Irodalmi Jelen

Anavi Ádám – három nap múlva lett volna 100 éves

2009. február. 23. - 15:25

Február 23-án elhunyt Anavi Ádám költő, író, színpadi szerző, a temesvári irodalmi élet doyenje. 1909. február 26-án született Tordán, Frucht Ferencként anyakönyvezték, még szülővárosában vette fel a Pry Job szerzői nevet, később Ivan Anaviként jegyezte írásait, de Anavi Ádám néven vált igazán ismertté.
Készültünk köszöntésére, de a sors másképpen döntött. Csak a halál ködfátyolán keresztül nyújthatjuk már át jókívánságainkat.

"Valami egyszerű kicsiny dalt – ritmusát az isten
velem dúdolja, hogy a nagy
átjárón átsegítsen."

Anavi Ádám utolsó verse és utolsó interjúja

Bodor Pál (Diurnus), Eszteró István – köszöntő helyett

“Mindig tudtam nemet mondani”

Egy héttel századik születésnapja előtt beszélgettem utoljára a Tanár úrral. A telefonhívások folyton félbeszakítottak bennünket, hol Rómából, hol New Yorkból hívták egykori tanítványai, hogy gratuláljanak 100-ik születésnapjára. Amióta az eszemet tudom, mindenki Tanár úrnak szólította Anavi Ádámot, a temesvári költőt. A Tanár úr éppen olyan része volt az életünknek, mint a Dóm tér vagy a Hunyadi kastély, teltek-múltak az évtizedek, és ő semmit sem változott. Szellemileg éppen olyan friss volt, mint 30 vagy 40 esztendővel ezelőtt. Mindig tréfálkozott, viccelődött – ezt volt, aki rossz néven is vette. Most utoljára tréfált meg bennünket: három nappal a századik születésnapja előtt eltávozott közülünk. Amikor azt kérdeztem tőle, hogy jót tesz-e a költőnek, ha nagyon sokáig él, nem tart-e attól, hogy már nem is annyira a költőt, hanem inkább a száz esztendejét ünneplik, akkor így válaszolt: “Ha csak a századik születésnapomért ünnepelnének, el se mennék!”. A költő szíve végül döntött Anavi Ádám helyett: nem vesz részt a századik születésnapi ünnepségeken...

– Hatvanhét esztendővel ezelőtt, Február huszonhat című versében ezt írta: “Gonosz világ, bírlak sokáig! / Hatvanhét van még a százig.” Most eltelt a 67 esztendő, gondolta-e hogy megéri a százat?
– Nem hittem, de titkon gondoltam rá. Pedig ugyanebben a versemben azt is leírtam: “Ma van a születésnapom:/.../még nem volt gondtalan napom”. Akkor nem nagyon számíthattam rá, hogy száz évig élek.
– Milyen érzés keríti hatalmába most, hogy küszöbön a 100. születésnapja, hogy közeledik a “célszalaghoz”?
– Tele vagyok aggodalommal. Például aggaszt, hogyan fogok eljutni február 26-án a magyar színházba, az utolsó darabom, a II. Matyi bemutatójára, hogyan fogom kibírni ott a két órát... Két hét múlva az Írószövetségnél is terveznek egy ünneplést, eredetileg itt nálam akarták, de látja, itt a tömbházban szűk a hely, szóval sok a gondom.
– Születésnapján a II. Matyi nagyszínpadi bemutatójával köszöntik a 100 éves Anavi Ádámot. Mit vár ettől az előadástól, miután tavaly már volt egy sikeres bemutató, felolvasó színház formájában?
– Az egy rövidített előadás volt. Most Dukász Péter rendezi a darabot, azt mondják, jól haladnak a munkával, a színészek jól érzik magukat benne, ezért kíváncsian várom. Úgy érzem, hogy van bennem drámai érzék. Egy román költő barátom, aki több versemet fordította, egyszer megjegyezte: verseidben sok a dramatikus elem. Nem tudta, hogy drámát is írok, csak észrevette, hogy a verseim nyelve tömör, csattanóra kihegyezett.
– Igaz-e az, hogy Anavi Ádám magányos költőnek érezte magát Temesváron, hogy ez a magány visszavetette az alkotásban?
– Ez valóban így volt. Voltak olyan évtizedek, amikor nem volt akivel megbeszéljek egy verset! Tulajdonképpen lett volna, de én nem vagyok az, aki „érdekből” keres ismeretséget. Felkereshettem volna egy évtizeddel korábban Méliusz Józsefet vagy Endre Károlyt, de én nem tettem. Ez talán belém nevelt érzés volt, talán alacsonyabbrendűségi félelem. Franyó Zoltánt sem kerestem fel évtizedeken át. Hogyan kereshettem volna fel, amikor a nagy Franyó németül olvasta föl saját Eminescu-fordítását a színházban, vagy Méliusz Józsefet, aki már akkor befutott ember volt, kis pipával a szájában járt-kelt és a Korunk főmunkatársa volt?
– Ez is magyarázza, hogy viszonylag keveset írt?
– Hogy viszonylag keveset írtam, azt nagyon jól tettem. Nem a mennyiség a fontos. Soha sem hittem volna, hogy ennyi könyvem megjelenik, de az évtizedek alatt csak összegyűlt egy néhány. Keveset írtam azért is, mert én tudtam nemet mondani. Eleinte, amikor hittem még a kommunizmusban, akkor írtam néhány „olyan” verset is, utána hiába kérték tőlem, mindig tudtam nemet mondani. Első kötetem a Hess, szegénység 1944-ben jelent meg, a következő, az Indulnak hadirendben 1953-ban. 1953-tól 1970-ig nem jelent meg egyetlen könyvem sem! 17 évig semmi sem jelent meg, abban az időszakban, amikor más íróknak évente megjelent egy-egy könyve!
– Milyen ember a jó költő?
– Én csak a magam nevében beszélhetek: a verseim energiahordozója a gondolat. A gondolkodó ember soha nem a tárgyat látja, hanem az összefüggéseket. A legbonyolultabban összefüggő jelenség a világon a társadalom. Bonyolult lélek az, aki a társadalommal foglalkozik. Egy költőnek lehetőleg mindent kellene tudni az egyénről és a társadalomról, de szépérzéke is kell hogy legyen. Akiben csak tudás van, de szépérzéke nincs, azt én hiányos embernek tekintem.
– Milyen szerepe van a humornak Anavi Ádám életében?
– Félek azoktól az emberektől, akiknek nincs humorérzékük! Viccet mondani olyannak, aki nem érti, veszélyes dolog, megviccelni pedig egyenesen késhegyre megy. Az életet csak az tudja tréfának venni, aki ki tud lépni belőle. „Lépj ki magadból, hogy megértsed, / milyennek látszik a világ/ a sanda mészáros szemével, / ki oda néz és ide vág.”
– Mit jelent a százéves költő számára az alkotás?
– Elárulom: rábukkantam egy régen írott versemre, s azt most újraírtam. 1995-ben írtam, fel is jegyeztem alá: Ez mégiscsak jó vers, de utolsónak nem elég jó. Ez az utolsó művem – szeretnék ezen röhögni – de mégis inkább örülök neki! Ágyban írtam, párnán fekve. Látja milyen ákombákomokkal írtam, így sikerült… Ebben a versben az is benne van, hogy minden verset még jobban meg lehetne írni, s ezt versben is nem egyszer fogalmaztam meg.

VALAMI EGYSZERŰ KICSINY DALT

Szeretnék írni mostan
gyorsan szülessék, nehogy még
magamban eltapossam.
Gyorsan szülessék – az se baj,
Ha nem lesz kész egészen.
Ne várj egészet! – sosem lesz
A te egészed készen.
Valami egyszerű kicsiny dalt –
Csak már világra jönne!
A szemekbe mindenkinek
helyettem ő köszönne.
Valami egyszerű kicsiny dalt – ritmusát az isten
velem dúdolja, hogy a nagy
átjárón átsegítsen.

Lejegyezte: Pataki Zoltán

Bodor Pál (Diurnus)

ANAVI ÁDÁM 100

Azon nem sokat töprengenék, hogy vajon miért került Anavi Ádám Temesvárra. Azon annál inkább, hogy miért maradt ott? Ez nem interjú-kérdés, csak találgatás. Mindenképpen fölvázolnám a két világháború közötti Temesvár nemzetiségi állapotát, anélkül, hogy foglalkoznék a Magyar Párt vagy a MADOSZ (Magyar Dolgozók Szövetsége) szerepével. Viszont felvillantok jó néhány, az irodalomtörténetbe az utóbbi hatvan évben bevonult nevet, hiszen Temesvár képe, rajza, névsorai nagyon elhalványultak már.

Anavi Ádámot valamelyest befolyásolhatta, hogy a városnak modern, felszabadult, megengedő híre volt, másrészt nyelvileg, nemzetiségileg vonzóan vegyes volt, amennyiben – még jóval Trianon után is – lakossága legalább kétharmad részben kisebbségi volt (lett). Számszerűen első helyen a németek álltak. Zömmel svábnak nevezett, katolikus németek, osztrákok, akiket kiválóan jellemzett Ács Zoltán a Monarchia nemzetiségeiről írott művében. Közülük, mire Anavi Ádám a Bánságba került, már több tízezren voltak városlakók; tudni illik, hogy a temesvári idősebb svábok zöme beszélt magyarul is. Trianon után főleg magyarok hagyták el a várost, elsősorban az állami alkalmazottak, a vasutasok, postások; mégis vitathatónak tartották sokan az első román népszámlálás (1930) adatainak értelmezését, mert úgy vélték, a magyarok létszáma meghaladta a németekét. Egyébként a katolikus magyarok mellett sok volt a protestáns – tudjuk, a tágabban értelmezett történelmi Erdélyben a magyar protestáns egyházak híveinek számaránya jóval magasabb volt a Trianon utáni Magyarországra jellemző adatoknál. A protestáns magyarok közül a reformátusok voltak többségben. A román diszkriminációs („zsidó”-)törvények idején mintegy 12 000 zsidó élt a városban – többségük magyar anyanyelvű, kultúrájú, iskolázottságú, s magukat jórészük magyarnak vallották. A délszlávok közül a szerbek és horvátok voltak jelen nagyobb számban, illetve azok, akiket rácoknak és bunyevácoknak neveztek annak idején, a Monarchia déli vidékein a magyarok – egy időben némi rossz mellékzöngével. (Méliusz Város a ködben című regénye még arra is választ ad, hogy a szerző miért hagyta el szülei vallását, lett református, „sőt”, végzett protestáns teológiát Kolozsváron, Berlinben és Svájcban.)
A román lakosság az I. világháború előtt csekély volt, a hatalomváltás után növekedni kezdett, később, s főként a bécsi döntés után részben az Észak-Erdélyből érkező menekültekkel növekedett a románság létszáma, negyvenes évek végétől kezdve nagyon is megnőtt a „regáti”, azaz havasalföldi románság jelenléte. (Ennek a tömegmozgásnak a súlyozására érdemes elolvasni a Svájcból hazatért író és kutatómérnök Nagy Csaba gondozásában megjelent elemzést a „regáti” magyarságról, melyet édesapja, Nagy Sándor, a két világháború között a bukaresti reformátusok vezető lelkésze írt.) A temesvári „bennszülöttek” őket, a román jövevényeket egyszerűsítve és általánosítva, oltyánoknak, azaz olténiaiaknak nevezték, holott egyáltalán nem biztos, hogy többségük Olténiából érkezett. (Nagy István „Oltyánok unokái” című regényét sem árt elolvasni.)

Sokszínű és viszonylag (interetnikai síkon is) békés volt tehát Temesvár, amíg Németországban nem diadalmaskodott a nemzeti szocializmus, Romániában pedig nem erősödött föl az ultranacionalista, harcos Vasgárda. Romlott a helyzet, hiszen a svábság soraiban – talán egzisztenciális, önvédelmi okokból is – teret hódított az NSZDAP, a német nácipárt, s a hozzá közelálló német nemzetiségi szervezet. A sváb fiúk egy idő után az SS-be menekültek az akkori román seregben elviselendő hosszú és nehéz körülmények között letöltendő katonáskodás helyett. (Zárójelben erről még csak annyit, hogy bizony magyar fiúk is elmentek az SS-be, mert zsoldot kaptak, jobb volt az ellátásuk, s haláluk esetén családjuk anyagi támogatást kapott.)

Alighanem kisgyerek lehettem, amikor apám, Singer József (aki visszatérte után Angliából közgazdasági szakíróként volt jelen a temesvári sajtóban), és anyám, Bodor Klára, aki a harmincas évek közepén, tán ’36-ban közölte első verseit a Színházi Életben, majd később a kolozsvári Igazság temesvári tudósítójaként dolgozott, igen megkedvelték Anavi Ádámot. Járt nálunk, a Stefánia út (Domniţa Balaşa, Griviţa Roşie stb.) 4 alatt, majd a Hattyú (Romulus) utcai, szerényebb, olcsóbb lakásban. Miként járt Markovits Rodion, aki a szomszéd házban lakó, jómódú Munkéknak világirodalom-előadásokat tartott, jobbára vasárnapi ebédekért, az azokkal járó „valódi babkávéért”, príma szivarért). A Hattyú utcai lakástól egy ugrásnyira, a Holló utcában lakott barátom Kurtág György, iskolatársam a Piariban (ahol Anavi Ádám is tanított 1938–40-ben). Szomszédunk volt Darnai mérnök úr, a Lakihegyi Antenna (egyik?) tervezője. Apám jó barátja volt a másik jeles költő, Endre Károly (született 1893-ban), Reiter Robert, akinek magyarul írott verseit örömmel közölte Kassák, jól ismerte Méliusz Józsefet; Franyó Zoltán is persze, gyakran megfordult nálunk. A temesvári Deák Tamás, Majtényi Erik, Szász János, Márki Zoltán, Soós Lajos 1946-ban már publikált rotációson nyomott, 12-16 oldalas, piarista diákként és a MADOSZ (MNSZ) megyei ifjúsági sajtófelelőseként kiadott „lapomban” (lapunkban), a Gaudeamusban. A felsoroltak közül jó néhányan gyakran megfordultak nálunk.
Családom minden tagja, jó reformátusként, nagyrabecsülte a romániai Arany János Társaság elnökét, a jó tollú, szalontai Debreczeni István református esperest, egyébként Arany János rokonát, akinek könyvét Aranyról valamikor 1968-ban a budapesti Gondolat kiadó jelentette meg. Az esperes úr elnökölte társaság könyveket is kiadott, például Illésné Sass Jolán verseit, lánya, Illés Klári, Deák Tamás mostohatestvére, angol szakot végzett, s végül az USA-ban, az egyik neves egyetemen tanított angol irodalmat. Közel állt hozzánk nagyanyám, Hajduschka Szidónia révén a híres zongoratanárnő, Kardos Magda (később kolozsvári konzervatóriumi professzor), első grafikai és festészeti óráimat a nagyhírű Podlipny Gyulától, az írónak sem megvetendő szobrász Szobotka Andrástól, a lugosi Szőnyi István festőművésztől kaptam, amikor még festő szerettem volna lenni; Szőnyi a bukaresti képzőművészeti akadémia professzora lett, lánya, Szőnyi Júlia neves (film)színésznő. A temesvári képzőművészeti élet igen gazdag volt, Gallasz Nándor, Vetró Artúr és sokan mások neve a határokon túl is ismert volt. A fiatalon ideérkezett Jecza Pétert becsültük, kedveltük.

Ha már az időben hozzánk közeli jeles személyiségek közül néhánynak a nevét megemlítettem, nem hagyhatom szó nélkül, hogy Temesváron tanított az állami főreál iskolában (1903-1907) Kunfi Zsigmond, hogy Temesváron (1892-ben, május 2-án) született Arnold Hauser világhírű filozófus, művészetszociológus, aki 86 éves korában Budapesten halt meg.

Mindezt vázlatosan azért vetettem papírra Anavi Ádám századik születésnapja küszöbén, hogy fölidézzem az elmúlt várost, illetve a város múltba merült, kisebbségi részeit.
Azóta eltűnt a svábság, alaposan apadt a magyar lakosság létszáma, de persze még inkább részaránya, hiszen a II. világháború utáni évtizedben a város még csak 120-130 ezerre becsült népessége jóval több mint a duplájára nőtt. A temesvári németek számát legalább harmincezerre becsülték gyerekkoromban, hasonló volt a magyarokra vonatkozó becslés.
Az én nemzedékem már nem sokat tudott a város „magyar múltjáról”, úgy nőttem fel, hogy semmit sem ismertem abból, amit Borsi Kálmán Béla ezekben az években feltárt mindezekről. Őszintén szólva, azt sem tudtam, hogy Temesvár főpolgármestere Klapka György édesapja volt (s azt még kevésbé, hogy bizalmas jelentéseket küldött Bécsnek), miként azt se, hogy Bolyai János évekig Temesváron élt és működött, noha családunkban – pomológus anyai ükapám és Bolyai Farkas barátsága okán – nagy kultusza volt a Bolyaiaknak.

Nem lett volna tisztességes a Temesváron mély gyökereket eresztett Anavi Ádám méltatásán a századik születésnapján egyetlen szót sem szólni mindarról, ami Őt ide vonzotta, vagy inkább: itt tartotta. Persze, csak szemelgettem az érintett korszak adataiból és tényeiből, nem tértem ki még arra sem, hogy például mi indokolta-magyarázta a Bánság, és különösen Temesvár erős szívóhatását a Székelyföldre.

Arról tehát ezek a sorok csak közvetve szólhatnak, ami fontos Anavi Ádám léte és költészete szemszögéből, nevezetesen, hogy a város magyarsága költőjének tartja-tekinti és szereti őt, élvezi költői humorát, csúfondárosságát, ami segítette átvészelni nehezebb korszakokat.

ANAVI LÍRAISÁGA, IRÓNIÁJA ÉS BÖLCSELETE

Nem tudhatom, hogy költőnk valahol megfogalmazta-e tételesen, amit az Irodalmi Jelen Könyvek kiadó főszerkesztőjének, Böszörményi Zoltánnak a kérésére megszerkesztett, öt évvel ezelőtt kiadott válogatott verseinek utószavában így fogalmaztam meg: „Fintor és konokság, móka és kedves, kamaszos pátosz, erő meg álmélkodás, heroikus póz és öngúny: a költő úgy tesz, mintha szinte soha nem venné komolyan magát, holott épp ellenkezőleg…”
A Fejtő Ferenc köszöntőjével induló kötetet záró szövegemben volt merszem ilyeneket leírni: „Milyen költő Anavi? Nem csinnadrattás, nem sárgaréz-fúvós – de olykor bohócként ezt mímeli. Nem vakmerően életveszélyes csúfolódással, hanem mint aki derűs április elsejének tekinti (…) az időt, márpedig április elsején bármit megengedhet magának. Csakhogy közben meghatódó fajta is. Sosem akart reflektor-

ívfény lenni: merengő versei hangulatlámpák – meg sárkány-fejű lampionok gyertyafénnyel, olykor szomorú mécsesek a halottak emlékére, máskor mulatságosra megvilágított, (valójában) tragikus karikatúrák.”

A verskritika olykor technicista. Valamikor fiatal Utunk-szerkesztő koromban magam is – és rajtam kívül sokan mások, még hozzá mindenütt a magyar irodalom világában – szinte fölháborodottan kérték számon, ha egy költő rag-rímre fanyalodott. Való igaz: akinél a múlt idejű jól-lakás abból áll, hogy „ettem” – és arra kényelmesen „rárímel”: „és melegedtem” – az beszélhetne prózában is. Anavinál azonban ez is másképp van, másképp működik. Kétségtelen: a ragrímtől sem fél, sőt, olykor mesterien visszaél vele. Nézetem szerint költészetének egyik csúcsa az Etika és kibernetika, amelyben ugyan akadnak persze ragrímnek is minősíthető szóvég-összecsendülések, de a versek
gondolati lendülete mindig erősebb, átlendíti a verset s főként annak mondandóját a talán fintor-szerepet játszó ragrímen is. Anavi ugyan játékos költő, aki olykor mélyen belefeledkezik a tündéri helyzetbe – de (mint már céloztam rá) valójában mindent (mosolyogva bár), de rendkívül komolyan vesz.

Sokan azt hiszik – nyilván a humora miatt, amely páncél is, meg álarc – hogy Anavi elsősorban kedélyes költő, megbocsátó; derűjének erejével elsuhan a súlyos élmények, gondok, konfliktusok fölött. Fájdalmas versei olvastán azonban rá kell döbbennünk, hogy képes az engesztelhetetlenségre. (Ismerek egy laikus mesét, amelyben az emberek lelke a túlvilágon olyan formát ölt, amely a leginkább jellemzi lényüket; vannak tehát pillanatok, amelyekben megrettenek attól, hogy némely szelídszavú poéták milyen rémesen festenek odaát, az öröklétben.)

Egy százéves költői élet egyetlen tanúja sem árulkodhat hatásosan, úgy értem, eladdig ismeretlen tényeket nem súghat meg senkinek róla, mert a költő hiteles életrajza és jellemzése elsősorban a költészete. Ha azt mondom: „Azonban én láttam a versek szerzőjét dühöngeni, káromkodni, elgyöngülni, gonoszkodni, no meg udvarolni, bókolni és szitkozódni” – a jó versolvasónak nem mondtam semmi újat, hiszen mindez a verseiből is hitelesen kiolvasható; szívósságából, kitartásából, realizmusából, álmodozásából kihajazható, milyen volt szerelmes szeretőként, milyen volt epekedő kisfiúként és így tovább.
Valamikor, réges-régen, ifjan, tehát jó hatvan évvel ezelőtt azt írtam a naplómban, hogy „Noha Anavinak is több alaphangja van, mondhatnám, több hangszere, ha háttal állnék, akkor is megmondhatnám, hogy most Ő játszik a hegedűn, brácsán vagy tilinkón. Ugyanis felismerhető.” És papírra vetettem, hogy az ilyen poétáknak nemcsak a kézírása, hanem a nyomtatott írása, a nyomtatott verse is grafologizálható.
Ami Anavi Ádám esetében azt is jelenti, hogy meglehetős pontossággal kimutatható, mely verseiben szól, testi vágyakkal is, a szerelem, és mely versekben vigasztalja, elhagyás előtt, bókoló sorokban, a nőt, aki iránt az érzelmei már lehűlőben.
Örök kettőssége teszi érzelmileg és szellemileg plasztikussá költészetét. Az „Etika és kibernetika” ciklusban lépten-nyomon kiderül, hogy egyszerre csodálja, csodálja végtelenül a Neumann János ötletére épült új technikai és gondolati csodát – és irigyli is, titokban, a nálunk tökéletesebbet… Íme:
            …ki téged csak egyszer is működni látott
                    az bevallani
                még önmagának sem igen meri
                hogy van benned valami
                      emberfölötti módon emberi.
A Biblioteca Universalis című panegiriszben – mely „egész nép előtti dicsőítés”-t jelent! – végül is tréfás-gúnyosan felfortyan:

Költő! –

                   mindez csak egyfelé vezet.
                    Látnod kell
– annyira szembeötlő –
a világunk mekkorát haladt:
az alkotás csak gépi feladat
    ne fáraszd hát
             költő
    önmagad:
eldobhatod a költőtolladat!

„Kibernetika” című versében hasonló, szomorú irónia szólaltatja meg a kibernetikát fancsalian magasztaló lelkesedést: az emberek
                    Rettegnek
                ha tökéletesíted önmagad
                    maholnap
                szükségtelenné teszed
                    az agyat:

az embert

„Barangolás négy dimenzióban” című ciklusában is számtalan ilyen, lelkesen kétkedő, ódai textusba csempészett csalódás, sőt félelem szólal meg – hiszen Ő jellegzetesen a XX. század költője, azé a századé, amelyben rengeteg csoda és még több tragédia történt. Szerintem, amit mi ironikus humornak érzékelünk költészetében, az az elmúlt század ilyen tragikus fonákságának, mondhatnám, kétszínűségének köszönhető.

***
Ezekből a sorokból kiderül, hogy gyerekként (ősrégen), piarista diákként (mert a „Piariban” is tanított, és most a Piaristák római rendje is gratulált a századik születésnap alkalmából a tanárnak és költőnek, majd irogató és szerkesztgető srácként, regény- és esszéíróként, tisztségek és díjak viselőjeként hűséges tanítványa és olvasója maradtam. Örökké – még hány évig tehát? – sajnálni fogom, hogy 60. érettségi találkozónkon a temesvári Piariban nem lehettem jelen: hajdani tanári korunkat egyedül Ő képviselte, és nagyszerű beszédet rögtönzött.
Ádám, mindig hálás voltam Neked!