TERROR, APÁTIA, EKSZTÁZIS, SZOLIPSZIZMUS, ORGIA
(spuller ferenc közlése): hanno festményei
egy festészeti kiállításról lesz szó, szétmorzsolt írás szerint, a hang és fegyelme közötti úgynevezett távolság nélkül. antifunkcionalitás ez, a halálláttamozás ellenmérgéből eredő lázadó váteszsóvárgás, és, az árnyalás is élesben megjelenve így, a felmagasztosítás fohásza, amit a festő, e cadavre psychique követel ki a régi ragaszkodásokból.
a dolgok külsődlegességét véve, a történelmi váladékokban, életnigredóban, miközben az öntudatos Kultúra, a hasznos-önfeledt Objektív lemérné a határokat, a festő ragaszkodott ahhoz, hogy megőrizhesse inkognitóját, mivel, mint mondja, mindez az életkísérlet személyesen igazolatlan. szólítsuk meg tehát hanno néven.
adva egy kővel kerített földhalom
1. a földhalomban egy Dóm sötét kőhasábterében az alvadt vérvörös tető alatt kivetített kép (: tanulmány egy eljövendő festmény kéksége) kitölti a terem túlsó falát – e sötétbe meredő fénypászmában a két oldalfal mellett húzódó az utolsó királyi hősiesség muníciójának aknái miatt a vigyázók aranyasztalára felkényszerülve keressük el-elvesző Árnyképeinkben a kérlelhetetlen gesztuslefutást az egyedüli valóságot e Laterna Magica-ban az oldalfalakon párhuzamos falon függő az aknákból kiemelt üveglapok-drótok fagy-vitrinébe préselt kis festményképek az önelvesztés eszkimógyakorlatai (je n’esquive pas les ecchymoses des esquimaux aux mots exqis) monoton tremendummal a bámulat rituáléjával a lemondó szuverenitással kísértik meg a maradékot a visszavezethetetlent két motívum a Dóm és a Maszk fantomai közötti dadogó kathar játékot csontracsont-méhbőlméhbe alkotmánybomlást azon az eszkimóhangoltságokon melyek Rrose Sélavy-nak olyannyira nem tetszettek – kezembe fogom leszakított fejem kihívva az isteni bosszút a Mindenható mása elleni vétek miatt, lehetőségfelméréskén vajon adott tény kondicionált-e az önelvesztés rituáléja
2. a földhalom tetején a földbe fedett kő-Dóm felett a retro-spektív Nagy Motívum (a meglelhetetlen küszöbőr küszöbe) egy üveg-Dóm hagyatékterében egy kaptár védelemalakjában úgynevezett figurális festmények a szél és a szakadék a súly és a dél témáira vas és kő hamvába holt tűz és üveg hangjai szerinti monumentumtáncra (a leltárok szerint a nézőközönség rozsdás vasakon széndarabokon morzsolódó léptei a képek között mindegyikük koponyájára egy a lengő Szél-Totem által beeresztett légy száll a gondolkodást elősegítendő) mint a kannibáli valóság győzelme ellen bevetett naiv devianciával emlékezve Niflheim vörös eksztázisára hiábavaló kísérletként hogy a Fenséges-Szorongatót elválaszthassa a terror-Iróniától (:SzélTotem; < tanulmány egy eljövendő festményhez >; örökös várakozásban egy be nem induló gyászszertartásban; fagy szilánkjai nyúzott húsunkban tűzre font csomó lélegzetünk ; tizenhárom újholdinkognitó; Magdolna sírja) – menekülés a Nap elől saját vámpírként tapadó árnyékába majd vissza az intenzitásba ahogy e szuverenitásvesztés megszüntetné a két princípiumot és ahogy salakként kiköpte a Mindenható Ánusz az érzékelő holt világot és mert elemészt mert háládatlannak lenni mindenben a soros – szertartásosan alapítani és felszámolni ugyanazt a Mítoszt burkát a fénylésnek
3. valamint a vigyázók asztalára láncolt tetovált kódex: a személyesen meggyötört elliptikus felületaurák buffa/petit guignol-ja elhajlásokról a megvetett hányadékok-vedlések szellemvilágán át a tudatos tárgyakig Melisand és Woyzeck gyermekeinek nászáról és attribútumairól – az emberszegmensek tolakodó gyengéd őrületeiről és a közismert józan ész tolakodásáról igék hagymázas zuhatagaival az elbűvöltség és tehetetlenség kettős stílusával – a fogyatékosság mélyéről kell felhoznom azt a keveset ami képessé tesz valami végzetesre – aranyfonalak szövése talán ez a vérrel fenntartott lekötelezettségi hálózat distanciáiba
4. a kő-Dóm lezárható kereszt-fülkéjébe amibe egy folyósón keresztül napfény áramlik letétbe-helyezve (:golgota-triptichon/szümparanekromenoi-triptichon < a fényt magán étengedő és szemközti sötétség fehér alapjáról magára átsugároztatott hármasság >) (attribútomok <kvartett>) (vérrög; fekete kő; él; mag; verem; kút; eke; kerék; tájak) (apoteózis; átok; pártfogók; talizmán; ymir; katharok) bálványai az eljövendő festmény tartozékai
feljegyezték a festő visszatérő káromlásait, „a festés ürügyei”-t: elodázhatatlan túlzás és naivitás; a monotonitás szentsége; szürkét szürkébe; harsányat harsányba; szolipszizmusallegória; embléma; ürítés; pastische; dómapám leng szimbólumtotemként; istencsapáshangulat; káromlásmelankólia; nemző stigma; frivol pökhendiség ambivalens vulgaritása; apolitikus ellenzékiség és aszexuális parazitizmus; őrült sarlatánság és hiábavaló aszociális paródia; nárcizmus végkiárusítása; kiűzetés a magyaralföldi lesújtó ég alá, vakító szelébe, az üvöltő tarlóra, a déli nap perzselte dadogásba; sírás és kacagás elfojtása az éjszakai fagyban; a menyasszony feláldozása
a festő egyszer tett nyilvános vallomást: – a királynő ciklusvérével tükrök darabjai között tündöklöm utolsó hősiességemben, az Intenzív Apátia Királyi Szolipszizmusának és Flagelláns Szibarita Nárcizmusának lázadásában a Fennálló Rend ellen
– átlagosnál nagyobb önfeladással járó érzékenységem az agyamba fröccsen, onnan sík felületek plasztikáivá lesz, amicsoda megnyúzottságomat kilencvenkilenc lányom eszi meg hogy köldökükön keresztül hányjanak ki véres aranyként s felnyalva megbagzott maradékomat magasztalom Velük
de vétlen-véletlen fennmaradt egy magánbeszélgetés anyaga Aegidius Belikast gyűjteményéből:
(…)
– Ön rossz helyre született, ezt sugallja az előbbiekkel?
– Mindenki rossz helyre született.
– Beszéltünk a múltkor a nevetséges hivatalosságról, mely a művészetben vagy valami öndefiníciót lát, vagy közvetítőt, tükröt, s arról, hogy „a polgárállami festészetalapítástól tartó nem fogalmi konceptualizmust” „a kelet-európai hatalmi terv” „hazai példájának” nevezi, melyből „tendenciózusan esnek ki saját életükben-halálukban olyan elszánások, mint például Derkovits Dózsa-programja vagy Hajas önsorsrontásai...”
– Nyugat, az keleti találmány. Nyugat viszont felfedez. Jelesül most intézménylerakataival, másállamilag jólfésült kortársgalériákkal felfedezte a szocreál másoldalát, a keleti popkonceptet és a keleti transzavantgard-stúdiókat, valamint az antifogalmi Formatechnokratizmust, hogy elaggott optimatáival pályázatilag eltorlaszolja a pompás, transzcendens-utánérzők elől az utat a tengerhez. Nem tudom, esetleg az Art Pool talán gyűjthetné Ady, Csontváry, Mednyánszky, Gulácsy, Szabó Lajos és Vajda Lajos eredeti vagyonnyilatkozatait és adóbevallásait!? Miután a festő- mozdulat a tudás politikusainak stratégiáiba, illetve polgári intimitásokba (Irodalomintézménybe) szégyellt kifosztatásürügy lett, miután a lekötelezettségi hálózathoz kapcsolt avantgárd a mozdulatot azonosította a spekulációs valutalapokkal mint képvédjegyekkel, az eleve háládatlan festés-festészet, költészet-festés ismét archívum-apparátusok quazihatalmának sértő szöszmötölése. Mintha az emberszellem nem lenne fogalomban kárhozatos.
– Igen. Az örökkévalóság intézményes felügyelői nem foglalkoznak ezzel a költségvetéssel. Rendben, hagyjuk ezt, még baja lehet belőle. Miért túlreprezentált a képeken a férfi nem?
– Igyekszem persze nem reprezentálni semmit. Nem is tudom, az ember számára idegen saját eredete. Vagy inkább úgy mondanám, megvajúdik a szemünk, a kényszerű világlefutások kormányzójának, az agynak ezen avantgárdja megvajúdja a nemiségeket, komikus-rettentő tekintettel hordja a neki jutott csonthúsalakzatokat identitástunyaságként. Manapság sok női alakzatot festek, azok is magaméi. Az alakjaim kreatúrák, bár kétségtelenül nem úgynevezett absztrakciók. Aggastyán csecsemő manökenek. Az ember eredendően tökéletes, s az erre való fájdalmas visszatekintésük által a kreatúra vágyakozva torzul. Fenyegetve a céltételezett meghatározottságban emlékeznek a halál szülési fájdalmára, s várják az új felkenteket, az animálistól, a geometriától, az öntudattól, a szükségszerűségtől való szabadulást. Viri spiritualis közvetítői e festészet elsőszámú járóbetegének, ami én vagyok.
– Fontos képi esemény?
– Mondjuk Ferenczy Károly szuprematizmusa..., mondjuk Iannis Kounellisz Cathedral-ja...
– Miért ez a monotónia? Miért az eszkhatológia-imitáció?
– Vagy inkább Mimésis. A lebírhatatlan ismétlés tónusának. Létezik a megsemmisítés helye (léteznek e helyek) a ”google Earth” felkavaró obszcenitásában, émelygő kíváncsiságában valahol, egy bizonytalan színhely, esemény, lebírhatatlan trauma-idő könyörtelen jelenidejűsége; vele szemben a ceremónia biztos helye, bizonytalan ismerettel, a Megszentelt Központ; s mindkettő tanútlan, tanút hiteltelenítő Rom, lakatlan Színház, ami a látogatás követelését hívja meg; a bizonytalanság mögött a vak, megvakult széles, horizontális, lassú Rend, a bizonyos mögött az eksztázis; a lebírhatatlan és a ceremóniális eseményhelyek folytonosan egymásra vetülnek, de elcsúsznak egymáson, mint az azonos pólusuk által érintkező mágnesek; a transzparenciában mint ködben, illetve az elcsúszástól vagy az egymástól egymás hátamögé szökéstől hirtelen előtűnő vad helyek adják azt az intervallumot, ahol a királyi deviancia, az őrület látványa, az őrület artikulációja, a néma üvöltés vagy üvöltő dadogás él, feltűnik; mindennek fundamentuma tremendum, az, ami a szabad mozdulatot kiköveteli, feltétlen lázadásunkat; s mindezeket a Rend tanultjai mégis megszövegezik vagy reprezentálják; mert a szűkösség, a tanú hiánya sürgető követelmény és hiábavalóan hihetőnek mutatkozik az, hogy a vad helyek is szelídíthetőek…
– Ezen úgymond „eredeten” kívül milyen korai hatások származéka mindez?
– Forrásaim a kisgyermekkori erotika; a mészárszék az ajtónk előtt; árterek és puszták, bennük a gyönyör végzései; a koppanás, mely a tenyérben fénylő jegygyűrű okoz a koponyán; az átokra szánás előtti megrendülés fokozatainak kitartása; sóvárgó kószálás két zárt ajtó között; az Apa házkijelölő pontjai a fehér lapon; az Anya-Föld mélyéből párálló utálat; a szolgajellemekből támadó erőszak, ha nem szolgálhatnak; a gyermekkori táj elpusztítása, meg a lányok mosolya a mezőkön; a felnőttek kárörvendő és fáradt közönye; vigasztaló megigézések… Végül is... Nem válok olyan emberré, akinek nincsenek kisiklásai, ellenkezőleg, vonzóvá, fenségessé, csábítóvá, gyönyörűséggé szeretném tenni az önáltatást és a kisiklást, hogy majd igazoljanak.
– Az ön festészete reakciós kirekesztő?
– Nem tudok festeni, nincs hatalmamban a festés, nincs rá semmi alapom türelmetlenségemen kívül, e véletlen lehetőségben technikailag is önszeretetemet használom műveleteihez, a bizonytalanság módszertanát, vagyis gyűlöleteimet, például az Árnykép-szocializáció példáit, visszavenni utánérzéseinek utánérzéseit és öntelt perfekcionizmusát, ami beindította az önmagát definiáló egységesítő hangulatosdit. Időterek víziói jelennek meg, szakrális, kegyetlen helyek, a Figyelem és a Kegyelem komédiás nyomai testesülnek meg kínos naivitással, fulladó szakértelemmel. Egykor az egyik menő elektrogalériás azzal utasított el, hogy esetleg például ha homokot használnék a képeimhez, akkor talán kiállítja őket. Azóta lefekvés után éjszaka titokban aranyat keverek festékeimbe.
– Szóval, mi a festészet?
– A tébolyult nyugalom, a közöny vagy brutalitás, a megalkuvás ellenmérgezése, ellengyűlölete. A fullasztó sűrűséget a világ méri ránk, s mi ezt visszaadjuk zsarnokságkiizzadásaként. A fogyasztás és a rabszolgaság Színház-szintézisében testünk értéktelenné válik a munka, a szaporodás, a szórakozás dresszúrái között, s a kultúra klinikai iparágai alig várják, hogy kiszolgálják lealacsonyodott énünket, hogy hosszabb lejárati idejű modellt adjanak testének. Az ember eddig mindig elhagyta nembeliségét és a technológiába helyezte jövőjét, hogy testének antropológiai nyitottságán végezzen klasszikus modernizálást. Miért is hagyná el e Színház-szintetikumot? A festő stigmatizáló rituáléja tanúskodik a hátramaradt korpuszok mellett, kiemelve e nyomokból a titkos királyságokat. A festés meghurcolni-meghurcoltatni a tiszta idegenséget, kifinomultságot, a nembeliséget a festék sarában, a firnisz mocskában, a mozdulatok váladékos kontárságában. E küzdelem tétje megfoghatatlan, érthetetlenül nem-fennmaradás, a lét ellen, a halál ellen, képességként.
