Oravecz Imre: Egy hegy megy

Oravecz kötete a Halászóember lábjegyzete. De nem kiegészíti a Halászóembert, hanem kijelenti: tévedtem. Nincs remény. A falu megbízható harmóniája, összetartó közössége nincs többé. A kor parancsa ez, netán a morál alászállása a kút mélyére, nem tudni pontosan. Csak az tudható, a kötetben feltámasztott világ addig él, amíg a mai ötven fölöttiek emlékeznek rá. Azután nincs tovább utcai gémeskút vályúval, nincs a gulyás hajnali kürtszava. Az álmokból is kivész.

Egy álommal kevesebb

Egy ország madárinfluenza sújtotta, boldogtalan déli sarkán (Viharsarok), egy szuper vendégház szuperhalljában újralapozom, újraválogatom a becédulázott fejezeteket. Közben szabadulni próbálok a kötet sugallta végtelen reménytelenségtől, amit az egyenkénti írásokban nem érzékeltem ÉS-beli olvasáskor. Legalábbis nem ilyen fájdalmas töménységben.   Könyvet olvasok, a szuper boldogtalan Oravecz Imre boldogtalan északi régiójának (Dél-Palócföld) utóbbi nyolcvan, de inkább kétszáz évének fájdalmas áttekintését. Olyan látószöget keresek, ahonnan az Oravecz-szemlélet nem pusztán az ember, hanem a kíméletlen történelem falvakra vonatkozó megkerülhetetlen része. Nem sikerül. Nemigen. A falu átalakulása a kor törvényszerűsége, törvényszerű az is, hogy a változó környezet a benne élő embert is átalakítja. A kérdés mindössze annyi, normálisnak tekinthető-e, ha ennyire drasztikusan.
  Derűs, de legalább valamivel derűsebb helyzetleírások után kutatok. Eredménytelenül. A poétikusabb fejezetek (a Tegnapi víz, a Nagyapám üzent) ugyanoda jutnak minden emlékeztető szépségükkel egyetemben, hogy amíg egy társadalmi osztály a maga évezredes kultúrájából építkezve odafigyelt környezetére, annak esztétikumára és hasznosságára, a falu életképes volt. Amint a hagyományos értékeket az egymást követő erőszakos beavatkozások megszüntették, a faluközösségek értékrendje - a hagyomány kötelező érvényű koordinációs parancsai nélkül - megborult, a rendszer szétesett. Előbb társadalmi hierarchiája (ért-e ahhoz, amit csinál), később a hierarchiát megjelenítő esztétikuma. Egy falu síremléke helyismeretből és rálátásból összekovászolva. A magyar falu rombolása, romlása, enyészete, ezek folyamatossága és jelene. A romlás, az életforma megszűnése nem a tagosítás (szép szóval így nevezte Nógrád a téeszek létrejöttét), a magánbirtokok, tíz és húsz kataszteri holdak elvételével, és az állatállomány és a kapcsolódó eszközök közösbe adásával kezdődött, bár felgyorsította a folyamatot.
  Van ebben a kötetben valami bosszantóan kényelmetlen felismerés, nevezetesen a lassíts. Csak akkor nem marad ki semmi, ha megállsz, körbejárod. A látványtervező a megfelelő tempó megválasztásával jut el mindenhez. Folyó, hegy, földek, vizek, fa, fű, madarak. Azt mondja Oravecz a Tarnáról, és itt kezdődik a jelen és a múlt szétválása: "De a legelevenebben az a kifinomult öröm él bennem, amelyet akkor éreztem, ha mozdulatlanul álltam a vizében, és selymes simogatással mosta ki talpam alól a finomszemcsés homokot."
Hát igen. Ez az én Ipolyom - is. 

  Egy fiatal író azt volt képes mondani egy közös asztalnál, közös sörök elfogyasztása közben, hogy amit Oravecz csinál, nem irodalom. Megjegyzem, a fiatal írók legtöbbször halálos magabiztossággal képesek definiálni, mi is volna az adott kor irodalma. Nem vitatkoztam a fiúval (minthogy fiatal íróval az ember nem vitatkozik, csak szelíd tanácsok kíséretében visszaadja a kéziratát), mert többnyire nem vagyok biztos abban, mi is az irodalom. Azt mondhatnám, az irodalom: fáj. S ha egy szöveg ennyire tud fájni, az nagyon irodalom. Hogy azután ez (és a Halászóember) hivatalosan faluszociográfia, önéletírás, szomorútárcák két világ kivételes pontossággal megrajzolt határmezsgyéjéről, ami után nem tudni, mi következik, nem tényező a kérdésben. Oravecz gyerekkorom észak-nógrádi faluját, keserves, mégis szándékolt elszakadásomat, keserves visszatalálásaimat írta meg. Benne minden, ami fontos és megrendítő, amit magamnak se mertem soha így végiggondolni, mert az a vég. Ha megteszem, ha végre megszedem és elhatározom magam, visszatérhetek a múltba, a gyerekkorba, taposhatom ugyanazokat a földutakat a Szőlősdombra, mint dédapám, nagyapám és apám, megállhatok a gólyafa alatt, mint nagyanyám, látom a teraszról a Börzsöny fakókék sziluettjét, amit az öregek hajnali nyúl- és baromfietetéskor, s a kaszát, a kapát ugyanonnan akasztom le.
  Ez a világ nem létezik már, csak a levegőben, a földben, a fákban. A Szőlősdomb kisajátításakor, a korahatvanas években eldőlt, az a világ nincs többé. Álmok vannak. Elveszett álmok, amelyek a vidékről elmenekült magyar népességet éltetik. Hogy majd egyszer visszatérünk. 
  Oravecz kötete a Halászóember lábjegyzete. De nem kiegészíti a Halászóembert, hanem kijelenti: tévedtem. Nincs remény. A falu megbízható harmóniája, összetartó közössége nincs többé. A kor parancsa ez, netán a morál alászállása a kút mélyére, nem tudni pontosan. Csak az tudható, a kötetben feltámasztott világ addig él, amíg a mai ötven fölöttiek emlékeznek rá. Azután nincs tovább utcai gémeskút vályúval, nincs a gulyás hajnali kürtszava. Az álmokból is kivész.

Onagy Zoltán

Oravecz Imre: Egy hegy megy
Szignatúra Könyvek, Alexandra Kiadó, 224 oldal, 2499 Ft