A Baudelaire Budapesten ciklusból

Elmúlt ötven év

A fészek újra látszik, üres már minden ág.
Az ágakon keresztül, a rések százain
a szürkehályog-égbolt talán miránk lelát,
mely ossziáni éppen, és cseppet sem latin.

Ha majd derűs lesz ismét, a kócos szarkafészket
levélnek lenge zöldje előlünk eltakarja,
és hajnalonta már az új csörgésével ébreszt
fénylő, korom-szmokingban az ágakon a szarka.

Üres már minden ágbog, a fészek újra látszik,
most ellátunk az égig, és bámulhatjuk váltig.
Hideg van kint ma is, december eltökélt.

Eső is hull le fentről, a járda egyre ázik,
a sok lehullt levéltől alig látszik a pázsit.
A múlt se látszik innen: hogy elmúlt ötven év.

Egy verset írtam végig

Párizst már régen láttam, huszonkét évesen.
A Monceau-parkban ülve idéztem meg Adyt.
A Pére-Lachaise-re nyár hullt, és nem volt más velem.
Baudelaire sírjára rakva sok kis, kerek kavics.

A Szajna-parti padra árnyékom rávetült.
Magányos útjaimra ma még emlékezem.
A Proust-háznál a falra, mely naptól áthevült.
Húszéves voltam akkor, és rátettem kezem.

Egy kávéházba térve sokáig ültem ott.
Frankom kevéske volt, be kellett osztani.
Tíz napra nyúlt az ottlét, és gyorsan elfutott.

A kis hostelben ágy várt, hozzá egy reggeli,
persze, csak ha odáig metróval eljutok.
Egy verset írtam végig, ezt el kell mondani.

A szellemek keze

Egy régi mozdulat ma végre célba ért:
a nagymamám kezét kinyújtja most felém,
majd ötven év távolból, felismerem azért,
pedig már túl vagyok az életem delén.

E kéz fehér, akár a lelkifurdalás,
előttem ellebeg: pillangó-szárnya int.
Az asztalon a méz, és hófehér kalács,
a nagymamám fehér ujjával megtapint.

Ujjával megtapintja a felnőtt arcomat,
vak szemmel meg se látja, hogy most milyen vagyok,
csak elképzelni tudja a férfi-ráncokat.

Csak elképzelni tudná: ha nem lenne halott.
A fény olyan, akár az áttetsző konyak ‒
a szellemek kezét már meg nem foghatod.