Murádin nemcsak kataszterét állította össze a ledöntött, szétfűrészelt, esetenként beolvasztott köztéri szobroknak, az ellenük elkövetett atrocitásoknak, hanem magvas bevezetőjében felvázolta azt a történelmi, politikai hátteret, de főleg a társadalmi lélektant, amely e pusztítások motivációjául szolgált és azt, ahogyan ezt az erdélyi magyarság megélte.

Erdélyi műemlékrombolások repertóriuma

 
 

Puszta kíváncsiságból megkérdeztem néhány közeli barátomat, mit gondol, hány műemléket bontottak le, tüntettek el erdélyi utcákról, közterekről a két világháború közötti időszakban.
A válaszok eltérőek voltak, de meg sem közelítették a valóságot. Mindenki alábecsülte a megsebzett szobrok számát. Volt, aki nem számokban gondolkodott, ám kifejtette, hogy talán sehol sem jártak el oly keményen a múlt tárgyi emlékeinek az elfeledtetésében, mint a határvárossá vált Aradon.
Az alapos elemzés viszont azt mutatja: Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Marosvásárhely se járt jobban.
Az igazsághoz viszont hozzátartozik az is, hogy az újraállításban Arad igencsak példát mutatott.
Murádin Jenő, a jeles és rendkívül produktív kolozsvári művészettörténész most ezt a bizonytalanságot oszlatta el legújabb könyvével. A megsebzett szobor című munkája

(Kolozsvár, Kriterion Kiadó, 2008) tárgyilagos repertóriuma az erdélyi műemlékrombolások egyik fontos szegmensének: a köztéri szobrokat ért atrocitásoknak. Erre a feladatra ezidáig még senki sem vállalkozott.
Murádin nemcsak kataszterét állította össze a ledöntött, szétfűrészelt, esetenként beolvasztott köztéri szobroknak, az ellenük elkövetett atrocitásoknak, hanem magvas bevezetőjében felvázolta azt a történelmi, politikai hátteret, de főleg a társadalmi lélektant, amely e pusztítások motivációjául szolgált és azt, ahogyan ezt az erdélyi magyarság megélte.
Murádin meghatározó fontosságot tulajdonít annak a ténynek, hogy a sértett szobrok, domborművek, obeliszkek túlnyomó többsége közösségi elhatározásból született, nem állami támogatásból. A sokszor tetemes költségeket országos gyűjtésből vagy a közösségek anyagi hozzájárulásából teremtették elő.
A rombolások után üresen maradt a tér és üresség költözött a lelkekbe.
Az emigráció útját választó magyarok pedig lelkükben magukkal vitték a megsebzett szobrok látványát.
Minden olyan korabeli bíztató hír, hogy Magyarország kicserélné, valamilyen formában átvenné a lebontott szobrokat, hiú ábrándnak bizonyult. A legjobb példa erre éppen az aradi Szabadság-szobor kiadatási elképzelésével kapcsolatos tárgyalások kudarca volt.
És mi, aradiak még szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hiszen megmaradt a szobor és hosszú, áldozatos harcok árán sikerült kiszabadítani rabságából, restaurálni és újraállítani. Nem úgy, mint a zilahi Wesselényi-szobrot, amelyet 1935 márciusában az éjszaka leple alatt döntötték porba és kőtalapzatát szétverték. A bécsi döntés után visszakerült a helyére, de 1950 után hosszú ideig bedeszkázva állt, 1990 után pedig több sérülés érte.
Murádin 123 ilyen „sértett” szobor főbb adatait (történeti hátterét, tervezőjét és kivitelezőjét, fölavatásának helyét, állagának módosulását, esetenként a pusztulását és a műemlékkel kapcsolatos szakirodalmat, archív, esetenként friss fényképét) gyűjtötte kötetbe.
Az aradi lajstrom nyolc szobrot tartalmaz, majdhogynem teljes. Kár, hogy a hosszabb nyomdai átfutás miatt a Szentháromság-szobor Canossa-járása és föltámadása hiányzik a kötetből.
Murádin Jenő Kriterionnál megjelent könyve érdekes, tanulságos olvasmány mindenki számára, akit érdekel emlékműveink sorsa, amely maga a történelem és épp oly viszontagságos, mint az itt élő embereké.

 
Puskel Péter