Szenvedélyesen szereti a hivatását, és egyetlen, munkával töltött napot sem hagyna ki. Verseit szinte minden korosztály olvassa, ahogy színdarabjait is egyre többen látják. Eközben kisebbik lányáért jár az óvodába, zebrapintyeket etet, kijár a hegyekbe a családdal, és az alkotómunka mellett még remek tudósításokat is ír. – Ötvenedik születésnapja küszöbén Acsai Rolanddal beszélgettünk.

 

„Soha nem követtem az éppen uralkodó költészeti divatokat”

– Ennek az interjúnak az apropóján épp végiggondoltam, milyen meghökkentően régen volt, hogy először kapcsolatba kerültünk (gyerekverseid révén), és már akkor ismert alkotó voltál. „Sima út” vezetett számodra az irodalomba, ott és úgy kezdődött a pályád, ahogy, mondjuk, kissrácként megálmodtad?

– Jó memóriád van. Ha rákérdeznek, azt mondtam volna, hogy az Irodalmi Jelennél találkoztunk, de igazad van, egy másik lap körüli munkában vettük fel egymással először a kapcsolatot.

Hogy sima út vezetett-e az irodalomba? Egy alföldi kisvárosban nőttem fel, Arany és Petőfi által megverselt tájakon. Kora gyerekkoromtól kezdve írtam, a szüleim nagyon hamar vettek nekem egy táskaírógépet is. Mindig költő akartam lenni. Az első irodalmár, aki a műveimet látta, szüleim ismerőse, a gyermekíró Nagy Katalin volt. Ekkor alsó tagozatos voltam. A középiskola alatt volt egy barátnőm, akit Zalán Tibor tanított, így rajta keresztül Zalánnal is felvettem a kapcsolatot. Ezek röviden az előzmények.

Az írói pályám konkrét kezdete pedig a kilencvenes évek második felére esett, és összekapcsolódott a Budapestre való költözésemmel, valamint azzal, hogy felvettek az ELTE magyar szakára. Fontosabb tanáraim Kenyeres Zoltán, Tarján Tamás, Fráter Zoltán és Szegedy-Maszák Mihály voltak. Kenyeres Zoltán olvasta a folyóiratokban megjelent első verseimet, és tetszettek neki. Egy versemben csupán azt kifogásolta, hogy „cigizelt” írtam „cigarettázol” helyett. Ma már én is kifogásolom a szót, de nem a rövidített alak, hanem a cigarettázás versbe írása miatt. Fráter Zoltán vezetésével és két egyetemistatársammal Karinthy Frigyes eddig publikálatlan cikkeit gyűjtöttük össze a régi folyóiratokból, mikrofilmeket búvároltunk, könyvtáraztunk. Tehát végül is úgy kezdődött, ahogy megálmodtam. Álmaim között szerepelt a Budapestre költözés, és az ELTE magyar szaka is. Ettől az időszaktól kezdve írtam olyan verseket, amiket ma is vállalok. Én egyszerre vagyok urbánus és népi költő, ez a kettő elválaszthatatlan bennem. Mindkettőhöz ugyanúgy kötődöm.

Érdekes, hogy az indulás évei harminc év távlatából már irodalomtörténeti dimenziókat nyertek. Az egyetem első évében eljártam a Sárkányfű folyóirat heti találkozóira, melyeket egy Oktogon körüli kávézóban tartottak, de a lapban nem publikáltam. Egyetemi lap volt ez, az akkori fiataloké. Aztán néhány évfolyamtársammal mi is alapítottunk egy költőcsoportot Paraplé néven, és egy felolvasóestet is tartottunk az RS9 Színházban, melyet Poós Zoltán nyitott meg. Aztán a kör szét is oszlott… Horgas Béla publikálta először a verseimet a Liget folyóiratban. Személyesen vittem el hozzá a költeményeket, és ott helyben véleményt mondott róluk. Én még az internet előtti időkben kezdtem. A verseket vagy személyesen vittük be a szerkesztőségbe, vagy postán küldtük el.

1998-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum ünnepséget szervezett Tandori Dezső hatvanadik születésnapjára. Egyik nap csörgött a telefonom ‒ persze a vonalas ‒, és a múzeum egyik dolgozója arról értesített, hogy Tandori engem választott ki, hogy a fiatal költők nevében az ünnepségen egy verssel köszöntsem. Így kerültem egyszer csak Petri György és Esterházy Péter közé, akik csak néztek, hogy ki ez a srác… Tandori számos fiatal költővel tartotta a kapcsolatot, nagy megtiszteltetés volt, hogy közülük engem választott ki. Olyan volt kicsit, mint egy lovaggá ütés. Ezután barátok is lettünk, pontosabban egy mester-tanítvány kapcsolat alakult ki köztünk, ami úgy 2006-ig el is tartott. Az első könyvem egyébként 2001-ben jelent meg a Ligetnél. Azt, hogy milyen művészi és szellemi közeg volt, jól illusztrálja, hogy első előfizetője maga Rába György volt. A második könyvem a József Attila Kör már akkoriban is legendásnak számító JAK-füzetek sorozatában látott napvilágot. Ebbe a sorozatba rangnak számított bekerülni. A kör azóta megszűnt. Aztán a szintén neves szerkesztő, Péczely Dóra hívott egy harmadik kiadóhoz a harmadik kötetemmel, hogy ő szeretné szerkeszteni. Ebből a kötetből a Magyar Rádió hangjátékot készített, melyet Kaszás Attila adott elő. Majd Reményi József Tamás szerkesztő vette gondozásba a kézirataimat, akiről azóta díjat neveztek el. A legutóbbi könyvemet a szintén nagyszerű Sütő Csaba András szerkesztette. Még Keresztury Tibor nevét említeném meg a kezdeteknél, aki először az Alföldhöz, majd később a Literához hívott annak idején. Gergely Ágnes figyelte kezdeti lépéseimet, illetve mutatta be a negyedik kötetemet, illetve Tóth Erzsébet költőnővel vagyunk hosszú idő óta jó viszonyban. Györe Balázs ifjúkorom mentora volt, s egy időben Marno Jánossal is többet találkoztam, leveleztünk. Vörös István is fontos pályatársam. Dióhéjban így foglalhatnám össze az íróvá válás előzményeit, illetve a konkrét indulás első éveit. Egyébként velem egy időben Győrffy Ákos, Szálinger Balázs és Gellén-Miklós Gábor indultak még többek között a pályán, akikkel baráti kapcsolatot is ápoltunk. Emlékszem, például Ákossal együtt köszöntöttük Balázst első gyermeke megszületésekor talán Kismaroson. Gellénnel meg az egyetem folyosóin találkoztunk.      

– Ha már Tandorit említetted: nagyon szépen írt rólad indulásod után másik két, szintén fiatal költő társaságában a Palócföldben, ahol „teljesen öntörvényűnek”, „öntémájúnak” „a témáját a végsőkig föld-döngölően, föld-falón kimeríteni akaró (és tudó!) költészetnek” nevezte a lírád, és idézett is néhány versszakot a második kötetedből. Ahogy elolvastam ezeket a verseket, megérteni véltem Tandori jelzőit: tényleg senki máséhoz nem tudnám hasonlítani a látásmódot, ami bennük megjelenik. Nem voltak olyan lírai „szirénhangok”, amelyek elvitték volna a saját hangod más irányba, amelyek arra csábítottak volna, hogy kövesd őket?

– Jó kérdés. Ezzel kapcsolatban egy biztosat mondhatok, és erre többször is példát adtam az elmúlt harminc évben: soha nem követtem az éppen uralkodó költészeti divatokat. Inkább próbálok újakat teremteni, de legalábbis új utakon járni. Ez inkább ösztönös bennem, mint tudatos. Amikor a ’90-es évek végén a könnyed irónia volt a divat, én depresszív verseket írtam. Amikor a „komor, karcos” hang lett a divat, én boldog, tiszta verseket. Amikor a szabadvers, a kötött formák felé fordultam… Erre utalhatott Tandori az "öntörvényűséggel".

A pályámon sok korszakom volt már. Mertem és merek nagyokat váltani a stílusokon belül. Senki nem mondhatja, hogy végig ugyanolyan verseket írtam, miközben persze ugyanolyan versekkel is lehet szép pályát futni. A sokféleséghez tartozik még az az objektív tény, hogy nagyon kevesen írtak maradandó műveket ennyire sokféle versformában, mint én. Egyébként, ha már itt tartunk nagy életművet szeretnék létrehozni: mind mennyiségi, mind minőségi értelemben.

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Az irodalmi hatásokról még annyit mondanék el, hogy bár Weöres Sándorra hatott Babits Mihály költészete, Weöres mégis annyira erős költőegyéniség volt, hogy ezeket a hatásokat alig lehet észrevenni. Ebben az értelemben valószínűleg lehet hatásokról beszélni nálam is.

A kérdésedre válaszolva tehát a szirénhangok úgy hatottak rám, hogy általában inkább az ellenkező irányba fordultam.

– Érdekes, hogy azt mondod, mennyiségét tekintve is nagy életművet szeretnél létrehozni. Miért fontos szempont ez számodra? Illetve: a szavaid alapján úgy tűnik, hogy nagyfokú tudatossággal építed fel az életműved. Ez azt sejteti, a jóleső lustaság vagy a dologtalan időszakok nem jellemzők rád…

 – Örülök, hogy ilyen fontos kérdések mentén haladunk. Válaszomban látszólag távolról indítok, de ígérem, hogy megérkezünk… Író vagyok, tehát írok, ahogy az orvos gyógyít, a pedagógus tanít, a színész játszik, a zenész zenél. Költő vagyok, ez az a dolog, amit az életben tehetségül kaptam. Ehhez értek legjobban. Tapasztalatból mondom, hogy akkor vagyok legnagyobb hasznára az emberiségnek, a társadalomnak, az univerzumnak, vagy az Istennek, ha írok. Minden más pályát csak közepesen, vagy inkább annál rosszabbul tudnék elvégezni. Akkor meg minek? Abból semmi jó nem származik. Időkidobás, a tálentum elpazarlása, és másoknak sem okoz hasznot vagy örömet, csak problémát… ‒ vagyis hiba.

Szerencsére folyamatos ihletben vagyok, vagy ahogy modern szóval mondanák, folyamatos flow-ban. (Ez különben pontosabb szó az ihletre szerintem). Sok műfajban és műnemben írok. Líra, dráma, epika, műfordítás, irodalomtörténeti esszé. Németh László mondta Erdélyiről, hogy nála egyik vers lökte ki a másikat, és mindegyiket meg kellett írnia. Valahogy így van ez nálam is. Ezzel már el is érkeztünk a mennyiség kérdéséhez…

Milyen szerencse, hogy Petőfi a rövidke életében annyit írt! Rossz belegondolni is, mi lett volna, ha csak egy vékonyka kötetet hagy hátra. Milyen jó, hogy Jókai annyit írt. Ha voltak is hibái ‒ kinek nincsenek? ‒, nem a sokat írásból fakadtak. Neki ez volt a művészi létmódja. Ezzel együtt tudott csak Jókai Mór lenni, a sokat írással együtt. Milyen jó, hogy Illyés annyit írt, hogy Kosztolányi, és így tovább…

A nagyfokú kreativitás, vagy nevezzük leegyszerűsítve sokat írásnak, alkati kérdés. (Szerintem egyébként a zseninek is ez az egyik ismérve, lásd Tandorit.) Attól, hogy valaki keveset ír, még nem biztos, hogy a versei jók. Pedig, mintha lenne egy ilyen „városi legenda”. Én azt figyeltem meg magamon, hogy minél többet írok, a verseim annál magasabb szintet érnek el. Olyan ez, mint a zenészeknél, vagy a sportolóknál: ha nem próbálnak sokat, vagy nem edzenek sokat, akkor nem érnek el nagy eredményt. A színházban mindig a sokadik előadás a legjobb.

Ide tartozik, mégpedig szorosan, hogy költőként szeretek nagy, összetartozó ciklusokban gondolkozni. Egy ciklus versei külön-külön is megállják a helyüket, de a ciklus verseinek összessége adja ki az igazi, teljes képet. Tandori beszélt arról, hogy fiatalkorában meglátogatta Weöres Sándort, és Pilinszkyt kezdte magasztalni neki, annak költészeti „hegyes szögét”. Erre Weöres valami olyasmit mondott, hogy miért, az nem ugyanolyan szép, vagy még szebb, ha valaki leírja az egész kertet, nem csak egy szeletét? Itt Weöres természetesen magára utalt. És Tandori is csak később jött rá, a Töredék…-kötet után, hogy ő is „teljeskert-ember”. Ahogy én is.

– Ha már a teljességet említed: úgy tűnik, mintha a verseidben ennek szerves része lenne a forma. Számomra csak nemrég derült ki – konkrétan az IJ-ben megjelent Pilinszky-tanulmányodnak köszönhetően –, milyen behatóan ismered a verstant. Érdekes viszont, hogy a korai köteteidben még sokkal inkább a szabad verselést követed, élőbeszédszerű, kontemplatív a lírád, sőt, olykor balladaszerűek a versek, azután, talán úgy 2005 után, mintha felfedezted volna a versformákban rejlő lehetőséget.

– Ebből a szempontból pont fordított a pályaképem, mint Kálnoky Lászlóé. Ő a formaversektől jutott el idősebb korára a szabadversig, én a szabadverstől jutottam el a formaversekig. A váltás egyébként nem 2005-ös, jóval későbbi. Addig a rímes szabadversek mellett szótagtartó verseket írtam. S hogy miért váltottam? Szükségem lett a versben a szótagokig lemenő szabályozottságra. A ritmusra. Bár, ha valaki megnézi az első publikációmat a Liget folyóiratban a ’90-es évek végén, ott rögvest egy szapphói formában írt verset talál. De igaz: a szabadvers területén mozogtam hosszú ideig, azt hiszem, ki is aknáztam egy időre a magam részéről.

Lator László valahol arról ír, hogy elképzelhető egy olyan korszak a jövőben, amikor a versformák minél feszesebb, minél hibátlanabb „kivitelezésére” törekednek majd a költők. Én ezt igyekszem megvalósítani. Ha ezt formalizmusnak nevezzük, azt is örömmel vállalom, bár egyértelmű, hogy a tartalom ugyanolyan fontos nálam. Valamivel pontosabb talán az újklasszicizmus, vagy még inkább az újklasszikusság elnevezés. Szeretem a régebbi irodalmat, például egyik kedvenc korszakom az 1800-as évek. Az eleje is, de talán még érdekesebb a második fele.   

Egyébként most legaktuálisabban, 2025 tavaszán, a rím érdekel. Olyan verseket írni, amelyekben minél meglepőbbek, minél artisztikusabbak, és minél tisztábbak a rímek. A nagy előd ebben természetesen Kosztolányi.      

– Mielőtt erről a „legfrissebb” időszakodról kérdeznélek, és az újonnan megjelent kötetedről, menjünk még egy kicsit vissza az időben. 2010 nyarán Mányoki Endre, az Irodalmi Jelen versrovatának akkori szerkesztője elindította a Verstörténés című rovatot, ami persze sokkal több volt, mint rovat, inkább költői performansz, számos nagy nevű lírikus részvételével. Endre téged is meghívott ebbe a csoportba, és egy különleges versciklusod született itt, Kerecsensólyom verskamera címmel. Mesélnél arról, hogyan „csöppentél” a Verstörténésbe, és milyen alkotói élményt, tapasztalatot jelentett ez számodra?

– Engedd meg, hogy válaszomat összekössem az Irodalmi Jelenhez való történetem felvázolásával is! Legelőször Kukorelly Endre kért tőlem a lapba verset, ez még az ősidőkben lehetett. Később Weiner Sennyey Tibornak küldtem egy versfordítást, melyet publikált is. Aztán átkerültem Mányoki Endréhez, az akkori versrovat-szerkesztőhöz, aki sajnos nincs már közöttünk. Endre a legendás Mozgó Világ szerkesztője is volt a ’70-es, ’80-as évek fordulóján.

Ő hozta létre az Irodalmi Jelen keblén belül a Verstörténés csoportot a lapban rendszeresen publikáló költők segítségével. Ha jól emlékszem, hetente vagy kéthetente találkozókat tartottunk: hol az IJ szerkesztőségében, hol valamelyikünk lakásán, hol valamelyik galériában. Ezeken a találkozókon egyrészt Endre művészettel kapcsolatos gondolatait hallgathattuk meg, másrészt egymás munkásságával is megismerkedhettünk. Egy-egy csoporttagnak minden héten más tagunk költészetét kellett bemutatnia. Endre szerette volna, ha többdimenzióssá válik a vers, magyarán ki akarta vinni a „színpadra”, a közönség elé, ezért több költészeti performance is született. Emlékszem, néhány társammal együtt hajléktalan szülők gyermekeinek tartottunk felolvasást a gyerekverseinkből.

De a Verstörténés csoport fő performansza, fő előadása egy költészet napi versest volt az akkor még létező Bárka Színházban. Az alkalomra mi, résztvevők egy „versláncot” írtunk, melynek minden verse az előző műből indult ki. Rengetegen kíváncsiak voltak erre az estre, sokan eljöttek. Endre a csoport költőinek rendszeres jelenlétet biztosított az IJ oldalán, és havi egy anyagot várt tőlünk. Ez nagyon inspiráló volt. Illetve arra bátorított bennünket, hogy valami nagy, összefüggő anyagon kezdjünk el dolgozni. Engem az elbeszélő költészet fel terelt. Ebből lett első körben a Kerecsensólyom verskamera című versem, majd kicsivel később a jóval nagyobb terjedelmű Jin és Jang, mely könyvben is megjelent. A csoport életének fontos állomása lett a Verstörténés antológia, melyben sok nagyszerű szerző kapott helyet.

Endrét Varga Melinda követte az IJ versszerkesztői posztján, akivel szintén számos maradandó, közös munkánk lett. Veled is sok izgalmas, érdekes, közös munkánk volt már, főleg, mióta tudósításokat is írok a lapnak. Böszörményi Zoltán mind főszerkesztőként, mind íróként kivételes munkát végez az irodalomban. A lappal való kapcsolatomnak, ahogy az előbbiekből kiderült, már valóban történelme van…     

– Ez a két említett versciklusod nagyon beszédes az egész eddigi életműved szempontjából. A Kerecsensólyom… az egyik legfontosabb témád, a természet (sőt, azon belül is visszatérő motívumként, a madarak) megrendítően emberközeli ábrázolása, a Jin és Jang pedig a költészeted egészét átható taoista filozófiának a lenyomata. Nem tudok itt nem gondolni például az Északi szajkó című gyermekversköteted címadó darabjára, ahol ez a kettő egybe is forr, vagy a Góré című kötet Előre, hátra versére, ami borzongatóan szép kimerevítése egy lecsapni kész vércse felkészülési pillanatainak. Mikor kerültél ilyen közel a természethez, és kezdted, mint költő, „kamerázni” azt?

– Valóban sok természetverset írtam. Természetköltő talán az északi, finnországi, norvégiai versekben voltam elsősorban. (Ezekben az országokban hosszabb időt tölthettem el.) Viszont azelőtt és azóta is nagyon sok állatverset írtam, írok. Ezen állatok nagy része valóban madár, mert ők állnak legközelebb a szívemhez. Schmidt Egonnal, a neves ornitológussal egy napon születtem. Valószínűleg én vagyok az a költő, akinek verseiben a legtöbb madárfaj jelenik meg. Érdemes lenne megszámolni, hogy az eddigi könyveimben hányról írtam. Juhász Attila, a neves irodalomtörténész csupán a Mi dalol a madárban című verseskötetemben 26 említést talált 21 fajhoz kötődően.

Az állat- és természetszeretetet otthonról hoztam. Közvetlenül a házunk mögött nagy nádas terült el egy kanyargó, békalencsés, izgalmas, romantikus csatornával. Ott töltöttem gyakorlatilag a gyerekkoromat. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes és jó hír: a közelmúltban éppen itt nyílt meg Abony első és egyetlen irodalmi kávéháza. Ott, ahol én, a költő, a gyerekkoromat töltöttem. Ha ez nem a hely szelleme, akkor micsoda?

Az állatszeretettel kapcsolatos első élményeimet a szomszédjainknak is köszönhetem. Például az annak idején mellettünk lakó idősebb házaspárnak, akik nagy állatbarátok voltak. Tőlük kaptam első kalitkámat, és Kovács Antal Kedvencünk, a hullámos papagáj című klasszikusát. Ekkor még nagyon kicsi voltam. A másik szomszédunk nagy galambász és madarász volt. Sokféle galambja és madara volt. Az első madaras élményeim tőle származnak.

A korai állatélményeim nagy részét rajtuk kívül még szüleimnek köszönhettem, akik soha nem mondták egyetlen állatra sem, hogy nem. Kisgyerek voltam még, amikor japántyúkokat szerettem volna tartani. Apám létrehozott számomra egy csirkeudvart, ahol gyöngytyúkok és tőkésrécék is voltak. Amikor galambászni kezdtem, az eresz alá galambdúcot készített nekem. Postagalambjaim voltak, gyönyörű, fehér pávagalambjaim, pörtlijeim és aranyos, apró szíves galambjaim. Ezek nagy részét a már említett galambász szomszédunktól kaptam. Amikor díszmadarakkal kezdtem foglalkozni, apu a saját kezével épített nekem egy szép, nagy, kinti röpdét, és elvitt különböző díszmadártenyésztő ismerőseihez madarakat beszerezni. Hullámos papagájok, rizspintyek, zebrapintyek, kanárik, nimfapapagájok és még sorolhatnám – én gondoztam és tenyésztettem őket. De amikor a vásárban járva megtetszett egy rackajuh, azt is megkaptam apámtól: már vittük is haza az utánfutón. Fekete volt, és hamarosan kapott egy barna gyapjú párt is.   

Most is vannak madaraink, főleg zebrapintyek. A múltkori költésükkor nem etették az egyik fiókát, akit ezért én neveltem fel. Táti lett a neve, mert mindig tátogott az élelem után. Nem egyszerű dolog egy zebrapintyfiókát felnevelni, ha már csak a csőre apróságát is nézzük (az egész fióka akkora volt, mint a körmöm), amelyhez kezdetben gyakorlatilag nagyító kellett, hogy beletaláljak az élelemmel. Nagyon szép, hím madár lett belőle. Sokat énekel, sokat van kint a szobában, a kezünkből eszik, meg lehet fogni, és szereti, ha simogatják. Így kamerázom én az állatokat, a madarakat: egészen közelről. 

 

„…az utazós korszakomat mintha magam mögött hagytam volna”

– Bizonyos értelemben akkor Tandori hagyományának folytatója vagy… Érdekelne viszont az a bizonyos északi „kitérő” az életedben. Rémlik, amikor először meséltél finnországi élményeidről. Hogyan kerültél Északra, és mi vonzott oda? És persze az is érdekelne, mit adott az életedhez, a költészetedhez.

– Az északi benyomások eléggé megváltoztatták az akkori lírámat. Ekkor fordultam a minimalista, letisztult és harmóniát kereső, sokszorozó szabadversek felé. Ezt az időszakot két verseskötetem tükrözte elsősorban: az egyiket a finnországi, a másikat a norvégiai élmények ihlették.

Finnországban még az első feleségemmel jártam, az első lányom megszületése előtt. Egy alkotóház vendégei voltunk majdnem egy évig. Láttam a finn őszt, amikor vörös az erdő, a telet, amikor délelőtt tízkor kel fel a nap, és délután kettőkor már lemegy, és láttam a finn nyarat is, amikor viszont éjfélkor is világos van. Kemijarviban voltunk, az északi sarkkör fölött. Itt láttam életem első északi fényét is. Meglepően monumentális volt: zöldes fényorgonák hullámzó sípjai, melyek beborították az egész eget. Voltunk a finn tévében, újságban, és Helsinkiben is felléptem Jyrki Kiiskinennel közösen, aki híres finn írónak számít. A versem finnországi fordítója meghívott bennünket Turkuba, ami már délen van, és egy történelmi város.

Igen, kapcsolódom Tandorihoz – de önállóan, a magam módján. Moduláltan folytatom is azt a „lelkiséget”. Még Finnországból is felhívtam, emlékszem. Ő meg küldött ki a finnországi címünkre a frissen megjelent könyvéből. 

Norvégiában is jártam, már az első lányom megszületése után. A családjával évek óta ott élő Kun Árpád író hívott ki bennünket. Afféle nyári lakáscsere volt ez: amíg ők a zuglói lakásunkban nyaraltak, mi az ő norvégiai otthonukban. Jártunk Wittgenstein hegyi kunyhójában, láttunk bálnát a mély fjordban, és a hegycsúcsok nyáron is havasak maradtak körülöttünk.  

– Olyan láttató erejűek a szavaid, hogy eszembe jutott minderről A Dale-templom bálnája című versed a Hajnali kút című kötetedből, ami így kezdődik: „A fjord fölött, mint a vizek lelke, felhő lebeg. / Napok óta nem láttunk eget”, s aztán feltűnik egy bálna, de mint a vers címe is sejteti, nem az óceánban… Ez a vers egyszerre teremti meg az északi táj érzetét, ugyanakkor mintha egy ködös tibeti hegy templomában járnánk. Valamiféle otthonosság lengi be a költészeted: mindegy, hogy a szülőföldedről, Abonyról szólsz, például a Zalán Tibor 70. születésnapjára komponált versedben, vagy épp Wittgenstein háza Skjoldenben elevenedik meg a versed nyomán. Bárhol jársz, könnyed megtalálod a helyed? Nincsenek idegen vidékek számodra?

– Mivel költő vagyok, és így tényleg csak az anyanyelvűek érthetnek meg teljesen, nem tudnék élni máshol, csak itt. Egyébként az utazós korszakomat mintha magam mögött hagytam volna egy ideje, és egyébként sem lehetett nagy utazónak nevezni. Nagyszerűen érzem magam a dolgozószobámban, a városomban. Az északi periódusom 2006 és 2010 közé esett, persze megszakításokkal. 

Acsai Roland, Zalán Tibor és Pető Zsolt, Abony polgármestere a PIM-ben

A versek általad említett otthonosságában ettől eltekintve lehet valami. Például az, hogy nem turistaszemmel nézem a helyeket. Ez azt jelenti, hogy a valóságnak ugyanazt a rétegét veszem észre bárhol. 

Mostanában négy helyhez kötődöm szorosabban: Budapesthez, Abonyhoz, Kaposvárhoz és Lelléhez. Budapestről, főleg Zuglóról, sokat írok, hiszen itt telnek mindennapjaink. Nemrégiben jelent meg egy versem, amelynek az lett a címe, hogy Budapesthez, és a városhoz való kötődésemet fogalmaztam meg benne összefoglaló igénnyel. Remélem, sok emberhez elér majd. A Rákos-patak  környékén lakom. Amikor ide költöztem, a kilencvenes évek második felében, még csirkék szaladoztak a szemben álló ház kertjében, mintha Abonyban lettem volna, de azóta kész nagyváros lett. Sok év telt el… Ha már Zugló jött szóba, a szintén zuglói Turczi Istvánt is meg kell említenem, s a Parnasszus folyóiratot, melynek a kezdetektől szerzője vagyok.

Az Alföld mindenhol ismerős számomra. Onnan származom. Becsukott szemmel is megérzem a vonatban vagy az autóban, hogy ott járok, annyira ismerős a „rezgése”. Abony a gyermekkor színhelye, kimeríthetetlen élménybázis. Olyan hely, ahol figyelnek az alkotóikra, mert tisztában vannak ennek fontosságával, de ez sajnos egyre ritkább…

Kaposvárról a mostani, második feleségem származik, Kása Tímea, aki színésznő, és több közös munkánk is van, volt. A második lányom nagymamája ott él, ezért gyakrabban lejárunk oda. Idén a költészet napján a Berzsenyi Társaság meghívott bennünket egy költészet napi műsor megtartására. Erre a műsorra a Kaposvárról és a környékéről szóló verseimet gyűjtöttem össze. Telt házas lett. A kaposvári Berzsenyi Társaság ezután meghívott a tagjai közé, amelyet örömmel elfogadtam.

Balatonlelléről, a Balatonról is sokat írok, ilyenkor olyan vagyok, mint egy költőbe oltott Egry József. Sopron is bejöhetne még ötödik helynek, ahová a szüleim és a nővérem költöztek.

– Ha már a közös munkáitokat említetted Kása Tímeával, a színházi munkásságod is hangsúlyos helyet foglal el az életművedben.

– A színházi működés számomra az Esumi és Asao című modern nó-dráma imitációval kezdődött, mely az úgynevezett japános korszakom részét képezte. Most már csak annyiban vagyok japános, hogy van egy japáni sirálykapintyem. Ezt a darabot Kalmár Ákos rendezte a Ziggurat Project keretein belül, és ő volt az egyik táncos is, mivel ez egy mozgásszínházas produkció volt élő zenével. Szöveg viszont nem volt benne, a szavaimat elmozogták, eltáncolták. Az Artusban mutattuk be, és 2017-ben megnyerte az RS9 Színház OFF fesztiváljának fődíját.

A következő darabomat már azután írtam, hogy megismertem Tímeát. Tehát ez már bőven az ő hatása volt. A címe Farkasok lett, ez a darab az északi mitológián is alapul. Természetesen magunkat írtam bele, a kapcsolatunkat, az újrakezdést negyvenévesen. Timi partnere a darabban Bodor Géza lett, a színdarabot Formanek Csaba rendezte. A Gyulai Várszínház produkciója volt, melynek Elek Tibor a direktora. Ott is volt a bemutatója, egy szép, nyári estén, a Várszínházban. Felejthetetlen élmény volt a vár falai közt látni a művet, a szabad ég alatt. Akkor még Johanna lányom nagyon kicsi volt, de szerencsére ott volt a strand, ahol eltölthettem vele az időt, amíg Timiék próbáltak.

Fotó: RNR Music

 „…mindannyian itt vannak bennem”

– Akár civilben találkozik veled az ember, akár a verseidet olvassa – legyen szó a gyerek- vagy „felnőtt”-költészetedről –, nem nehéz észrevenni, hogy alapvető fontossággal bír számodra a család, a kislányaid, az összetartozás a társaddal és úgy általában egymással. Például egy friss versed, a Hívta, amit az Alföld tett közzé nemrég, ahol egy őszi miniatűrből váltasz át a látszólag mindennapi megállapításra: „Lázas a lányom”. Ez a rendkívül tömör és kötött formájú vers is arról tanúskodik, hogy a kötelék kozmikus értékkel bír számodra…

– Életrajzi költő vagyok, így arról írok, ami körbevesz, ami történik velem. A családom, a feleségem, a gyermekeim mindennapi élményeim. Ráadásul önmagukon túlmutató élmények: egzisztencialista, univerzális és létfilozófiai belátások. A folytonosság, az örök körforgás élménye mindig magával ragad. Egyrészt arról írok tehát, ami körbevesz, másrészt viszont arról, ami érdekel. Például a politika nem érdekel, így nem írok ilyen jellegű verseket. (Egyébként a klasszikus szürrealizmus sem érdekelt úgy igazán soha, mert téttelennek éreztem, az avantgárddal ugyanígy vagyok. A műben nekem kell a tartalom és a kell a forma.)  

A családi líra kissé mostoha helyzetéről is lehetne beszélni: hogy szerelmes versek még vannak, de a feleségről és a gyermekekről ritkábban írnak. Persze, akadnak azért erre is példák: Kosztolányi, Babits, Szabó Lőrinc… Egyébként náluk sem jellemző a családi költészet. Az én lírámban viszont kifejezetten az. Valóban sokat írok a lányaimról, a feleségemről, rólunk. Ebben az is benne van, hogy az ember nem egy. Én ők is vagyok, és ők én is.

A családi líra mellett a magyar költészetben ‒ minden látszólagos fontossága ellenére ‒ eléggé elhanyagolt műfaj a dal. Nos, nekem ez az egyik elsődleges műfajom, és a dal az, amelyben a család élménye nagyon jól megragadható: a mulandósággal és az ehhez hozzátartozó állandósággal egyetemben. Sok minden megihlet, és verset indít el bennem. Egyszer csak megszólal a fejemben az első sor, a második, a harmadik… Mire elkezdem őket megírni, a versek nagyrészt már kész vannak a fejemben. A gyakori vers-sugallat miatt mindig hordok magamnál jegyzetfüzetet. A dal műfajában nagyon jól kifejezhetők a hétköznapok is, amelyek számomra a legigazibb ünnepnapok. Egyébként ezek a bennem életre kelő verssorok mindig konkrét, klasszikus formákban szólalnak meg. Először nem is tudom, mi az a forma, aztán belegondolok, tudatosítom, és a vers azután már abban a formában megy végig. Így találják meg a versek a saját formájukat. Soha nem én kényszerítem rájuk.

Egyébként két lányom van, az egyik tizenhét éves, a másik hat. Most eszembe jutott egy vicces eset. Amikor a nagyobbik még kisebb korában meghallotta, hogy felolvasni megyek a néniknek és a bácsiknak, döbbenten kérdezte, hogy „Miért, nem tudnak olvasni?” A kisebb lányom már most nagyon jól rímel, jó a ritmusérzéke, és sokat „olvas”, ami nála – mivel ő még tényleg nem tud olvasni – azt jelenti, hogy lapozgatja a gyerekkönyveket, nézi a képeket, és saját történeteket ír hozzájuk a fejében, azokat meséli magának.   

A második feleségem ‒ erről már beszéltünk az előbb ‒ színésznő. Úgy érzem, vele igazán összeillünk. Hozzá is nagyon közel állnak a versek, sokat és nagyon szépen szaval. A vallás az ő hatására domborodott ki még jobban a költészetemben. Azután lettem megkeresztelve, hogy találkoztam vele. A szerbiai Fehértemplomban Bogdán József, a vajdasági magyar költő és katolikus pap keresztelt meg, aki sajnos 2023-ban meghalt. Emlékezetes élmény volt. Az a fehér templomtorony az álló órájával. A keresztapám pedig Lackfi János lett. Elég költői keresztelőt sikerült összehoznunk…   

Ha már a gyerekekről is szó volt, talán ide tartozhat még a gyermek- és ifjúsági irodalmi munkásságom is. Például Jász Attilának köszönhetően az Új Forrás folyóirat Indiáner elnevezésű rovatát is szerkesztettem. De nyolcvan körüli regényt fordítottam angolból, és ezek nagy része az ifjúsági irodalomhoz tartozik. Lassan tíz éve nem fordítok már, de ezek közül a könyvek közül sok még most is nagy siker, olvassák őket azóta is, és a sokadik kiadásaiknál járnak. Aztán itt vannak a gyermekverseim, melyek az Északi szajkó című gyerekverskönyvben is megjelentek. Több ifjúsági, történelmi regényt is írtam. Továbbá sok mesekönyvet. Például klasszikus operák meseváltozatait. Ezért nagy köszönet dr. Milkovich Eszternek, a Holnap Kiadó vezetőjének, akivel már hosszú ideje dolgozunk együtt. Talán meglepőnek hangzik, de megírtam például a Bánk bán opera gyerekváltozatát, és a Pillangókisasszonyét is. Ezeknek a meséknek is nagy sikere van. Ráadásul megvan a missziós jellegük is, a kultúra és művészet terjesztés küldetéséé.  

– Nem titok, hogy e beszélgetésünk idején már közeledik az ötvenedik születésnapod. Benned mennyire él a gyerek, mennyire maradtál „kiskori” önmagad? Megőrizted-e a jó értelemben vett naivitást, a rácsodálkozás képességét, szívesen megbízol-e másokban, van-e szükséged bizonyos területeken vezetőre, mentorra – vagy mindezt „kinőtted”, és talán inkább a kiábrándult ötvenesek táborához tartozol majd?

– Szerintem sok mindent megőriztem a gyerekénemből, és valószínűleg egyfajta felnőttkorba is átvitt gyermekperspektíva is maradt bennem. Néhány versem esetében például ezért fordulhat elő, hogy akár gyerekversnek is jók lennének, bár felnőtteknek szóló versek egy felnőttől. Meg persze azért, mert sokszor fordul elő bennük témaként a gyerek. Egyfelől a saját gyermekeim, másfelől viszont a saját kiskori énem, hiszen a kérdésed valószínűleg arra is utal, hogy meglehetősen sokat írok a gyerekkoromról.

Valóban meghatározó időszaka ez az életemnek, de a gyermekkor bemutatásával sokszor magát a mulandóságot szeretném ábrázolni. Azért volt szerencsés gyerekkorom Abonyban, mert rengeteg élményt szívtam magamba. Több életre és sok-sok verseskötetre elegendőt. Gyereknek Abonyban volt jó lenni, felnőttnek meg ‒ és itt most csak a saját nevemben beszélek ‒ Budapesten.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy egyke vagyok, sietek megemlíteni, hogy van egy nővérem, aki fogorvos lett. Tizenkét éves koromban Pestre ment az egyetemre, tehát attól kezdve már ritkábban láttam. Neki köszönhetően láttam a SOTE Klubban életem első Bikini-koncertjét. Nagyszerű nagynénje a gyerekeimnek, a lányaim imádják.

Édesanyám is nagyon jó anya volt, és most is az. Mindig támogatott az írásban. Az ő ötletére vettek nekem nagyon korán egy írógépet. Támogatott az irodalom felé tett lépéseimben. Sokat köszönhetek neki. Ő versolvasó is egyébként. Miatta volt otthon sok verseskötetünk, a régi Szép versek-sorozat, és folytathatnám… Megvannak a gimnáziumi verseskötetei is. A középiskolai barátnőivel versesköteteket ajándékoztak egymásnak. Ez ma még előfordulhatna? Attól tartok, nem. Illetve édesanyám gimnáziumi osztálytársai közé tartozott Szepes Erika irodalomtörténész és verstantudós. Talán ez sem véletlen…

De hazudnék, ha azt mondanám, nem érzek változást. Érzem az ötven év betöltésével járó alakulásokat magamban, de ezek elkerülhetetlen folyamatok, az élet szakaszaihoz tartoznak, van köztük jó és kevésbé jó. Mesterekre csak a pályám legelején volt szükségem, azóta a magam útját járom, a magam ízlése és sugallatai szerint. Nem vagyok úgynevezett külső kontrollos személyiség, ez már korán kiderült. Például nem kellett soha sok embernek elküldenem az írásaimat, hogy tudjam, milyenek. Ide tartozik még a díjak kérdése is. Szerencsére több rangos, és ami még fontosabb, szigorúan szakmai díjat kaptam. Zelk Zoltán-díj, Radnóti-díj, Bárka-díj, hogy csak a három legfontosabbat említsem. S örültem, amikor Halmai Tamás ‒ aki lelki társam is ‒ költő és irodalomtörténész egy kismonográfiát írt a munkásságomról A teljes kör címmel. Eddig, tehát 2025 tavaszáig 29 könyvem jelent meg, de számomra a lényeg mindig az, hogy minél maradandóbb művet alkossak. A maradandóság kulcsfogalom nálam filozófiai és esztétikai értelemben is.         

– Ötvenedik születésnapodra jelent meg Gerlefény című versesköteted a Napkút Kiadónál, és – nyilván nem véletlenül – egy nagyon szép, visszatekintő villoni balladaciklussal kezdődik, amelyben az idővel vetsz számot, és hol melankolikusabban, hol derűsebben felidézed „azt a vidéki srácot”, aki voltál, és azt a világot, ami körülvett. Úgy tűnik, és nem csupán a kötet ezen ciklusából, hogy fontos számodra a múlttal, az őseiddel, a régi tárgyakkal való élő kapcsolat, hogy nem az a fajta költő vagy, aki a virtualitás és a technicizált lét bűvöletében él…

Gondolom, a legújabb verseskötetem egyik balladájára célzol azzal, hogy nem érzem magam otthon a túldigitalizált világban, amely költemény az internet előtti időkről szól. Ha ezt a verset egy húszéves elolvassa, talán el sem hiszi, hogy volt olyan idő, amikor nem volt még internet. Egyébként hozzánk a telefon sem volt bekötve tizennyolc éves koromig. Ezt a kérdést úgy foglalnám össze, hogy azt szeretem olvasni, ami ki van nyomtatva. Nagyon sok könyvet olvasok, de soha nem olvasnék például könyvet számítógépen. Szeretek antikváriumokba járni, s ott minél régebbi könyveket vásárolni. 

Néhány éve megcsináltam magamnak a saját „hátraarcomat”, amelyet Vas Istvánék tettek meg a ’30-as években, amikor a modernségnek, az avantgárdnak, a szabadversnek hátat fordítottak, és a kötött formák felé fordultak. Néha a hátraarc az előrehaladás a művészetben. De nem akarom megidealizálni, nem akarom általános érvényűvé tenni, csak annyi az egész, hogy nekem ez az utam. Másnak nem kell, hogy ez legyen. Nem kell egyformának lennünk. Igyekszem minél többet offline lenni, és minél kevésbé digitális. Például a számlákat is postai csekken fizetem be, bár lenne digitális opció is rá. Én szeretek postára járni.   

– Nahát, a postára járást én is nagyon szeretem, főleg, hogy egy békebeli, „öregszagú”, lambériás-műbőrös postára járok a közelben. De ha már itt tartunk: hogyan telnek általában a napjaid? Egész nap dolgozol, írsz? És persze remek tudósításokat készítesz például az Irodalmi Jelennek… Gondolom, gyakran kijársz a természetbe – azt már nehezebben képzelem el rólad, hogy holmi „duhajkodással” töltődnél fel, persze minden lehet…

– Akkor ebben a posta-dologban is hasonlítunk. Ha azt mondom, hogy a hétfő a kedvenc napom, akkor ezzel nagyon sokat elmondtam az „életstílusomról”. Emlékszem, egyszer ezt már említettem neked, és azt felelted, neked sincs bajod a hétfőkkel. Úgyhogy egy újabb egyezés. Valószínűleg azért kedvelem a hétfőket, mert szenvedélyesen szeretem a hivatásomat. Hogy úgy mondjam, és itt a sportból veszem a hasonlatot: profi író vagyok. Ami azt is jelenti, hogy ebből élek, bár ebből nem lehet sok pénzt keresni. Tehát, hogy ezt csinálhassam, azért áldozatot is hozok. Rossz dolog lehet olyan munkát végezni, amit az ember nem szeret. Én azt a szellemi munkát tudom munkaként értelmezni, és valódi munkaként megélni, amit az ember az írással, a szövegekkel kapcsolatosan végez. Csináltam már életemben más munkát is, de azt egyrészt csak időpocséklásnak éreztem, másrészt nagyon hiányzott a nap végén a termékeny szellemi munka jóleső fáradtsága. Tehát engem a jól végzett munka öröme csak az ilyen jellegű, írói, irodalmi feladatok után tud eltölteni.

Hogy konkrétan hogy telik egy napom? Fél hét körül kelek, kelünk. Fogom a kávémat, és már el is tűnök a dolgozószobámban. Ennek az az oka, hogy az éjszakai bagoly ellentéte vagyok: pacsirta alkat. Ez azt jelenti, hogy a korai órákban vagyok a legkreatívabb, nekem ekkor van a termékeny időszakom, ekkor vannak a legihletettebb pillanataim, és akkor tudok legjobban elmerülni az adott feladatban, ekkor tudok összpontosítani. A reggel első órái számomra az arany órák. Van egy irodalomtörténeti esszérovatom egy másik lapban, amelynek Reggeli jegyzetek a címe. A verseim is sokszor szólnak reggeli, délelőtti órákról. Most például egyébként mesekönyvet írok, aztán egy másikat fogok. De párhuzamosan több dolgot szoktam írni egyszerre. Aztán eljön a dél, az ebéd. Ezt összekötöm a postázással, vásárlással. Délután húsz perc edzés. Aztán négyre elmegyek a lányomért az óvodába. Úgy szokott lenni, hogy a feleségem viszi, én meg hozom. Onnan kezdve főleg vele vagyok. Kimegyünk a játszótérre, a sportpályára, elviszem délutáni foglalkozásokra. Nekem ez a nap pihenőideje. Szóval kifejezetten szeretek érte menni az óvodába.

Aztán hazajövünk, megvacsorázunk, majd kitakarítom a kalitkákat, és megetetem a pintyeket. Ez is a nap abszolút pihenőidői közé tartozik számomra, bár hét madarat és négy kalitkát kell ellátnom és kitakarítanom. Ez a szó szerinti hobbi. A gondolatelterelés minden másról. Az emberről ilyenkor hullik le a stressz. Aztán általában olvasok. Ha a feleségemnek előadása van, én altatom Johannát, ha nincs, akkor ő. Illetve, ha egy tudósítást kell írnom, amit nagyon szeretek csinálni, akkor az este az adott irodalmi programról szól, tehát nem vagyok otthon.

A természetbe a családdal szoktam kijárni. A hegyekbe, a Naplás-tóhoz… Nagy szerencse, hogy itt van mellettünk a Rákos-patak. Sok időt töltünk a partján. Talán meglepő, de Timi nagyobb természetjáró nálam. A barátokkal való sörözgetés inkább a házasság előtti időszak műfaja volt, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, sohasem volt valójában az én műfajom.

Különben a legutóbbi verseskötetem egyik versében megpróbáltam leírni egy napunkat, és az utolsó versszak így foglalta össze a végeredményt: „De egy napunk nem ennyi, / nincs összefoglalás – / szétszóródik a szélben / fűmag és fűkalász.” 

– Búcsúzóul én is a legutóbbi kötet egy verséből inspirálódva kérdeznék valamit. Nagyon szép, ahogy a nyitóballadában a lányaidra gondolva felteszed a kérdést: „Mi az, amit nektek hagyok?” Majd a kötet záródarabjában egy szonettkoszorúban (már csak emiatt is érdemes ezt a versgyűjteményt elolvasni) körbetekintesz azon, ami van, ami volt és lesz: „érezzük a végtelen árját”. Így ötvenévesen mit gondolsz, mit szeretnél örökül hagyni a gyermekeidre? Milyen emberi és költői életművet? Minek örülnél: mit őrizzenek meg belőled, a szüleikből, a világodból, világotokból?

– Szép kérdést kaptam végezetül, és nehezet is. A versben, melyre utaltál, ezt üzenem nekik: „Lányaim, kicsi és nagyobb, / fogjátok meg az éveket! / Mi az, amit nektek hagyok? / Festék fakul, homok pereg.” Tehát az örökké múló időt hagyom nekik, és mindazt, ami ebből tanulható. Amit legtöbbet adok nekik ‒ főleg Johannának, mert ő velünk lakik ‒, az is az idő: az együtt eltöltött idő élménye.

Egyébként egyszerű dolgokat szeretnék nekik áthagyományozni. Hogy szeressék és támogassák a gyermekeiket, s amit tőlünk kaptak, azt ne nekünk, hanem a saját gyerekeiknek adják tovább. Hogy szeressék az állatokat, főleg a madarakat. Hogy saját maguk akarjanak lenni, és ne Acsai Roland vagy Kása Tímea lányai. Hogy kiabálva nem lehet semmit elintézni. Hogy ismerjék a magyar költészet hagyományait. Hogy tudják, honnan érkeztek, mik voltak, hol éltek a nagyszüleik, a dédszüleik. Zsófinak, aki Hollandiában él, azt is, hogy legyen büszke rá, hogy magyar.

 

Laik Eszter

Leadfotó: Bach Máté