kell; hűvös vadon, forrás, kristályvizű,
    Ahol nincs aljanép! Hadd maradjak sajátom,
    S a föld dolgaitól magam szabadnak látom.
225    Ügy-baj nem háborít, sem hamis látszatok,
    Mik tesznek oly hamar rajtunk erőszakot.
    Dalom az istenek céhébe hadd vezessen,
    Onnét mulandóság, halál nehogy kivessen!
    Egy rím, ha lelke van, s rajta szellem fuj át,
230    Előttünk nyitja az Öröklét kapuját.

Márton László fordítása

A fordítás alapjául szolgáló szövegkiadás: Simon Dach und der Königsberger Dichterkreis. Sajtó alá rendezte Alfred Kelletat. Stuttgart, 1986.

Bevezetés. A három városból épült Königsberg: a város az Altstadt, Kneiphof, Löbenicht nevű, eredetileg önálló településekből épült össze.
17. sor. Méz-kapu, Honigtor: a város délkeleti kapuja volt.
35. sor. Régen itt strázsák jártak: a harmincéves háború első szakaszában megerősített őrség védte a várost. Gusztáv Adolf halála után a választófejedelem a katonákat elvezényelte; ezután parcellázta ki a városi tanács a sáncfal melletti területeket.
56. sor. Roberthin: lásd a bevezetést, Blum és Fauljoch: nyilván ők is a baráti körhöz tartoztak, életrajzi adataikat nem találtam.
80–81. sor. Steinbeck… Jerusalem: Königsberg környéki falvak voltak.
145. sor. Helikon: az egyetem.
175. sor. Magdeburg: a harmincéves háború előtt Németország egyik legnagyobb és leggazdagabb városa volt, az 1620-as években Dach itt folytatta tanulmányait. 1631-ben Tilly zsoldosai – miután elfoglalták – felgyújtották, földig rombolták, lakóit lemészárolták.
210–211. sor. Mai Orpheus: a mitológiai célzás arra utal, hogy Dach mint költőt és mint muzsikust egyaránt nagyra becsülte, viszont Midász fiai Albertet az általa komponált zene miatt ócsárolhatták.
217. sor. Melpomené: a tragédia múzsája. Dachnak komoly drámaírói ambíciói voltak, számos ünnepi játéknak ő írta a szövegkönyvét.