A feminista Sztálin

Ötvenhat éve, március ötödikén halt meg a nagy Sztálin.

A feminista Sztálin

Amikor a jó mezei polgárnak kétségei támadnak, hogy az élet szép, az élet fájdalmasan, de ügyesen egyensúlyoz, amit elvesz innen, visszaadja másféle formában, tehát számla kifizetetlen nem marad, akkor jusson eszébe, hogy a feminista Sztálin három napig kínlódott az ágya mellett, amíg pártja Központi Bizottsága egymást gyilkolta, hogy ki lesz az új főnök. De az is eszébe juthat, hogy a mi Rákosink, aki legalább annyira veszett volt a maga stupid módján, mint közép-európai Legjobb Tanítvány, húsz éven át küldözgette a feljelentéseit, reformjavaslatait előbb Hruscsovnak, azután Brezsnyevnek, de a kutya nem törődött vele.

  Ha nem így volna, ha nem juthatna eszünkbe, hogy egyszer csak vége a mocsárba strukturáló mozgásnak, amikor nem rólunk szól a politika, akik éljük, hanem a politikacsinálók ideológiai küzdelmeiről (ami mögött megint csak semmi nincs a hatalom szeretetén kívül, ahhoz ravaszkodik oda valami aktuális ideológia szólam), lehet, politikusaink úgy járnának, mint a Maszadát ostromló rómaiak, egyik reggelen nincs tovább feladat, várvédő sereg. Kollektív öngyilkosságot követtek el. Ettől kezdve a rómaiak megint egymást ölögethették, amíg új ellenséget nem találtak.

  De ha minden esetben ez jut a mezei polgár eszébe, hogy minden túlélhető, sőt, jókedvvel élhető túl, mégse nyugtassa magát túlságosan az első körben. Nem árt rögzíteni, soha nem volt olyan egészségre ártalmas politikai vonulat, mi a mezei polgárok közül ne szörzött volna támogatókat. Akár Kossuth-térnyi üvöltő támogatót. Pl. a házmester – esetünkben a házmester felesége – minden ideológiai perverzióra alkalmatos, csak egyszerre látsszon két darab házmesterfeleségnek. A kettőből az egyik a gyengéd családanya, a másik a vízparton billegő pompás nőstény, a Mónikasó bombázója, maga a kikent-kifent bulvármaca.

  Egyszóval: hátrébb az agarakkal. Ne okoljuk a politikát, még ha világpolitikai jelmezbe bújt is, hogy mindig, mindenben ő a ludas. Mert nem. A politika lehetőséget nyújt, ebben az esetben a Magyar Dolgozók Pártja (ez volt a moszkvai kommunisták fedőneve), hogy elmenjen az eszünk. Hogy megváltoztassuk az életünket. Hogy felrúgjuk, megtagadjuk, lerobbantsuk az alapokig.

  Ha apánk ránkförmedne (húszéves nő volnánk adott esetben), „de Mari, te nem vagy normális, tudod, milyen munka folyik a bányában?!”, vagy azt: „Mari, te hülye liba, a Hoffer traktor (ez a „körmös” traktor hivatalos neve) a férfiak gerincét is szétszedi?!”, mi, akik Marik vagyunk, alapjáraton hülye libák, genitálisan ráepedve a bányászszervező Fercsire, vagy a gépállomás snájdig lakatosára, Lacira, apánk beszélhetne. „Rákosi elvtárs is megmondotta volt [így beszélnénk mi, a Mari], hogy a traktoristalányoké a jövő!” Egy követező változat: Mari vagyok, szép vagyok, fiatal vagyok, elegem van apámból is, anyámból is, elegem van a faluból, a tehen valagából, a libatömésből, kalandot akarok, fényt és csillogást! Elmenek hát traktoristalánynak a fénybe, a csillogásba! A Szabad Nép címlapját akarom! Énekelni akarok a Filmhíradóba!
  Meg ilyenféle mozgató erők.
  Közben alig hihető, ha olyan nővel – nőkkel – olvasom végig Schadt Mária „Feltörekvő dolgozó nő” című tanulmánykötetét, akik érintettek voltak a kérdésben, mint például anyám (sz. 1929.), oly felhőtlenül vigyoroghatnék egynémely kitételen. Ők telibe kapták az áldást. Élesben, 1948-tól. Pedig milyen jól elmulathatnánk a konyhaasztal mellett egy ilyen idézeten: „A Becsületkönyvben G. E. traktoros, aki a pusztaszabolcsi gépállomáson augusztus 20. tiszteletére 14 lányt szervezett be traktorosnak.” Tizennégy lányt beszervezni aug. 20. tiszteletére, azért ez nem akármi, még ha a nemi vonatkozásokat le is kapjuk a mögöttes mozgásból. Jó kis fickó lehetett a szocializmus hajnalán ez a G. E. Vagy itt egy szebb: „S. A-né munkájával bizonyította, hogy szereti országunkat, teljesítménye 183 %-ról 400 %ra emelkedett.” Naja. Mennyi lehetett a 100 %?
  „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség!” Mi minden húzza magára a takarót az idézet alatt, szentséges egek. Túl a bolseviki vezetők – az egymás elől is titkolt – bornírt szexuális szokásain (pl. a kivégzett pedofil Berija, az aszexuális, hatalommániás Sztálin, a tizenhat évet börtönben töltő Rákosi, a krumplilevesre felesküdött Kádár). Tudták ezek, mit csinálnak. Tudták, mi borítja az összes addig érvényben lévő szociologikus, hierarchikus és humánpolitikai törvényt. És hazudtak, hazudtak reggeltől estig, mint mindenben, ebben is, a traktoristalányokban, a női bányászbrigádokban, a boldog malteroslányokban.
  Kelet-Európa feminista mozgalmai a kezdetektől erre a hazugságdömpingre épülnek. „Érsz annyit, mint a férfi, tudsz annyit, mint a férfi, és még szebb is vagy!” Mintha erről szólna a nóta.
  A folyamat származása, mint csobogó forrás, ebben a kontextben soha fel nem merült. Soha az, hogy a velünk élő kommunizmus valamennyi embertelensége, bűne közül a legtartósabb keserves (vélhetőleg a fiaink is ezt szívják majd), az, hogy a nőket kirángatták a családból, a konyhából, felzavarták a traktorra. Mert nem voltak hajlandóak annyi pénzt adni a rabszolgamunkáért a családfőnek, hogy képes legyen eltartani a családot. Túl az összes ideológiai értelmű disznóságon még amiatt is kötelező átkozni őket, hogy nem tehetem meg, amit pedig bizony megtennék, ha tehetném, a nőt, aki hozzám tartozik becsukom az ezüstszelencébe, és csak akkor nyitom ki, amikor látni akarom (látni akar). Eltartani, megőrizni. A következő életemben nem akarok bölcsődét, óvodát, hajnali félálomból közösségbe csapott gyerekeket, nem akarok se kizsigerelt pedagógust, se másféle munkásasszonyt.
  Különös tanulmánykötet. Száraz, mint a tapló, és tele élettel, mint a nőmozgalom. A máról beszél. Egy folyamatról, amelynek egyszerre vagyunk részesei, résztvevői, kárvallottjai és haszonélvezői.

Onagy Zoltán

Schadt Mária: „Feltörekvő dolgozó nő”
Pannónia Könyvek
160 oldal, 1790 Ft