A siker neve: Oscar
Bokor Pál gyűjteménye bemutatja a színész különös exhibicionista fazonját, a „műszakot”, amely belőle világbajnok színészt gyárt. Mindezt olyan közvetlenséggel, hogy miközben olvasom, elsősorban arra gondolok, ki volt a WU2 samponszagot árasztó lány, aki kezem (vagy mim) szorongatta, mialatt Peter Fonda és Dennis Hopper Harley-Davidsonja dörmög a vászonról az Easy Rider-ban, nem mint általában, nem mint a rosszkedvű víziló, akinek csak a szeme látszik az iszapból.
A siker neve Oscar – minden mozijáró filmkedvelő könyve. Nem csak filmtörténet, noha nyilván annak készült. Minden olvasó személyes mozitörténelme is.
A siker neve: Oscar
Jó olvasni Bokor Pált. Ahogy vigyorog a világ állásán, ahogy előadja az Oscar-történetet. Szolidan, halk derűvel beszél, teríti a pletykákat, a világhíres szobrocska – többnyire bulvárból ismerhetõ – sikamlós történeteit, különlegességeit,
Jó látni azt is, hogy a világ sehol nem működik másként, mint a kiskörzetben, a látóhatáron belül. Hogy a pénz és a vágy, a lendület, a szex, és a szabadság, vagy annak hite vezényel. Semmi egyéb. Szép ez. És együtt vigyorgunk Bokor Pállal, mégiscsak hetvenkilenc masszív felvonásból álló nagyopera ez, drámai hősökkel, komikákkal. Nem hiányoznak a fő- és mellékszereplők, a főrendezők, és a háttérben ügyeskedõ, szereposztásból kimaradtak. Academy Award of Merit. E nevet kapta a keresztségben. Megismerjük az Oscar „gúnynév”, inkább becenév eredetét is.
Jó, hogy így van. Az ember bárhová kerül a rövid, parádés életben, tudhatja, így működünk mi emberek. Nem vész el, hiszen a nő, a férfi (és mellékleteik) ugyanabból az anyagból készültek, hasonlóan izmosodik, hasonlóan nyílik minden, bárhány szocializációs lépcsőn süllyedünk alá, mászunk fölfelé. Az már inkább tűnik keservesnek, hogy minél inkább telnek az évek, az olvasó – a fiatalabb olvasó is felfedezi néhány évtized múltán – egyre inkább személyes vonatkozások mentén halad a hasonló áttekintő dolgozatokban. A két történelem egymásra vetül. Ez teszi igazán érdekfeszítő olvasmánnyá. Hiszen nyolcvan év Amerika. Már az első fejezetben elhangzik a következõ, hogy legyen némi viszonyítási alapunk: „...az Akadémia mindig az erős alapokon nyugvó nagy szervezetekhez illõ toleranciával kezelte bírálóit: soha egyetlen esetben sem, sem szabályzással, sem suba alatt nem akadályozta meg, hogy a szobrocska olyan filmművész kezébe kerüljön, aki korábban a díjon, vagy odaítélőin köszörülte a nyelvét.”
Ettõl kezdve helyünkön vagyunk, itthon, megvan a szög, ahonnan az Oscar-regényt látjuk. Az is megvan, miért álomvilág szegény, szerencsétlen közép-európaiaknak szinte minden, ami a nagy és gazdag Amerika. Az Oscar-történet olyan mű, amely lassan, szinte észrevétlenül beindítja saját Oscar-történetünket. Gondoljunk csak bele, nyolcvan év Európában, Magyarországon. Az Oscar születésekor hat évvel vagyunk túl Trianonon, ebben az évben szűnik meg az antant katonai felügyelete, ekkor vált koronáról pengőre az ország. Tíz évvel késõbb, 1937-ben Spencer Tracy a legjobb színész, legjobb film a Zola, itthon ebben az évben meghal József Attila, Féja Gézát öt hónap börtönre ítélik a Viharsarok miatt, a kormány megágyaz az első zsidótörvénynek, hogy az amerikai filmes szakma ne maradjon tehetségek nélkül.
‘47-ben Elia Kazan a legjobb rendező, Magyarország túlélte történelme legkeményebb tíz évét, következik néhány delikát évtized; indul az első nagy koncepciós per (Rajk Lászlóval), hogy legyen minta a következőkre, felavatják a Felszabadulási emlékművet, Rákosi szétveri a kisgazdákat, megalakul az Orosz Intézet, mert anélkül nem élet az élet.
‘57-re fehéren-feketén kiderülnek a háborús disznóságok, a Híd a kwai folyón a legjobb film, 250 000 magyar ekkoriban pakolja ki a motyót az országban, Kádár akasztgatja népét, akit megtalál, közben álszent mosollyal zsolozsmázza: „Aki nincs ellenünk, velünk van!”
‘67-re Magyarországon konszolidálódik, ami konszolidálódhat diktatúrában, Katherine Hepburn a legjobb színésznő, mi hősi szovjet háborús filmeket nézünk szakmányban, amelyekben az orosz katona nem tölt, csak lő, Aczél elvtárs évtizedekre elrendezi kultúra sorsát,
‘77-ben miközben hatni kezd a begyűrűző olajválság, és alig vagyunk túl Latinovits halálán, Woody Allen Annie Hallja nyeri az Oscarokat lóhosszal, Bódy Gábor két televíziós filmet forgat (Katonák, Krétakör), közben jelent a III/III-nak rendületlenül, Brezsnyev levelet ír a csepeli elvtársaknak, tisztelettel köszöni, hogy megemlékeztek a Nagy Októberi („hugyos” – Petri György) évfordulós ünnepérõl.
‘87-ben Az utolsó kínai császár címû hollywoodi könnyező pálma viszi el a pálmát, ‘97-ben a még könnyezőbb, a Titanic. A világ, benne a nexus – változik. Az ízlés, a színvilág változik, a technikák változnak, Amerika, az Akadémia változik, csak mi nem változunk, maradunk, amik voltunk, kisstílű, pitiáner kelet-európaiak, akik azt lessük, kinek az ágyában kaszálhatott ez a „tehetségtelen liba”, hogyan bulizhatnánk be magunkat valami jól fizető projektbe, ahol nem kell sokat dolgozni, de zsákkal osztják az aranyat. A művészetek fölött, alatt, film, irodalom etc. vetésforgóban tombol a honi politika, teszi tönkre, ami valami isteni szerencse folytán épen maradt az elmúlt szakadt ötven évünkbõl. Ez, ezek jutnak eszembe általában. Nem szerencsés, de én is egy vagyok a nyomorult kelet-európaiak közül, akik nem hisznek akkor sem, ha érintik, ízlelik. Aki akkor sem hisz, ha írásban kapja.
Bokor Pál gyűjteménye bemutatja a színész különös exhibicionista fazonját, a „műszakot”, amely belőle világbajnok színészt gyárt. Mindezt olyan közvetlenséggel, hogy miközben olvasom, elsősorban arra gondolok, ki volt a WU2 samponszagot árasztó lány, aki kezem (vagy mim) szorongatta, mialatt Peter Fonda és Dennis Hopper Harley-Davidsonja dörmög a vászonról az Easy Rider-ban, nem mint általában, nem mint a rosszkedvű víziló, akinek csak a szeme látszik az iszapból.
A siker neve Oscar – minden mozijáró filmkedvelő könyve. Nem csak filmtörténet, noha nyilván annak készült. Minden olvasó személyes mozitörténelme is.
Onagyz
Bokor Pál: A siker neve Oscar
Atlantic Press kiadó
200 oldal, 2480 Ft
