Mindent látó szemek - Vitamin beszélgetés Szegeden
A szegedi Grand Caféban 2008. november 12-én az állandó kritikusi tábor (Erdélyi Ágnes, Gaborják Ádám, Szilasi László és az estéről igazoltan hiányzó Darabos Enikő) mellett Nátyi Róbert művészettörténész és Milián Orsolya irodalomkritikus mindent látó szemei ítéltek Schein Gábor erősen rétegzett verses regényéről.
Mindent látó szemek
Tudósítás Schein Gábor a Bolondok tornya című verses regényéről szóló Vitamin-beszélgetésről (Szeged, Grand Café, 2008. november 12.)
A beszélgetés alaphangját nagyban meghatározta Szilasi László ÉS-ben megjelent műbírálatának továbbgondolása, amelyben a kritikus a Bolondok tornya egymásba fonódó rétegeire helyezte a hangsúlyt. Szilasi szerint a „nem túl nagy tudásanyagot mozgató” művelődéstörténeti felszín alatt egy olyan gépezet kialakulását követhetjük nyomon, amely a 20. századi módszeres elkülönítéshez és emberirtáshoz vezető első lépéseket előlegezi meg.
Szilasi önmagát idéző gondolatmenetét a művelt olvasóréteget képviselő Erdély Ágnes azzal szőtte tovább, hogy az esztétizáló felszínhez kapcsolta azt az „angyalhangot”, amelyen a szöveg a „súlyos és fontos” kérdésekről beszél. Annak bizonyítása, hogy az irodalom nyelve igenis képes az esztétikumot nem háttérbe szorítva beszélni az embertelen mélységekről, Milián Orsolya szerint még a beszédtárgyhoz való viszony vizsgálatával árnyalható tovább. Az irodalomkritikus azt a „könnyed iróniát” emelte ki az elbeszélői hang jellemzői közül, amely a Sorstalanság elbeszélőjének, Köves Gyurinak a megszólalásával rokonítja a Schein-szöveg narrátori stílusát.
A képleírásokkal foglalkozó Milián Orsolya emellett a felügyelet, ellenőrzés és megfigyelés foucault-i fogalmainak adekvátságát hangsúlyozta, amelyek talán szövegszerűen is hathattak a szerzőre, de ettől függetlenül is működtethetők a Bolondok tornya olvasásánál. Az ehhez kapcsolódó mindent látó szem pedig véleménye szerint a főszöveg lábjegyzetelő pozíciójával rokonítható, amely viszont a nézőt/olvasót helyezi egyfajta alárendelő viszonyba. Hiszen miközben a jegyzetelő egy szöveget felügyel és ellenőriz, szintén egy rögzített nézőpont kialakításában segédkezik.
A művészettörténeti-esztétikai olvasat felügyeletében Nátyi Róbert kritikája finoman érzékeltette, hogy a szöveg „wikipédiaszerű” műveltséganyaga miatt akár rögtön sorozatos korrekciókba is bocsátkozhatna az ilyen téren jártas olvasó. Ebből a szempontból a legérdekesebb tévedés lehetne, amely a művészettörténetet felületesen ismerők körében is eléggé általános, hogy Canaletto és Bernardo azonosításával a Bolondok tornya két olyan festőművészt mos össze, akik rokoni kapcsolataik mellett (nagybáty-unokaöccs) hasonló stílusukból adódóan is összetéveszthetők. A pszeudo, illetve a szándékoltan fölöslegesnek tűnő lábjegyzetek azonban azt is sejtetni engedik Nátyi Róbert véleménye szerint, hogy ez akár a szöveg által létrehozott többszörös játéknak is a része lehet. Emellett a művészettörténész is hangsúlyozta, hogy az esetleges tévedés semmit sem von le a mű értékéből, és ezzel utal arra is: a lényeg talán máshol van.
Az értelmezési lehetőségek felvázolása után a Bolondok tornyának aktualitása került középpontba, amelynek kapcsán Szilasi finoman sejtette, hogy talán a jelenre vonatkozóan is elgondolkodtató lehet: újra fenyeget-e hasonló veszély, mint amelyet a verses regény mélyrétege sugall. Milián Orsolya pedig a művel foglalkozó blogok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a kevésbé professzionális olvasatok kizárólag a felszínre, azaz a művészettörténeti szálra, illetve az utazásra, utaztatásra fókuszálnak.
A műfaji kérdések sem sikkadtak el a beszélgetés végére, hiszen míg Szilasi az eladhatóság és olvashatóság szempontjait látta érvényesülni a prózához közeledő lírában, addig Milián Orsolya a drámai költeményekhez hasonlította a Bolondok tornyát. Az előbbi meglátás főleg a szöveg „kultúrnovella” jellegére épít, valamint arra, hogy a líra napjainkban kevésbé keresett műfaj az elbeszélő műfajokhoz képest. Milián Orsolya ezzel szemben az utaztató Bob és az utazó Bernardo viszonyában talán Lucifer és Ádám korokon átívelő bolyongását fedezi fel. Erdélyi Ágnes pedig felhívta a figyelmet arra, hogy Schein Gábor vállalkozása nem egyedülálló, hiszen Térey János Paulusa is a kortárs irodalom népszerű verses regényévé vált.
A beszélgető kritikusok egyöntetű véleménye azonban az volt, hogy az utóbbi egy év talán legvékonyabb kötete (kevesebb, mint 70 oldal) fontos és súlyos szövege a magyar irodalomnak, amelyek napjainkban is aktuális problémák gyökereit érintik. Az itészek mindent látó szeme arra hívta fel a figyelmet (főleg Erdélyi Ágnes hangsúlyozta ezt), hogy a kötet szinte azonnal megköveteli az újraolvasát, hiszen a szemek sohasem lehetnek mindent látók.
Boldog Zoltán
