Kúsza félálom küszöbén,

hullás és emelkedés között
a csend ezernyi hangja
őrülten dobol

Schiff Júlia
 

Álmatlanság
 

Kényszerű vergődés
a vaksötétben

Pillák börtönében
a szem a kín határán
távolodó falakat tapogat

Kúsza félálom küszöbén,
hullás és emelkedés között
a csend ezernyi hangja
őrülten dobol

Örökkévalóság,
míg sehol-sincs fal keretében
megváltó négyszög hasad
 

Éjjelek

Éjjelek –
cezúra nélküli versek
Szelíden elvezetnek a törés,
meg az azután mellől,
kikapcsolnak életkorokat,
ismét összekötnek
azzal a hellyel,
ahol minden befejeződött,
ahol minden elkezdődött,
ahol az ember
még mit sem sejtett
arról az életről,
ami a cezúra után
már csak
tehetetlenül sántikál

A magnólia sátrában
       

                              Andreának
 

Szeliden megérint
a gyermekkor
míg a magnólia sátrában
a hinta
villanó fehéret
kék magasba emel

Nincs akadálya
a felfelé ívélésnek
a visszazuhanásnak

A csúcsot,
ami után sóvárogsz,
a völgyből pillanthatod meg

És míg magadhoz öleled
a világot
a lebegésben,

múltba fordult merengésembe
elnevetett szavad hull

Régi fénykép
 

Régi, szépia-tónusu fénykép,
cs. és kir. szecessziós lehellet
Tizenhétéves lány kecses póza,
aki lemenő ágon
engem még csak nem is sejt
Keskeny arca világít
az állig csukott
fehér ruha fölött
Simán hátrafésült hajában
alkalmazkodés és lázadás
kapaszkodott meg
Darázsderék szenved
a fűző alatt
Az uszály, a redő
titkolt táncot
rejteget.

A nagykorúság küszöbén
           

                  Julika lányomnak
 

Külön állam
határokon túl

lesben áll
megfelelő időpontra vár

hogy megüzenhesse
a háborút

Szelíd alkonyóra
 

Az óra szelídsége
Szememre borul
A hajnali órák emlékezete
a pásztortáskához simul

Egyfajta, a semmi felől
érkező siklás
veszi célba
az esthajnalpírt

Lehelletem előtt
a tarló fölött
kukoricazászló
illata

Szúnyogfelhők vonulnak
akárcsk én
az aranyvesszőfényen
keresztül

Különbéke
 

Az élet
és az Isar* folyó
bőségesen folydogál –
Pedig lehetne ez máskép is:

A hajdani
álmodozó, csendes
vizek mellett
planírozhatnák
az ember lába alatt
a falut
vagy mint az Isar kavicsait
elsodorhatnák
a nyelvet,
amely nem adja
magát fel

Miért is ne szeretné
az idevetődött ember
a bőséget,
az Isart?

Az írónő
fürkészi arcát
a vízben
keresi
az elnémult kiáltást

Nem akarja, hogy mások
örvénye a mélybe sodorja

Különbékét köt:
elfogadja az életet
az Isart

Akadémiai ünnepség
 

Míg a szénaillat csalogatása
a kapun kívül marad
és senki se fordul meg utána,
a kertben a tudós társaság
már bepárásodott poharakba,
kézfogásokba és mintegy
ismétlő pisztolyokból eredő
nevetgélésbe kapaszkodik
miközben beudvariaskodik
a kivételes helyre,
ahol a gondolat szabadon kószál
míg csak a varázsszó el nem hangzik,
a fenkölt viaskodása
a groteszkkel véget nem ér –
és a hideg büféből
alig pár percen belül
semmi se marad