A Lókos-völgy tengerhangja

Ezután már csak az, honnan tudja a férfi azonnal, hogy a nő is akarja? Honnan lehet tudni az első pillanatban mindent? Ami egyszerűsíti, elsimítja az egészet, szükségtelenné teszi, hogy végignyomják teljes kőbe vésett unalmas nő-férfi szex-enciklopédiát. Ekkor születik pillanat, ami minden esetben egyszeri és megismételhetetlen. 

ONAGY ZOLTÁN

A Lókos-völgy tengerhangja

Na szóval. Ha nincs számottevő kulthír, ami nekem számot tesz, csinálok magamnak, és persze – nem mellékesen – én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve –, magamnak vagyok a legfontosabb kulthír. Szégyenkezem is minden reggel, mert hová esett ki belőlem az önfeláldozó szocialista ember típusa? Hallom most is: szocialista embertípus, kicsit kenetesen, számonkérőn, a szemöldök felnyomva a homlokközépre, de onagyelvtárs, a téglajeggyel is a szocializmust építjük, nem gondolod-e?

  Szépséges borítékban – alig is volt szívem felvágni, tapogattam, nézegettem fél délelőtt –, kaptam ma két Onagy-könyvet (ez vagyok én). De nem elég, hogy kettőt, hanem az elsőt. Az elsőkönyvet – ha szabadna áthágni a magyar nyelvtan kíméletlen akadémiai korlátait. Az Eridanust. Hetvenhat környékén írtam. Hetvenkilencben jelent meg. Ahhoz képest, hogy mennyi gondot okozott (és mennyi örömet), elég karcsú kis darab, meg is lepett. Kettő sincs akkora, mint egy rendes.
  Belenéztem. Nagyon régen nem találkoztunk.

  Ellenjavallt, mondom sok szeretettel írónak, olvasónak, hogy belenézzen, lapozzon-olvasson huszonvalahány éve íródott levelébe, írásába, könyvébe. Jól vannak azok, ahol vannak, elrejtve a túl. Túl – a mai ipari termelésen, céltudaton, ráción. A mondatok –, amelyekben ugyan helyén az alany, az állítmány, még a tárggyal sincs gond, sőt, se fölé-, se aláméretezve jelzőfronton, szikár könyvecske, az egyszer biztos – mégis: a közti rés levegőtlen. A mondatok közt szűk a mozgástér. Nagyon odaszabva a mellre.
  Az első könyvben érzékelhetően benne dobog a szerző szíve. Fájdalmai. Keservei. A többiben – remélem – ez már technika. A szív akkor üt, amikor rákattan az elektrosokkoló. A lélek akkor jajong, amikor seggbe szúrva zsákvarrótűvel. A könnyedző líra, a véres dráma, a száraz sivatagi menet úgy váltják egymást, ahogyan a cselekmény, a kategória követeli. Nem lóg ki semmi, nem változtatja alakját, nem szalad túl, nem áll le félúton. 
  Ez pedig csecsemő. Egy kisded – a kisded – sírdogál a pusztában. Rutintalanul lélegez, hangja el-elcsuklik, feje belilul, kis keze ráng. Összecsinálja magát. Az apró kék rugdalódzóból nyaknál folyika szarocska. Nem büdös, nem fordul fel tőle a gyomor, enyém a kicsike, ami benne van, ami belőle csorran, az is.
  Azonfelül a gyerek maga kész, egészséges jószág, szeme, hallása, farkincája, gerince ép, mégis folyik a nyaknál, mégis egyedül a pusztában.
  Nem lehetett akkor tudni, hogy így is marad. Azt, hogy vagy istennek születni, vagy beállni szövetségbe, lenni jobbhalf, középcsatár, kapus esetleg. Azt se lehetett előre tudni, kit érdekelt, hogy az Eridanusról – a disznó főszereplőről – milyen kíméletlenül leszedik a keresztvizet, de valójában nem érdekelt.
  Az Eridanus jókor jött. Konkrétan is jókor, helyzetben is a legjobbkor. Ültem Romhányban a kiáradt Lókos hagyta iszapmező kellős közepén. Csak korareggel mozdulhattam, amíg a nap a megfagyott sár tetejét fel nem olvasztotta. Kilométeres sugarú körben egyetlen épület, sárga-vörös téglákból épült bakterház elmebeteg bakterral és alkoholista feleségével. Napokig semmi. De úgy semmi, hogy még a madár sem. Még a szél sem. Telefon sem, mert a hozzámig vezető ki-be dőlő telefonoszlopokat elvitte az ár.
  Egy novemberi, pénteki napon a postásfiú átúszta az iszapmezőt  ("bazdmegzoli, hijába füttyögök, kajabálok!"), hozta a Magvető csomagját, Ördögh Szilveszter levelét, hozott harmincat az Eridanusból. Hát ez gyönyörű volt. Kiterítettem az ágyra, mint a plédet – (hat darab egy sorba fonák, hat meg színe felével). Fehér és fekete, tapintani jó, illatra meg a legkellemesebb nyomdaszag. Enyhe, de világos és félreérthetetlen.
  Kivittem egyet a betonasztalhoz (nem akarván a plédet szétrongálni), hogy belenézzek. Ekkor történt a csoda.

  Háromszögelő verseny a dunakeszi vitorlázóknak. És mit tesz Isten, éppen hogy én vagyok a háromszög egyik szöge. És Isten még mit is meg nem tesz, rányom egyet az Eridanus csodájára: látva az örömöt, kiszippantja az egyik vitorlázó repülő alól a levegőt, le kell ereszkednie a Lókos-ártérre. Föntről, ahonnan térkép e táj, nem láthatta a vitorlázó, hogy ami föntről sík völgynek látszik, idelent térdig érő iszap. Leszállt. Gurult volna a sík völgyben, a vitorlázógépek kerekeit azért szerelik oda le, hogy azokon gurulva eszközöljenek talajfogást, de ez nem gurult, leszállt, cuppant, farka felágaskodott, cuppant, orrát belemerítette, úgy maradt. Mintha felvette volna az agyam, most is úgy: a fekete-barna iszappal küzd a törékeny sárga-fehér-piros lepke. A Kopasz-domb fölött éppen lebukott a napocska.

  Nogyerek, ezt jól megcsináltad. Így-e én-e. Férfiú, aki szarba ugrott, másszon ki maga, így-e én-e, a hagyományos közelítés. Gondoltam, végignézem, hogyan és miképpen sikerül neki. Mert akkoriban hihetetlen módon nyitott voltam minden újra. Ellesem a trükközést, hátha a repüllőnek külön trükkje van sár felett egy arasszal járhatni. Hátha egyszer én is. Ültem a betonasztalnál, vártam.
  Csakhogy melírozott hajú vékony szőke nő húzta el a fedelet, bújt elő, mászott a szárnytőre.

  Jó arc, kecs, az egész éppen olyan, mint amit az Úrtól egy ilyenféle napra elvárna az ember, ha volna joga. Mondom, látomás. Nőt nem láttam egy hete. Szőkét meg, van az kettő. A Magvető-küldemény is feltuningolt, mondhatom. Mondom. A kritikus nézőt, aki figyel, néz, értékel, érzékelhetetlen időintervallum alatt leváltotta a hős palóc vitéz, aki megmenti a hercegnőt az ellenséges iszap kegyetlen fogságából.
  Megtette. A palóc hősök nem tökölnek, életük árán is kimentik a nőt, főként, ha szőke.

  Három téglalapdeszka, ez a megoldás, amikor át kell jutni a mocsáron. Próbáljuk, hátha sikerül. De nem. Billeg, belecsúszna, ha el nem kapom. Én térdig az iszapban persze, gumicsizmában. Ám dalia nem riad vissza. Szép nő. Jó hang. Meleg. Átérezni a dzsekin, a pulóveren, amikor megfogom a derekát. Egyszerű, természetes, mintha ez neki is így volna megírva, landolás az iszapban + egy derék palóc. Úgy viselkedik, mint aki mindezt tudja. Igaz, ő közelebb járt Istenhez ideúton. Megbeszélhették. A nők – a szebbek – könnyen szót értenek Istennel. Isten is férfi.
  Rakogatom, próbáljunk meg haladni. "Kettőn a lábacskád, a harmadik lapot teszem előre... Lassan, türelmesen."
  De a túlélő-hátizsák miatt nem egyszerű. Semmi nem egyszerű. A Lókos bonyolítja a dolgokat, ha rosszkedvében találjuk. Közben föl sem merül, hogy milyen teremtő-termékeny is pl. a Nílus-iszap. (A Lókos se panaszkodhat ez esetben, a Lókosra se panaszkodhatunk.)
  Csizmaperemig cuppogok. Ezt jó értelemben tessék. Rossz értelemben csak később, és azt nem is mondom el, házasember, kicsi gyerekek, szerelmes asszon. Rosszértelmű cuppogást jóérzésű ember nem mond. Én sem.
  Ügyetlenkedünk a hideg sár követelései szerint. De nem halad egy  métert se. Totyog, billeg a sportcipőben a nyeklő, merülő deszkákon. "Itt alszunk", mondom. "Vigyázok rád, te meg reggel segítesz kiolvasztani a jégből, mert éjszaka biztosan befagyok térdig."

  "Dehogyis", válaszolja, nyilván az előzetes forgatókönyvnek megfelelően.
  "Ha hátadra vennél, talán előbb kijutnánk."
  Próbáljuk meg. És megpróbáljuk. Derék vitéz, kicsi hercegnő, lehetséges a siker. Ki gondolná, ez is a dramaturgia része? Félderékből félfordulattal odapucsítok, hogy, mássz, kapackodj.
  Hónom alá a két forró combocska (nem tudom, megfigyelték-e már, bizonyos comb átsüt akár két-három rétegnyi textilanyagon), két kar átkulcsolja a nyakat, rajta, édes lovam!
  Indulok is, azazhogy indulnék, de nem úgy van az, hogy a teherhordó kirántja a lábát a ragaszkodó termőtalajból, lép, és halad, hanem úgy, hogy a láb jön, a csizma inkább maradna, mer ő olyan jól van már ott, ahol van. A helyzet a következő: a vitéz palóc egy lábon térdig rögzülve, a másik zokniban levegőben, és vakon próbálja visszacsúsztatni az elhagyott csizmaszárba. Hátán a vitorlája vesztett nő a zavaróan tüzes combokkal, nyakában az otthonosan szorosra kulcsolt karok. A nő hátán túlélőhátizsák.
  Így dől el a vitéz és az égi hercegnő: az egyik félig mezítláb, másik a hátán, szorosan összekulcsolódva. Bele Nógrád vármegye édes fekete hordaléktalajába. Annak hidegébe. 

  Nógrád patakvölgyeiben zúg a tenger. Aki nem óhajt hosszan utazni, de a tenger hangját mégis hallgatná egyszer, üljön le egy hajnali-tavaszi órán a Lókos-völgyben, akárhol. És hallhatja. (Hangfelvételem van róla, ha bárki kételkedne.)
  Nem lehet nem nevetni. De azért nem könnyű nevetni. Csak ha tudja az ember, a nevetés benne az előzetes jegyzőkönyvben. Csak ha tudja, megírva az előzetesen leadott szövegkönyvben, hogy a vitéz dalia arccal-hassal-könyékkel a sárban, hátán a nő, és amikor ő ott a háton felfogja, mi történt, meleg levegővel belenevet a vitézi fülbe, olyan meleg széllel, ami novemberben nem gyakori, "jaj, be ne fulladj nekem!" és megkísérli karjait kiszabadítani a nyak alól.
  Eztán már csak a ki a szárazra.
  Eztán már csak a víz a nagyfazékba, a pléhvödörbe, víz a gázra.
  Ezután már csak a megdurrantani a vaskályhát vasúti talpfával, izzon pirosra a könyökcső.
  Ezután már csak "nézzél nekem valami kisinget".
  Ezután már csak a sunyítás, hogy a plédszerűen terített könyveket titokban elrámoljam. „Mik ezek?”, nézi. Mondom. „Aha”, bólintja. Első könyv?” Első, mondom, ma jött. Aha. Mindezt úgy, mint aki tudja. Rosszul is esik.
  Ezután már csak a "telefonálnom kellene, hogy megvagyok, ne aggódjanak", de nem lehet. Át a bakterhez, aki a szolgálati telefonon beszól valahová, azok megint valahová, onnan a bázisra. A nyugalomért? Biztos. Miért mentem volna egyébként? Ő ez alatt mossa a sarakat. 
  Ezután már csak az, honnan tudja a férfi azonnal, hogy a nő is akarja? Honnan lehet tudni az első pillanatban mindent? Ami egyszerűsíti, elsimítja az egészet, szükségtelenné teszi, hogy végignyomják teljes kőbe vésett unalmas nő-férfi szex-enciklopédiát. Ekkor születik pillanat, ami minden esetben egyszeri és megismételhetetlen. 

  De ez a problémakör messze túlnő az egy nap egy kulthír dimenzióin. Amikor most x év kihagyással az Eridanusra nézek, a régi tengert hallom. Igaz, a Lókos-völgy különös időszámítású félelmetes tengerhangját, de hát mindenki más tengert éltet, táplál, hogy túlélje a szárazföldet, amíg újra kopoltyúja nő. A hal – kopoltyú, farok és mellúszók nélkül – meglehetősen szarul érzi magát. Porzik a szíve. Most éppen kopoltyút növesztek (az úszóhólyag kész). Tenger is lesz. Nem csak tengerhang. Ha lesz. Meglátjuk. Így a vak. És beesett a tengerbe.

A két Eridanus-könyv onnan való, hogy:
  Kedves Zoltán!
  Szívesen. Remélem, a megrendülés mérlege pozitív lesz – vigyáznom kell ugyanis az ilyesmivel. Kezdve attól, hogy mit szól a szerző ahhoz, hogy könyvét kirakják a könyvtárból – még ha vele is megy szinte az összes kortárs és a fele klasszikus –, odáig, hogy mi a viszonya magához és a műhöz. De a tizenöt év miatt muszáj volt mondanom, te pedig választottál. Üdv – B. L.

  Hát innen. Csak megjegyzem: kinézek az ablakon, megérkeztek a fecskék. Folyik a vita a verebekkel. Mindig folyik. A verebek minden ősszel megnyugszanak, hogy na, övék a placc. A következő májusban pedig – visszatérően – baromira meglepődnek, amikor kiderül, nem biztos. Halálra vannak sértve.