Szepes Erika: Nagy Zopán mágiája – A szétrobbant világ összeillesztése a „Skizológia” című kötetben
Nagy Zopán szövegeihez csak close reading technikával, azaz ’szoros olvasással’ szabad közelíteni, azaz olyan magyarázatokkal, amelyek szigorúan magából a szövegből erednek, semmiféle kívülről jövő szempontot nem szabad beleerőltetni: olyan pontosak, kiszámítottak az asszociációk, hogy minden külső okoskodás felborítaná a logikai láncot.
Szepes Erika: Nagy Zopán mágiája
A szétrobbant világ összeillesztése
a „Skizológia” című kötetben
A címválasztás
Több szempontból telitalálat: egyrészt jelzi, hogy valamiféle hasadás, ketté vagy többfelé osztódás zajlik majd a kötetben, másrészt egyértelművé teszi, hogy mindezeket a skizmatikus jelenségeket („skizo”) tudományosan is igyekszik megközelíteni („lógia”). A pszichológia Freud és Jung óta tud személyiséghasadásról, az atomfizika maghasadásról, a nyelvelmélet szemantikai divergálódásról; említhetném még a jég rianását is, és nem ok nélkül: a befagyott víz képének fontos szerepe van a kötetben. Világunkban tehát igen sokféle hasadás megy végbe, amelyeket Nagy Zopán tekintete egybefog, pontosabban ezeket gyűjti látómezejébe, s amelyeket magáénak tud és magáénak vállal. Tapasztalja, hogy a világ szétesőben van, ezen megállapítással még nem mondana újszerűt. Írásának újdonsága abban áll, hogy megtalálja a szétesettség ábrázolására a megfelelő eszközt. Talán az is megkülönbözteti a szétesettséggel foglalkozó más alkotóktól, hogy különbséget tesz kétféle szétszakadás: a megkettőződés és a sokfelé széthasadás között. Továbblépve: megpróbál rendet vinni ebbe a káoszba (a rendteremtés is e kétféle hasadásnak megfelelően, másképpen történik), ám rendteremtése is rendhagyó módon – hogy én is az általa kedvelt szógyök-variálással éljek – történik. 
Úgy tesz ugyanis, mintha egyáltalán nem törekednék rendre, mintha a szétesett világot szétesett formában, szerkezet nélkül lehetne csak autentikus módon megjeleníteni, s ezért azt vallja, hogy a szövegek ábécé szerinti egymásutánja a rend hiányát mutatja, pontosabban egy nem szerves, belülről kínálkozó rend szervezi a betű-jelölte szakaszok sorozatát, s hogy ez az alfabetizmus egyfajta automatikus írás. „… nehezen beszélhetünk itt ’megállapítható tartalomról’, eme írások 22 évem esemény- és gondolat-darabkái, melyeket néhány órás jegyzetelés alapján (s közbeszőtt improvizációkkal) vetek papírra, mindenféle kötöttséget és szabadságot megengedve magamnak…” (50, a tanulmányban az arab számok a kötet oldalszámait jelzik). Az ábécé következési rendje csak részben automatikus Nagy Zopánnál: az automatizmus benne annyi, hogy egy kívülről jövő, betanult, konszenzus által szentesített rend szervezi a rövid, prózavers jellegű szövegeket, de hogy ezek a kötött sorrendű betűk miféle tartalmakat vezetnek be, az már személyiségfüggő, hiszen a mindenkori következő betűvel bármiféle szöveget el tudunk kezdeni. (Az alfabetikus „világkép” nem páratlan mai irodalmunkban: Temesi Ferenc Por című regénye lexikonszerűen rendezett alfabetikus címszavakból épül.)
A betűk mágiája csaknem egyidős az írásbeliséggel: az ógörög archaikus korban bajelhárító funkciójú sírfeliratokon vannak mágikus betűk, majd későbbi mágikus iratokban találkozhatunk ú.n. betűpiramisokkal, amelyeket a magánhangzókból állítottak össze, kétféleképpen: az egyik piramis alfával kezdődik és jut el ómegáig egyre növekvő számú magánhangzókkal, a másik fordítva: az alfából van benne a legtöbb, és ez fogy soronként fokozatosan az egyetlen ómega felé. A két geometrikus betűalakzatot azért tartották mágikusnak, mert belőlük fel lehet építeni, meg lehet teremteni az egész világot. (A magánhangzókra korlátozás alapja egy másik mágikus hit, a hatos szám bűvös ereje Püthagorásznál és követőinél, akik azért tartották a legszentebb számnak a hatost, mert az első három szám szorzata is és összege is egyaránt hat: 1 x 2 x 3 = 6 ill. 1 + 2+ 3 = 6. )
Messzire vezetne a betű és számmisztika Zopán kötetétől, mélyebben nem is merülünk bele, csak jelezni kívántam, hogy már a puszta alfabetikus rend sem jelent automatikus írást. Márcsak azért sem, mert a betűkön belüli szövegek szabályosan rendezettek. A rendezésnek több típusa van.
A szövegelemzés módja
Nagy Zopán szövegeihez csak close reading technikával, azaz ’szoros olvasással’ szabad közelíteni, azaz olyan magyarázatokkal, amelyek szigorúan magából a szövegből erednek, semmiféle kívülről jövő szempontot nem szabad beleerőltetni: olyan pontosak, kiszámítottak az asszociációk, hogy minden külső okoskodás felborítaná a logikai láncot. Egy ilyen közelítésben mindennek jelentősége van: beszédes a tény, hogy a Prológus-ban, tehát a kezdetben beszél a múlt színes és szép világáról, az Epilógus-ban, azaz a bevezetés lezárásában ez fordítva következik: megújul ugyan világ, de szörny-arcú lelkek zúdulnak a költő felé. A kettő között zajlik a Haldoklás, a két betűmágiás sorral közrevett kulcsmondattal, amely önmagában hordoz egy paradoxonos ellentétpárt (az első megkettőződést): nem azonosulok, ill. azonosulok. Köztük a mágikus eljárásokból származó, megfordított írással: fordulatom – torzulat. Változás megy végbe hát a Haldoklás-ban, egy torzító változás, amelynek során Zopán azonosul… – mivel is? Az Epilógus szörnyeivel? A válasz kimondatlan marad, de tetten érhető. Abban a hiedelemrendszerben, amelyben Nagy Zopán gondolkodik, a zen-buddhizmus tibeti változatában, az embernek az életben végigvezető útja egyenlő a haldoklással, az új életre felkészüléssel. Ez a haldoklás maga a bardo, (a Tibeti Halottaskönyv címének első szava: Bardoi tosz grol), amelynek révén személyt cserél az életúton vándorló. A szép múltból a bardo során egy szörny-arcú, új világba kerül a költő, s ez a bardo a kötet értelme, lényege, folyamata. A hasonulok – azonosulok – torzulok a megkettőzött Én folyamatai: élet és halál közt, a kétpólusú világ végpontjai közt vándorolva, ide és oda egyformán kötődve hasad az Én. A Prológus és az Epilógus között zajlik a bardo, a kötet tartalma. És milyen pontosan kiszámított, hogy a T-betűnél, a Tartalom címszónál bukkan fel a szétrobbanás és újra egybeszórás, a Minden és a Semmi, a Mindenható és a költői Én, az isteni szféra és a Tartalom különbségeinek egybevegyítése! Ebben a szoros szerkezetben mindig jelentősége van annak, mikor szól a költői Én egyes szám első személyben – ezek általában a vallomásos részek –, és mikor többes szám elsőben – ezek az emberiségre, mint olyanra általában jellemző folyamatok, cselekedetek –, és a harmadik személyű megszólalás a távolról látás, a kívülállás jelzése.
Ezzel a grammatikai pontossággal jelenítődnek meg a hasadás, a kétfelé válás, ill. a szétbomlás képei. A kettősség leggyakrabban a költői Én megkettőződése. Így áll már a kötet első szövegében, az A betűben, ahol a költő fal-énjével, árnyképével küzd, és egybe kell folyniuk ahhoz, hogy a kötet cselekménye elkezdődjék. Önvallomásos ez az első rész: a megkettőzött Én-ben Abraxasz képében benne lakozik az ördög, s a szövegfutam végére egy görög költővé lényegülésen keresztül, az Ego másik fele istenné válik: az isten szó angol változatát a szakasz a-betűs alliterációs végéhez igazítva egy igébe rejti: „acsarGodjatok…” (6–7)
Az I-betűnél játékos, kedves a kettős Én, és többes számban is szólal meg: „Indigót helyeztünk magunk közé, hogy szaporodjunk – és hogy mosolyogjon az olvasó…” (22) Annál meglepőbb-megrázóbb ugyanitt a halott és a varázsló kettősének (egy szubjektum élet és halál közti állapotának) rituális haláltánca. (22–23) A J-betű kettős énje a skizoid Ego első nyilvános színrelépése, nem véletlenül vezeti be Jung nevének említésével. És itt idézi először a kötetcímet is mint a skizológia szóhasználat indokoltságának igazolását. (24) Nem véletlenül válik az ezt követő K-egység Ego-ja kétfelé: „nem ismerlek, pedig belőled nézek ki,/ majd egyre beljebb, én te vagyok / – Te én vagy (de ki vagy?)” (26) Az N-nél a kétfelé hasadás és a szétrobbanás már együtt van jelen: egy kastély tükröződik a befagyott tó jegén, tükörképe, Zopánnál magától értetődően, a fordított íráskép. Ám a kettős kép is megsokszorozódik: az emberek manifesztálódnak, mint Isten multiplikálódott képmásai. (32) A kötet minden szempontból csúcspontja a középtengelyben álló, emelkedett intonációjú O-betűs tudatfolyam, amely az N előtti állapotba tér vissza, az Ős-Robbanásba, ahol a kettős Én-ből milliárdnyi kettős Én lesz: „egy monumentális ’skizofrénitás / eredményei’ vagyunk mindannyian; / EGY-ből eredő egy-formátlanságok” (35)
A kötet innentől már nemcsak a kettős Én-nel és más duplikációkkal telítődik, hanem az Ős-Robbanásra is hangsúlyt helyez.
Az R-ben a kettesben végigvitt rítusban, a Rolang táncában a duálisból az Én újabb kettőződéssel („én tükröm képébe maga-muto-gattam,/ de az Én árnya részvétlen volt”) „négy extázisra” bomlik szét (42–44); az S-ben egy festőművészt így mutat be: „ e férfiban (ez köztudott): több lélek is lakozott”, s a hasadtságot jelképezendő a történetet is kétszer mondja el (46–47). A T betű szövege a Tartalom, amely – mint említettem – először határozza meg a kötet „tartalmát”, a „Skizológiát”, azaz a szétrobbanás tudományát: „ a ’Skizológia’ csak szét-rob-bant koncentráció morzsáinak visszaszórása egy tálba” – „füzetbe” pontosít, nehogy félreértsük: ezek a morzsák szó-törmelékek, amelyeket az írás segítségével lehet ismét egységesíteni (50), amint azt a W is vallja: „Virginia Woolf […] még egyszer visszagondolt összeillesztett világára” (59); s e világ örvénylik-pörög-árad-mozog mindaddig, amíg egy végső szakadás („szakadék tátogása”) végleg ketté nem tépi, és a kettéhasadt világok között már csak a csönd marad (61; 62–63).
Ha nem kísértük volna végig a „Szabad ötletek jegyzéké”-nek álcázott, szigorúan felépített belső monológot a close reading kritériumai nélkül, nem lepleződtek volna le leglényegesebb tézisei (nincs halál, csak a két élet közti haldoklás van; énünk és a világ eredője egy alapvető két-osztatúság, amelynek létrejötte előtt létezett az elemi egységnél kisebb részekre fröccsentő Ős-Robbanás, ami ezt a két-osztatúságot az innen oda vándorlás során ismét felrobbanthatja).
Az egy betűhöz tartozó szövegek felépítésének módjai
A lineáris gondolatvezetés
Ennek a típusnak első, bevezető példája rögtön a kötetkezdő A-szöveg: a költői Én kettősképben mutatkozik be, ördögi természetét egy szerelem égető kínjaiból származtatja. A szeretett lény gyönyörű epifániája („Te egy lángoló ébenfa hasadékából léptél felém”) tökéletes ellentmondásban van a költői Én manifesztációjával („mérgezett véremben romlott géniusz csobog”), majd a szövegzáró szakaszban a lélekvándorlás során a már említett görög íróba átvándorolva ő is felmagasztosul (érdekes ellentmondással: felmagasztosul, miközben az író nevét csúffá facsarintja: „Arisztopenészedem”), egészen az istenné válásig (az isten szó angol megfelelője ismét egy negatív konnotációjú szóban nyer elhelyezést: acsarGodjatok).
A szöveg prototípus: ebben a szerkezetfajtában a bemutatkozó néhány sorban az Ego jelenik meg (rendszerint kettősképben), ezt követi az organikus természeti szépség érzéki szinten történő megjelenítése, a záró szakasz pedig valamilyen szóképzésen alapuló – de nem öncélúan posztmodern – szójáték: általában alliterációkban görgetve azt a szöveggenerálást, amit a mágikus teremtés tud csak létrehozni: egy-egy szógyök valós variációi és hangzási egyezésen alapuló összekapcsolásai adják a „morzsáira esett világ” morzsáinak – itt még – rendetlen keveredését. (8–9)
Lineárisan hömpölyög, sőt a megkettőzött Én-ből az Örökkévalóságig és a Teremtő Magig magasztosul a G-betűs litánia, amelynek szövege tartalmilag és stilisztikailag is heterogén. Tudományos meditáció a „Gondolatteremtő koncentrálás” lehetetlenségéről, Mindenség és Nem-lét találkozásáról; egy rövid „Glossza”, amolyan tandoris gesztussal – kiadom magam az olvasónak, hogy így vonjam be az alkotás folyamatába –: „néhány betűt kihagyok, de ez észrevétlen lesz; a kötet ritmusát többször megszakítom, ill. megváltoztatom”. Ezt követi az organikus szépség érzéki megjelenítése, a Kelet világát idéző, káprázatos képekkel és táncritmusban:
„Gőzt szippantottunk s kék lángok között rügyeztek pillanatok; akkor láthattam, hogy a szemeken erről is él szépség (pedig mindeddig egy sárga kis gyík riadt rejtőzése volt nékem az élet árama…) – türkiz színű, fellegekig kapaszkodó gyertyaoszlopokat tűzmadarak gyújtottak meg.. ,
meztelenséged lebegő tánca,
ezer-karú lángok ropogása színekkel
árasztott el..;
minden lódobbanásban ott a halál és
az újjászületés – gondoltam;
a láng pulzál, szikrákat szül, hullámzása az Időtlenbe csap át, az idő csak pislog, ám minden rebbenése az Örökkévaló gyermeke, a gyermek: Mag, a Mag feszül, tág tereket terít be, élővé-holttá növekszik, gyümölcsének bomló illata az egekig párolog, az egekből gyertyafények vibrálnak felénk…” (18–19)
A tánc erotikus izgalma vezet át a lezáró felmagasztalásba, az Örökkévalóhoz és a Teremtéshez – ez az első megnyilvánulása a szerelem különféle minőségeinek, az „Amor sanctus” és az Erató Babits által is elkülönített, de egymásra hangolt és összetartozónak érzett, örök kettősségének (18–19).
A kötet csúcspontjának mondott O-betűs szöveg a Tibeti Halottaskönyv legismertebb imájának szentséges szavaitól (a tibeti nyelv egyszótagos szavakból áll) „Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum”: a gyönyörűséget és a legfőbb bölcsességet hordozó, lótuszvirágban rejtőzködő ékkőtől emelkedik, hosszú-hosszú gondolati áttételekkel a szójátékkal önmagához hasonított zsidó szent könyvig – „Óteste-mentem”. A gondolati ív végpontjai a Skizológia kettősségeinek leglényegesebb ellenvilágait kötik össze: a keleti és az európai-nyugati (zsidó-keresztény kultúrkör) vallásokat, s rajtuk keresztül egyesül Nagy Zopánnál Nyugat és Kelet egész kultúrája. Ezt az egyesített kultúrát hasonítja magába a költő a bardo – és a kötet – során. Számára ez a zen leglényegesebb célja és útmutatása.
A szöveg első fele a keleti gondolatokat-tanokat idézi: az ima első hívó sora után a buddhista megvilágosodásról elmélkedik: „Csak tudat van, elég befelé, / magunkba figyelni, mert a külsőségek […] pusztán káprázatok…” A gondolat ismerős Keletről, Nyugatról egyaránt, de fel kell figyelnünk egy szóra – „káprázatok” – ez tibetiül így hangzik: mája. S az M-betű eleje: „Maya (Mája), makrokozmosz makrancos mamája! / csábjaid csápjait körém (s belém) tekergetem…” (30) A két, hangzásban azonos szót egymásra vonatkoztatja: a görög ősanya, földanya, a termékenység archaikus istennője csábos (azaz kápráztató) hölggyé, korántsem családanya jellegű Magna Materré válik. Nem puszta játék ez: a világműveltség összefüggéseinek megvilágítása.
A buddhista tan után – az Ős–Robbanás közvetítésével - eljut a zsidó Megnevezhetetlen Teremtőhöz, akinek „Tudata ’billió’ részre szakadt”, elősorolódhatnak hát a világ más művelődéstörténeti értékei is: a szanszkrit Rigvéda, majd egy „régi latin bölcselet”, amely egy olyan paradoxonos megfogalmazás, ami igencsak illik Nagy Zopán világához: „Omnis determinatio est negatio” (’minden meghatározás tagadás’). A szöveg csúcspontján visszaérkezik Tibetbe, s egy olyan eseményt ragyogtat fel a megvilágosodás fényével, amilyen élményben ritkán van része az olvasónak. „…a jelenet Tibetben játszódik, a Rolang táncának nevezik; aki természetfölötti hatalmat akar, annak egy halott nyelvét kell megszereznie…” A tibeti vallás rítusa félelmetes és fenséges egyszerre: durva és vad a varázsló halottébresztő tánca, megdöbbentő a rítus célja, a halott nyelvének kiharapása - de fenségessé válik akkor, ha mindezt jelképes cselekményként értelmezzük, ekkor ugyanis a hiedelem vallomása: az ember ereje, hatalma a nyelvében van, ezért kell ezt halála után megszerezni. A gondolatközlés képessége, a kimondott, az írott szó az ember ereje. A szómágiában való hit idején a szó teremtő erő is („Kezdetben volt az Ige…”). Hihetetlenül modern gondolat a nyelvfilozófia burjánzásának idején, az olyan elméletek dominanciája idején, amelyek azt állítják, hogy maga a nyelv teremti meg a szerzőt és a művet. Magát a rítust Nagy Zopán már az I-betűben leírja (egyik bizonyítéka ez az ide-oda utalás a könyv erős szerkesztettségének); az I-betűbeli kísérlet azonban sikertelen, a halott felülkerekedik a varázslón. Ez a sikertelenség is átvonul az Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum magas fényerejű képébe: itt mintha maga a költő nem járt volna sikerrel, mert elmenekül és magát keresi. Az O-betűhöz tartozó szövegegyüttesben a tibeti imától jut el az Ótestamentum-ig, a két kultúra összekapcsolásáért gyalogol végig a vallástörténeten. (34–38)
Lineáris vonalvezetésű még a P egység: itt a gondolati csábítások mindegyikével való szembenállásra biztat, a csábító természetesen az Ördög, az ő örök szellemi ellenfelét, Prosperót említi a következő szakasz. A szöveg második részében a politeista görög vallás Parnasszosz hegyéről vezet lefelé az út a reinkarnációs hitek földjéig, amelyek megtagadásával idézheti a híres zsoltárt (De profundis; 40–41).
Az önmagától az Univerzumig, majd onnan újra vissza önmagához – a kezdet és a vég egybeesését szimbolizáló keretes szerkezet
Első példája a D-betű: kezdőszava, a „Dermedten” „dermegyek” formában tér vissza, jelezvén, hogy a szójáték túlmutat a játékon, az Ego bénult állapotából való kimozdulását, kiszabadulását követi. (12–13)
Az E-betű az Ego szubjektív jellemzőit beszéli el: „születésem pillanatától 3 napon át egyetlen hangot sem adtam ki, és táplálkozni sem voltam hajlandó..; eme tulajdonságok gyakran elkísérnek ’Ma’ is.” (kiem. Sz. E.) – vallja magáról az a személy, aki néhány betűvel odébb a Rolang táncában a megszólalás, a tanok és tudások elmondása érdekében küzd. Művelődéstörténeti vonulás az E-betű cselekménye is: a Sehol-hitből egy etruszk barátnő társasága emeli ki, majd ismét eljut Görögországba (Euripidész sírja); itt magasztosul fel a szövegben az ember előtti-nélküli természet szépsége (14).
A betűmágia szempontjából talán a legtanulságosabb az F-szövegegység: a kezdetén álló ”Félek” szó gyökével képez újabb szavakat, hangulatokat, míg a „Félek” -től eljut a „frázkódom”-ig. (16)
I-egységet már említettem a személyiség megkettőződésének példájaként:” Indigót helyeztünk magunk közé, hogy szaporodjunk” – innen szakad bele a költői Én először a körülötte lévő mikrokozmoszba, majd a hatalmas Hold-udvarba. Itt járja el a varázsló a – még megnevezetlen – Rolang-táncot, s úgy tér vissza önmagához a költő, hogy a köztes lét modulációiba helyezkedik: „intermezokogok”, „infernótám”, s innen jut el a változásig „idestorzulok” (a torzulás-szó utal vissza a Prológus és az Epilógus közötti „Haldoklás” részre, nem véletlenül: a halotti tánc összefüggésben van a bardo-állapottal, az átmenetiség formátlan-torz képlékenységével). (22–23)
Az M-betű szövegkezdő Maya (Mája) szaváról már esett szó: a görög Földanya azonosul általa a tibeti májával, a káprázattal, és veszi át a káprázat csábos tulajdonságait. A káprázatot a költő életre is kelti: az érzéki szépségnek szentelt középső rész igazolja, hogy ez a kispróza – prózaköltemény:
„Mandragóra gyökerét vittem lila selyembe varrva egy távol-keleti, haldokló szépségnek, de az éjjeli gyaloglásban eltévedtem, s az eddigi tervemet (a belémivódó sötétségben) elvesztettem […] ami most meg-megvillan: hajnal, országút; szeszfőzde délibáb közelsége; vonyítás; mintha szirénák (mintha szirének, kutyák és rókák kínjukban közösülnének..);
csoszogások, hűvös szél vért ken szét..;
mintha aszfalt-repedés beszél..;
nem, nem; igen, igen: pirkadat-
sugarak verődtek vissza egy távolabbi,
fémes tárgyról, mely az út közepén
hevert, minden vibráció onnan
áramlott….”
Az organikus természet szépségét a leírásban az ember által teremtett esztétikai tárgyak követik, szobrok, képek, „Mű-emlékek”, majd a zárórészben a Földanya-Maya az őt megillető, termékenyítő Magot kapja a költőtől (30–31).
Az R-betűben a tükör által megkettőződött Én-től a Rémkirályig jut el – a négyfelé (később ötfelé) bomláson át a Semmin és az Egyedül Vagyunk állapotán keresztül a révült, rémelygő Én-ig (42–45). Kettős keret (és önmagába visszatérés) fogja közre a V-betűt: a külső körben a Védáktól érkezik Nepálig, közben átsuhan Egyiptomtól Magyarországig, amelyet Nagy László két híres frázisa evokál: „… én ott voltam Egyiptomban s láttam, nagyonis láttam, nagyonis láttam a sáskajárást;
valami rég elkezdődött és
nem menekülhettünk!..
’Versben bújdosó’ démonok; ’vérugató tündér’-ek, rozsdás angyalok, ne bántsatok!;..” (56), a belső körben a „Végső lemondás”-tól a betűzáró „Végünk van”-ig (56–57).
A K szövegtest legerősebb része a középső: a költő szótárgyártáson gondolkodik, sőt létre is hoz egy saját nyelvet, amelynek lényege, hogy valamilyen asszociáció köti össze a szót és a szómagyarázatot (az egyik legszellemesebb: „tejúti szirén = ’kerüld a fejőnőt’” (57)
Az egész V-betű témája ismét a nyelv, a szó – a teremtés eszköze. (54–55)
Látomástól látomásig
A következő szerkezetfajta lényege a látomástól látomásig feszülő ív. Első megjelenése a kötetben a H: itt a kezdet egy logikai lánc megfordítása, amely érzéki képekben jelentkezik, s a látomásos kezdet után minden víziók félelmetes modern változata: a kábítószer pszichedelikus rémlátomásai – a szer nevét elrejtette szójátékként egy olyan szóképzésbe, amely így egyszerre jelöli a kábítószert és annak mindenek feletti, a transzcendenssel szinte egyenértékű hatalmát: „has- is-ten-em” (20).
Az N-betű az őrült Gulácsy vízióját, Na-Conxy-Pant keresi és találja meg egy kettőzött képű látomásban (ezt idéztem a megfordításos kettéválás példájaként), a látomást meditációk terelik gondolati síkra, s bár a szövegtest őriz az őrületre visszautaló mozzanatokat („engem a ’Semmi’ és a ’Végtelen tébolyít’ ”, kiem. Sz. E.), a meditáció fokozatosan vált át ezotériára („még szét nem hullott lények”, „Mirákulum kapui”, „Nagy Megnyilatkozás”), majd szép lassan visszacsúszik a nagy szellemek rögeszméibe (Nietzschecsemő, Nosztradálmos). (32–34)
A központi emelkedett szöveg, az Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum szent dolgok látomásával indul, a szövegtest maga is merő látomás – itt van többek között a Rolang tánca –, s a végső látomás, a világnak az ősmag felé összpontosuló áramlása az emelkedettségből teljes blaszfémiává és kakofemizmussá torzul: „szarrá robban”. Az ezt követő lezárás szintje már csak az alulstilizáltság lehet: végére helyezi a Tibetből a zsidó-keresztény kultúrkörbe vezető Ótestamentum nevének rontott névformáját, előtte még néhány alantas stílusban (genus humile) odavetett szójáték. A Kelet és Nyugat összebékítését szolgáló látomásívek értékrendje a pozitívtól a negatív felé tart. (34–38)
Az Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum csúcspontig kigondoltan emelkedik felfelé a gondolat íve. Közvetlenül előtte a Na-Conxy-Pan víziós világa, azt megelőzően a Maya-val indított M-betűs mitológia: a „legpogányabb” litániák ebben a kötetben. A csábos Mája, e görög-tibeti káprázat-asszony nevének leírása után a görög mitológia leghűségesebb nőalakja, Pénelopé jelenik meg a hiábavaló munka allegóriájaként, s a két nő – a csábos és a hűséges – egymás ellenpontjai, miként a velük megelevenített – allegóriába költöztetett két fogalom, a doxa és az Igazság is.
A csúcspontot is követi még néhány kiemelkedően jelentős szöveg, amelyeknek látomásossága a szentséges tibeti ima ellentéte. Közülük első a magasztos dolgokról az Ego felé terelő, szubjektív vallomás, az Ő-betű, melyben a látomás alanya a költői Én, aki dadogva kezdi mondókáját (újabb bizonyíték arra, hogy a költőnek nyelvi természetű komplexusai vannak), s a szöveg víziója „ösztöntől” vezet „Ödipusztulásig” (38–39).
Fokozatosan jut el a kötet az U-betű mélypontjához, a babona, a démoni hitek birodalmába, ahol a fentebb stílus (genus sublime) alantasba vált (genus humile). Az elidegenítő látomást a kezdő szóval vezeti be: „Undország” (a szóközépi szótag kétféle értelmezése: vissza az előzőhöz ill. elvezet a következőhöz, Nagy Zopán szóképzéseinek egyik leggyakoribb fogása), helyének meghatározása énünk belseje felé mutat („közel van”, „ki kell fordulnunk öklendező magunkbanságunkból”). Undországban az organikus természet is félelmetes, nyálkás, síkos, nedves, szúrós-szőrös teremtményeivel van jelen, a víziót pedig egy olyan alkotónak ajánlja a költő, aki az emberi lélek förtelmeinek legpontosabb ábrázolója volt: a filmrendező Ingmar Bergmannak.
A kor, amelyben szörnyek úsznak a tengerben és a lélek förtelmeivel foglalkozik a nagy művész: természetesen a mi korunk, amelyben UFO-k repkednek, s az egyik UFO-ból kitekintve a költőnek újabb látomása támad: való világunkból kiszakadt, attól függetlenül létező hegyet lát, nevét tábla jelzi (mint Esti Kornélnak a tengert): SZIÁM. Megint Távol-Keleten vagyunk hát, s a költő víziójában olyan történeti-vallástörténeti múlt elevenedik meg, amelynek lényegét éppen a legmodernebb tudomány tárta fel a huszadik század utolsó évtizedeiben: a vallástörténet és etnográfia korábbi ismereteit a nyelvtudomány (ismét a nyelv és az ő tudománya!) segítségével tették pontosabbá, árnyaltabbá.
A költő víziója: „egy hegytetőn szerzetes meditált, /a hegy észre sem vette;/ a szerzetes vállán egy fehér macska ült, /a szerzetes észre sem vette […];/ Mindhárom Egy volt és mozzanatlan.” A merev, hieratikus képben egy élettelen természeti elem (hegy), egy állat (macska) és egy ember (szerzetes) egyesül hármasan-Eggyé. Az Ivanov és Toporov nevével fémjelzett orosz vallástörténet iskola legújabb eredményei szerint minden vallás ősszentsége egy olyan képzet volt, amelynek isteni volta a hiedelem különféle fázisaiban más-más létezőben objektiválódott. A szerzőpáros egy meghatározott ázsiai törzs ősistenének az animizmus korában egy hegyet feltételez, amelyet később, a totemizmus korában egy szent állat tartózkodási helyének tételeznek, végül az antropomorfizmus korában mind a hegyet, mind az állatot uralma alá hajtotta az ember, méghozzá – és nemcsak ennél az ázsiai törzsnél, hanem a világ mitológiáinak legtöbbjében – nem egy emberalakú isten, hanem egy ikerpár, az alapdualizmus természetének megfelelően az eredetileg egyetlen emberistennek később a jó és a rossz aspektusából kettőződött megnyilvánulása. A három elem (élettelen természet, állat, ember) az idők során eggyé vált, s olyanannyira egyek voltak, hogy nevük ugyanazon szótőből származik.
A látomást meditáció követi, majd újabb, a negatív érzetek tartományában megjelenő látomás: az őrült William Blake teremténye, Isten negatív ellenpólusának, Urizennek epifániája. Földényi F. László e témában mélyre hatoló tanulmányában kifejti, hogy az embernek a 18. századig csak pozitív Übermensch-e volt, amelynek a 18. században kialakult egy diabolizált változata, a negatív Emberfölötti, a Sátán. (Nem tartom ezt a képzetet előzmény nélkülinek, hiszen Lucifer, Mephisto és testvéreik már jóval korábban alkottak negatív és emberfölötti hatalommal bíró ellenpontot az Ég Urával.) Ennek a negatív Emberfölöttinek egyik manifesztációja a hatalmas testi erejű, félelmetes külsejű Urizen, s a látomásos U-betű záradékában megelevenedik maga Blake, a róla készült szöveg – 1999 – idejében lehetőséget teremtve a szerzőnek arra, hogy eljátsszék az idősíkokkal, „hogy a képzelet szabadon ölelkezhessen a látomással”. Az ölelkezés egybefonja az őrült Blake-et és a mai költőt: „ó, szegény próféták, ó, mi árvák…”, majd a lezárásban az Un-szókezdet (emlékezzünk: a szövegegységet Undország nyitja meg) variációi után a már többszörösen megismételt szó: „hasonlok”, a hasonlítok és a hasonulok egybeolvasztása. (52–54)
A legrövidebb szövegrész az Ü-betű, amely a magyar költészet egyik legismertebb verscímét facsarja ki: „Üstbe nyalt nyelv”. Ismervén Nagy Zopán nyelvcentrikuságát, a Füstbe ment terv-ből alkotott „szótorzulat” két szempontból lehet fontos számára: egyrészt a szövegmutációval bevezeti a „nyelv-perforációs-gasztronóm élő adást” (kiem. Sz. E.), másrészt a nyelvet kettős funkcióban szerepelteti – a magyarban nem elváló jelentésű „tongue” és „language” értelmében egyaránt. A beszélt nyelv így beszédhibás formában áll elénk: „eLSő Dadogás”, ami visszautal egyrészt az E-betűs bemutatkozásban megvallott némaságra, másrészt a vizionárius költészet legújabb témáira, a nagybetűvel kiemelt LSD-kiváltotta hallucinált képekre. És mintha az ezt követő látomások már ennek hatására születtek volna („higany-kávé, gumicsésze, hidd el: omlok; hidalj, homlok! nevess, tető…”) – és a pszichedelikus látványok egészen Drakuláig forgatnak. A kis szövegegység önmagába visszatérése: a gasztronóm szóra reflektáló „gríz-ária”, „böfögés-bűn”, és a végeredmény: „ürüléktornászok”. (54–55)
A látomásos V-betű a Védáktól indul, Egyiptomba jut, démonokat emleget, de ezek a démonok nem Kelet szörnyei, hanem a mi Nagy Lászlónké, akinél „Versben bújkálnak”, „vérugató tündérek” társaságában. De még nem érkezik haza, még három haikuban meg kell fogalmaznia önmagát, amely haikukban ugyanazok a motívumok ismétlődnek variált sorrendben, s a haikuk látomásai valami egységből valami vég felé vezetnek. Az Egység és a Vég – „apokalipszis” – is maga a költő. A három haiku után újabb szövegrész indul a V-betűben, ez egyértelműen a vég közelítésére figyelmeztet (az egység elején: „Végső lemondás”, az egység végén: „Végünk van”. ) (56–57)
A „Végünk van” lezárás előtt egy különös betét: egy nem alfabetikus szótár a káosz nyelvének értelmezésére – mintha a vég előtt jelezni akarná, hogy itt már az ábécé rendje sem működik, csak egy furmányos nyelvbűvész adja elő a mutatványát, melyben ( a keretes szerkezet kiteljesítéséért) a Védáktól ismét eljutunk Nepálig.
Az egymásból következés alakzatai
Ez a szerkesztésmód nem fordul elő gyakran a kötetben, bemutatása mégis indokolt, mert világosan elkülönül benne az a három gondolati szint, amelyeken Nagy Zopán meditációi zajlanak. Az első szint a szöveghez valamiképpen illeszkedő szógyök variálgatása úgy, hogy egymástól a lehető legtávolabb eső, szemantikai kapcsolatban nem álló szavakat generáljon. Ezt követi a fogalmiság szintje, ami tudományos és/vagy értekező leírásban realizálódik. Végül a fogalmak érzéki szinten vetülnek ki Nagy Zopán színes pannójára. Erre a szövegépítési módra a legjobb példa az S-betű alá rendelt szövegkövetkezés. A kezdő szójáték az ars poetica és a fekete humor egybeszövésével kialakított „Swarc-Poetica”, a fekete humor maró nedve ömlik a szellemi megerőltetést igénylően alkotó költő – aki még ingerlékeny is! – által okozott sokk befogadására… A sokkból sámáni extázisba eshetünk, és csodálkozunk rajta – „samanó!” – ami egyszerre kelti fel a mi a manó? kérdést, ill. a félelmetes sámán és a nevetséges manó jelenségszinten bipolarizált kettősét. A sámán szó evokálja a transzcendens világot („szt. immentálló szakrállat”). A pogány szentség által belengett bevezetőt egy vallomás teszi teljessé: más transzcendens rendszerekről (Panteizmus, Pánpszichizmus) lenne jó „kommunkálni”, de nincs telefon. Szemtől szembe pedig nem megy a kapcsolatteremtés. És most következik az a rövid félmondat, aminek kedvéért az egész S-szakasz megszületett: „ezért is irkálok mindenféle zagyvaságot?” A beszéd nehézségéről sokszor szól a költő, az írásnak viszont az értelmét és célját vonja kétségbe így a kötet vége felé. Nagyon erős szövegeknek kell érkezniük, hogy a kétely elűzessék. Látomásos szöveg érkezik hát, egy mélységesen erotikus, mámorító párákban és nedvekben tobzódó jelenet, aminek két szereplője kétféleképpen éli meg az aktust, ennek megfelelően a történet kétszer meséltetik el. Az aktusból a külső szemlélő – a fényképező költő – közreműködésével műalkotás születik, a bódító erotikának ellentmondó címen: „Az ártatlanság megmentése”. Újabb kettősség: Erató és Amor sanctus. A szövegrész lezárásában a költő felhívja a figyelmet arra, hogy mind a mű, mind az aktus bármikor megismételhető – persze, hiszen a teremtés (az emberi nemzés és a művészet) örökkévaló. (46–48)
Az „automatikus írás” külső szerkezete
Mindeddig a betűkkel jelölt szövegegységeken belüli mikrostruktúrákat kíséreltük meg áttekinteni, s a vizsgálódás azzal a tapasztalattal járt, hogy a szerző önvallomásával ellentétben, az ábécé rendjében tagolt prózaversek feszesen komponált, logikailag zárt egységek. A betűk következési rendjének következetességét csupán egyetlen sorozaton mutatnám be: az M-től az Ö-ig terjedő szakaszon, hiszen – mint láttuk –, ez a rész hordozza a kötet legerősebb fényerejű látomását.
A Maya (Mája) nevével kezdődő alliterációsorozat az alliterációkkal együtt asszociációkat is görget: a görög theogónia ősanyjától indul el („makrancos mamája” – mondja kedvesen a szentséges úrnőre), akit érzéki, démoni női princípiumként láttat. (30) Nevének fonetikus formája azonos hangalakú a tibeti hitvilág ’káprázat’ szavával, ami az Om-Ma-Ni-Pad-Me-Hum litánia látszat és valóság fölötti elmélkedésében fordul elő (35), miközben a Mayá-val indított szöveg is látszat (doxa) és Igazság viszonyáról elmélkedve jut el az „Egységes Létig”. Az Om-Ma-Ni…-himnusz vonatkozó része Lényeg és Valóság között oszcillál, míg tudat és káprázat ellentétében villantja fel a tibeti mája-szót. Az M-egységben említett „Egységes Lét” tovább kúszik az N-betűbe, ahol Isten Egysége robban szét a „minden emberré”. A vallásos bölcseletek hamis képzeteit világítja meg az „Isten mindenkit a saját képére teremtett” hiedelmekkel szemben: „inkább mi teremtettünk (ki-ki a saját képére) isteneket”. Nagy Zopán megfogalmazása mögött ott sorakoznak a korábbi, hasonló gondolatok, így elmélete logikus következménye az ógörög Xenophanész (i. e. 6. sz.) elhíresült tételének:
Ámha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze volna,
s festeni tudna kezük, s vele azt tennék, mit az ember,
akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre hasonlón
mintázná meg az isteneket, testük meg olyannak
alkotná, amilyen formát épp önmaga hordoz.
A káprázat pozitív konnotációjú szónak negatívját adja az N-egységben: „torzított tükör-ittlét ez”. (32) Az Om-Ma-Ni… litánia a költő önmagához hasonított biblia-címvariációjával végződik: „Óteste-mentem” (38), míg az Ö-betűnek már a legelején olvasható az ördögtépte Biblia szétszóródó képe. (38) Egyre kevésbé hiszem el a költőnek, hogy az öntudatlan ihlet sugallta a szövegeket, hogy csak az ábécét találta rendező elvnek. A kötet egészének hátterében feltáruló művelődéstörténeti Univerzum nem lehet a véletlen műve.
Nem csapongó asszociációk, nem távoli analógiák
A tudatosság, végiggondoltság legerősebb bizonyítéka a bevezetőmben ígért close reading lehet. Kiemelhetnék akár tetszőlegesen is szövegeket, de bízom a szerző kezének vezetésében: a legfontosabbnak tartott betű-egységeket pillérhelyzetbe állította. Az első, az A az elindulás, a kezdet; a középső, az O a tetőpont, a megcélzott magasság, az utolsó, a Z, mindennek lezárása, konklúziója. Ezek mentén haladok.
A: a kötet alapvető duális jellegének előrevetítése: a falon megkettőződött Én, a költő és árnyéka (testetlen manifesztációja) – itt kell átlépniük egymást, hogy különválásuk együttlétbe oldódhasson. A költő lényének legbelső részét ördöginek (Abraxas) tekinti, őt okolja megismert – de előttünk még rejtett – SORS-áért Az ördögi tettek és angyali fények érzékeinkre ható megjelenítése egy szenvedélyes, mindent felperzselő szerelmi együttlét, amelyben a szeretett lényt megkülönbözteti korábbi szerelmeitől: azokkal a víz alatt ismerkedett, a második szakaszban megszólított lány-lény pedig egy tűzjelenség epifániájával lép be a képbe. A szerelmi egyesülés mégsem boldogságot hoz, hiszen az Ördög égisze alatt megy végbe („mérgezett véremben romlott géniusz csobog, / homlokomban görcsösbot szorong”), a tűzjelenség alvadt vére másokéval keveredik a víz alatt – azaz előbb a korábbi partnerek sorsára – vízzé válás – jut, majd a halálba tűnik. A költő egy különleges szépségű képpel állít emléket neki: „szavakból-font sírod mellett / egylábú várakozásom”. A szövegegység zárlatában az A-betűs alliteráló és gyökszóvariáló szósorozat következik, amelyben a kiinduló Abraxas = Ördög állapotából egy görög komédiaíró gyökvariált nevének segítségével (Arisztopenészesedem) a gyűlölködés köréből kiemelkedik és Istenné nemesül: „acsarGodjatok, ámen…”
Összegezve: az A-betűs egység egy Teremtéstörténet kezdete, Isten és Ördög viaskodik benne a teremtésben alakuló költői Ego-ért, aki e kettős természetének (ördögi – isteni/angyali ill. az őselemek között vízben és vérben születő lény) megfelelően a köteten végig kettősségekben manifesztálódik. A Teremtéstörténet már magában foglalja önmaga ellentétét, a pusztulást is – a kedves halála –, így előre vetíti az én-kettőződéseket hordozó, ellentétekre épülő Univerzumot. (6–7)
A kezdő pillérhez, az A-hoz szorosan kapcsolódik motívumfűzéssel, a gondolatok továbbhömpölyögtetésével az őt követő B: ezért van akkora jelentősége, hogy itt röviden jellemezzem felépítését. Egy harmadik személyben leírt – érezhetően nagyon szeretett – Leányról ír: „Berill kristályosodott szeme helyén” – az élettelen világ múltjának emlékét őrzi; az ásványok – hiszen Teremtéstörténet szemlélői vagyunk – kutak, azaz éltető vizek mélyéről sugároznak a költői Én-re. A kristályszemű lány éledni kezd: „bizsergő csontjaiból hő gőzölgött s hasfalam rengését csókolta: e fényajkú Lény…”. Az élet keletkezése pillanatában, az érzékek megszületésével párhuzamosan a Tudat is éledni kezd, az élettelen-ásvány változataként „Bölcsek Kövévé”, s így a tudatára ébredt költői Én kutatásának céljává lesz. A természet élőlényei szinte keletkezésük pillanatában az Ember áldozataivá válnak, az Univerzummal együtt a Káosz is megszületik, és dominanciája idején minden a visszájára fordul:
minden Létezés egészségtelen,
minden Kezdet és vég örök
Az A-egységben jelentős szerepet hordozó görög költő, az európai kultúra „egészséges gyermeke” ellenében egy idegen hang szól: a létezést a görögök sosem nevezték egészségtelennek, náluk az Élet az elvont istenek között az egyik legfontosabb volt. A Létezés egészségtelensége a Prológus és Epilógus által közrezárt keleti tant magyarázza, ami szerint létünk: Haldoklás. Kezdet és vég egybeérése és körforgása rokon gondolat a nyugati és a keleti filozófiákban, és fel is tűnik, a Létezés párkányára könyökölve, az „Egység” (t. i. Nyugat és Kelet) mögött „Böhme szelleme”. A név mágikus erővel evokálja tulajdonosát: Jakob Böhme volt az európai buddhizmus egyik első apostola, aki a keleti tanokat a keresztény misztikával elegyítette. A zseniális dilettáns képes volt „Egységben” látni Kelet és Nyugat kultúráját. Az A-egység emberi léptékű, szubjektív dualitásai után a B-egység egy univerzális méretű, művelődéstörténeti kettősséget vetít előre a kötet gondolatvilágához.
A látomások (Nagy Zopán alcímével: „Éber álmok, ájulások”) a legmagasabbra az O-tetőponton jutnak: itt hangzik fel a Tibeti Halottaskönyv legismertebb, már eddig is méltatott imája, a rejtélyes hat szótag, amelyek jelentését igen sokféle módon próbálják megközelíteni. A hat szótag mindegyike külön-külön a létezés valamely szintjét képviseli:
szótag jelentés létezési szint
Om elégedettség, büszkeség istenek
Ma féltékenység, kérkedés féltékeny istenek
Ni szenvedély, vágy ember
Pad butaság, előítélet állatok
Me szegénység, birtoklási vágy éhes emberek
Hum agresszió, gyűlölet pokol
Mindezek együtt léteznek a szamszárában, a létforgatagban (öröklét, körforgás), együtthangzásuk viszont ennél többet mond: „Üdvözöld az ékkövet a lótuszban”, vagy „Az ékkő a lótuszban rejtőzik.”
Ha a szótagok külön jelentéseire figyelünk, sorozatuk Nagy Zopán világot átívelő képzetével rokon, hiszen Istentől jut el a Pokolig. Költőnknél az A-egység a fordított utat járta be. Az egész O-egység a középtájon egy misztikus kommunió Istennel; innen távolodik el a negatív pólus felé. A költő elindul a mantra (imádság) hívására, passiókat él meg, (még a jelképes tövis is szerepel a legyőzendő akadályok között), s a szenvedéstörténet eredményeképpen tárul elébe a kötet legmagasztosabb látomása: kápráztató fényben az univerzum egymásba kavarodó, nyüzsgő lényeinek szakadatlan áramlása. A vízió szoros rokonságban van Weöres Sándor nagy teológiai-filozófiai művének, A teljesség felé-nek egy hasonló látomásával, bár van lényeges szemléleti különbség a két szöveg között: Weöres tanító szóval magyarázza a rajta kívül létező világot, Nagy Zopán kiküzdött személyes élményként éli meg a teljes lét epifániáját.
Weöres: „Figyeld a tünemények szakadatlan áramlását: mind más és mindig más és mégis mindig azonos. Figyeld tested fájását: a tompán húzódó sajgástól az élesen villámló fájdalomig mennyi változat! s ezek folyton cserélődnek, egymásra rétegződnek, akár egy zenemű motívumai, vagy a fán a lombok, gallyak, virágok csipkézete. Figyeld a történelemben, a jelenkorban és saját hétköznapjaidban a jószándék, szenvedély, hazugság egymásba-mosódó vonulását: mindaz, amit magában véve rossznak, csúfnak, aprónak ismersz, oly harmóniává szövődik, mint a felhők vándorlása, vagy a hegykúpok láncolata” (A teljesség felé; Harmadik rész: A fészek, Az élet megértése)
Nagy Zopán széthangzó zűrzavarában az ima szótagjai szétesnek: „Om-ot egy torzított hangszóró okádta, milyen sokak így (vagy hasonlóan) akarnak ’mindenféle öröklétbe’ eljutni – legyen az akár egy rozsdás hordó, melyre a ’Lótusz’ fölirat van fölvésve” – lám, nem ékkő rejtezik a lótuszban, hanem egy rozsdás hordó viseli magán a varázslatos virág nevét. A lótusz lealacsonyításával kezd elsötétedni a „ködös-fényes” látomás, és a költő ki is mondja a világosság szó tagadását: „’együtt’ nem teljesíthetőek a nagyobb lélegzetű ’célok’ – főként a megvilágosodás nem” (kiem. Sz. E.) Ezt követi a lemondás a külvilág felé irányuló cselekvésről, gondolkodásról, hiszen a Tan, amit a költő magáénak vall, a zen-buddhizmus, azt hirdeti, hogy „’csak tudat’ van, elég befelé, / magunkba figyelni, mert a külsőségek […] puszta káprázatok” – utal vissza a nagy görög Istenanyára, aki éppenhogy csábítással, azaz az érzékeket, testi ingereket megcélozva és nem a tudat működtetésével akarja megszerezni híveit.
A külső káprázatokkal szemben a „’Lényeg’, a valóban Valóság / a Nagy Üresség középpontjában lakik / = ő a Tudatosság.” Anyagtalanná vált a külvilág a költő számára, ami maradt, a „Nagy Üresség”, az Űr, másként Őskáosz, ez pusztán a tudatot tartalmazza. A költő tovább megy a buddhista gondolatnál, és megemeli saját képességeit és önérzetét azzal, hogy „minden káprázatot, illúziót ’Valóság-értékűvé’ érlelhetek”, de ennek fordítottját is képes elgondolni – hiszen a világot tükörképekben, azaz egymást tükröző, egymásnak ellentmondó, negatív-pozitív párosokban látja –, „azt is feltételezhetem, hogy mi, tudat-lények, szintén káprázatok (inkább árnyjátékok, fikciók) vagyunk – mert képzeletünk mindenható.” A Nagy Ürességet, azaz a Tudatosságot megszüntető Ős-Robbanás okozta a „Megnevezhetetlen Teremtő Tudatának ’billió’ részre szakadását”, s ezzel elérkeztünk a kötet legnagyobb igazságához: „egy monumentális skizofrénitás / eredményei vagyunk mindannyian; Egy-ből eredő egy-formátlanságok”, akiknek legfőbb törekvésük az lehet, hogy „minél több tartalmat befogadó lehessen elménk.” A filogenetikus Teremtéstől a filogenetikus széteséshez jutottunk ezen a fordulóponton, ahonnan a kivezető út az ontogenezis létrehozatala a tudat révén. Innen – az Univerzum szétesésétől – kezdődik Nagy Zopán egyéniségének felépítése, azzal az előre látható negatív végkifejlettel, hogy „elménk […] majd teljesen szétbomolva, / megsemmisülve juthasson vissza / teremtőjébe, az üresség középpontjába.” Azaz elérkeztünk az önmagába visszaforduló időhöz, az örök visszatérésben lévő szamszárához. (Ennek a strukturális szinten történő megnyilvánulásai az önmagukba visszatérő, keretes szerkezetek.) A depressziós megállapítás: „summa summárum: nincs megoldás” után mi is jöhetne más, mint – a megtagadott Teremtés után – egy teremtéshimnusz-részlet a Rigvédá-ból (X./82), melyben ott fészkel az Ősmag (változatai Nagy Zopánnál: „Ördögmag” 12; az „Örökkévaló gyermeke, a gyermek; Mag, a Mag” 19; „Magva-magát idézi csak énem” 31), az Egy (a köteten végig szerepe van), és ott van a „Skizológia” paradoxonainak őse is: „’a nem-tudás tudása’ fő Koanom: / amit tudok, azt sem tudom”.
A tagadás-részt előkészítő Om-Ma-Ni… első szótagja tér vissza a szintén paradoxonos latin mondás elején, a tagadás- tartam pedig a mondás tartalmában: „Omnis determinatio est negatio” (’Minden meghatározás tagadás’). (kiem. Sz. E.), majd egy visszautaló ön-ellentmondás ill. ön-paradoxon: „Kontra summa summárum: nincs megoldás…” mondja a szöveg a 37. oldalon, az előtte lévőn pedig így hangzott: „summa summárum: nincs megoldás” (36). Az előző megállapítást „kontrázza” meg, azaz semlegesíti a második.
A tibeti himnusz áhítata először negációba vált, majd még túlhajtottabban groteszk megoldásokhoz vezet: a kezdő Om-szótag egy latin szó (omnis) részévé válik, majd a szótag is széthasad egy o-ra és egy mi-re . A mondatot, amelynek két szava ezzel a két szótaggal kezdődik, a költő csak banálisnak, ironikusnak minősíti, pedig annál alacsonyabb, a hétköznapi nyelven megszólaló, groteszk szöveg születik: „ Ó, mily letörtnek látszol – szóltam a körmömhöz, mert úgy vélem, a banalitások késleltetik az őrületet, az irónia pedig feloldja a szellemi nehezékeket.” (37)
A magasztosság felfüggesztése után a szöveg még mélyebbre ereszkedik: beszüremlik a fekete mágia, a Gyűlölet és a Harc Tibetben elindított jelenete, a halottébresztés tánca. Mágiáról lévén szó, itt már a névmágia láttató erejének működtetéséért elárulja a csak a beavatottak által ismerhető nevet: „a jelenet Tibetben játszódik, a Rolang táncának nevezik” (kiem. Sz. E.). A halottébresztés célja hullacsonkítás, a halott nyelvének a varázsló általi kiharapása. E helyütt – ha nem fogalmazza is meg egyértelműen, csak körülírva –, a halottébresztésre maga a költő vállalkozott, sikertelenül. Nem jut újabb tudáshoz, nagyobb hatalomhoz, ezért csupa testi cselekvésbe fog: búgócsigát pörget, baltával hadonászik, írni kezd, így kommentálva a testi cselekvéseket: „’energia-átvitel és meta-morfózis’: a centrifugális spektrum / spirituálisan transzmutálódó, ős-mag felé összpontosuló / áradata: szarrá robban.” Nagy jelentőséggel bír a jelenet: csupa forgó, pörgő mozgás – a szamszára univerzális, örök körforgásának lekicsinyített és jelentéktelenné tett változata; előkerül az ős-mag is, amely nem az Ős-Tudat billióvá hasadásában vesz részt, hanem – és ez már blaszfémia, kakofemizmus: „szarrá robban”. (38)
Ha megnéztük az első pillér (A-betű) támaszát, úgy egy pillanatra időzzünk most az O-t követő Ö-nél. A kakofemizmus után az Ördög veszi át a Mindenség feletti hatalmat: „miféle haldoklás ez” – kérdezi ál-naivan a költő, mintha nem ő jelezte volna könyve első oldalán, hogy nincs halál, csak haldoklás van –, legalábbis a tibeti mitológiában, mert e ponton kezd visszavágyni a napsütötte Hellaszba, a pogány istenek élettel teli öröklétébe. Vágya nem teljesülhet: a görög Olümposz is süllyed a Biblia széttépett lapjaival együtt. Az egész Ördög-uralta Ö-egységet a pszichológia és Jung alá rendeli, az ö-sztönök tombolása alá, hiszen a Tudat az istenvilággal együtt elmerült. Miképpen végződhetnék más módon az Ö-egység, mint Ödipusztulással? Meg ős-embriókkal? (38–39)
Kérem az Olvasót: higgye el nekem (és persze elsősorban a költőnek), hogy minden betű alkalmas lenne ilyesféle close reading-re. Amit persze – ismervén az ábécé betűinek számát – egy tanulmány keretén belül lehetetlen volna elvégezni. Végsőnek szánom ezért az ábécét és a kötetet záró Z-betűt, az utolsó pillért.
A Teremtés-részben leírt filogenezis után a költő saját ontogenezisét kezdi felépíteni: elhelyezi hitét-hitetlenségét abban a Tudatban, amelynek része kíván lenni. Ez a Tudat – a szövegek eddigi tanulsága szerint – elsősorban a zen-buddhizmus tanaiból táplálkozik, nem mellőzve persze a nyugati, az európai civilizáció örökségét sem (a szövegekben számtalan utalás történik görög mitológiára, görög írókra-filozófusokra, latin bölcsmondásokra, s hogy nagyot ugorjunk: 19–20.századi alkotókra, pszichológusokra stb.). Az Én megteremtésének be kell fejeződnie a Z-nél, hiszen a betűmágia nem folytatódhat. Egy elítélendő személyt (szégyenlősen elhallgatja, kire gondol, netán magára?) így definiál: „’Zentelenkedik’ = önmagának is hazudozó, pimasz, elnyugatiasodott alak(talan)…” Aki tehát nem a zen szerint él: nem igaz – és nyugati – ember. Igenám, de a zen buddhizmus tibeti ágának megvallása után ennek tökéletes ellenpontja, a nyugati, az ókori görög Zénón következik, és nem pusztán a neve élén található, a zen-nel azonos három betű miatt. Gondolatai, kérdésfeltevései között ugyanis nagyon sok tézis van, pl. a „SEMMI – FOLYTONOSSÁG – és a LÉTEZÉS” hármassága, amely gondolatkörrel a kötet egésze foglalkozik, hol innen, hol onnan megvilágítva a problémát. Zénónt, híres teknősbéka-feladványa óta a paradoxonok atyjának is tekintik – ezért is választhatja elődéül a költő –, és a tézisei közötti ellentmondások (pl. mozgás-mozdulatlanság) Hegel dialektikájába is beépültek. Ami Zénónt és a „zentelenkedőt” egyaránt foglalkoztatja, az az objektumtól és szubjektumtól független Létezés, az Ontológia. És miután konkretizálja, hogy ez áll érdeklődésének homlokterében, váratlanul (bár Nagy Zopánnál az ellentétekkel beköszöntő váratlanságok a szabályosak) szubjektív vallomás következik: két nevének eredetét kívánja feltárni az olvasó előtt – a szubjektív Teremtéstörténetben egységbe gyúrt személyiségét bűvöli névmágiával igazi életre, ide, közénk.
Bibliai szöveget idéz olyan időről, amikor a népek még együtt voltak (Kelet és Nyugat hajdani közössége!), ám „lőn nagy Zavarodás” közöttük. A Nagy vezetéknevet a látomás látója kiérdemelte. Majd Dél és Kelet összemosódott, a barbárok közé mitikus görög alakok kerültek, lehet ez az özönvíz, a Bábel Tornya, vagy bármelyik mitikus apokalipszis leírása: ezeket álmában, látomásként élte át a költő. Közülük elsőként felismerhetően a török szultán (Zoltán) emelkedik ki, a káoszból zúdul végig a világon, (megnyertük a keresztnév kezdő szótagját: zo-, amit megelőlegezett Urizen négy Zoá-ja); majd elpusztul a „szaturnuszi világkép”, az aranykor vágyálma, tovatűnik a kettős: állati és isteni természetű szatír, a „fenséges Pán”, akihez a görög mítoszban, de még a neoplatonista reneszánsz mitologizálásban is , a kettős aspektusú – emberi és állati – természet a leginkább hasonlít. Ő képviseli a keresztnév második szótagját. Megelőlegezi a költő már – elrejtve – az S-részben, tartalmi rokonságuk és hangalaki hasonlóságuk miatt a Panteizmus és Pánpszichizmus párosát egymás mellé állítva (46). A pánpszichizmus irányzata Nagy Zopán egész költészetére hatással van: nem tesz lényegi különbséget az anyagból épülés szempontjából a testtel bíró dolgok és a tudat között, továbbá az érzékelés szempontjából élő és élettelen, ill. az élőkön belül ember, állat és növény között: azt feltételezi, hogy a fájdalom érzékelésére, észlelésére – éppen a világ anyagi egységessége miatt – (ez Nagy Zopán Ős-Robbanásának következménye is) a világ minden létezője képes. A pán-szótag így személyiség jellemzővé is válik a kialakított Zopán névben.
A személyes Én megteremtése
A megtalált nevet – a költő így vallja – a SORS-tól kapta. Ezzel teljesedett be az ő sorsa, amely eseményt már az A-egységben előre jelzett („most, hogy tud a ’Sors’-áról”, 6). Az eldöntendő kérdés megválaszolásához: vállalom vagy elvetem a sors adományát, Nagy Zopán Camus-t hívja segítségül, az ő halhatatlanul fenséges Sziszüphosz-történetét, amelyben a mitológiai sors balsorsként sújtja a hőst, és emberi sorssá akkor válik, amikor Sziszüphosz túlnéz rajta: „’nincs sors, melyet le ne győzne a megvetés’ – mondja Camus.” Nagy Zopán nem egészen így értelmezi a sors legyőzését: „teljesítsük be (és semmisítsük meg) lényünket – mondom –, két abszurd találkozása is további abszurditás (ez evidens) = folytatom a név jelentését: Z = zéró, nulla, semmi; a kiindulópont, az oszthatatlanság és a végső megértés […] a nulla: ’fordított ellipszis’; világokat összekötő, árjáró pálya; / a nulla: zárt burok, a nem látható belső Lét és a befelé nyíló Tér…” Önjellemzése – természetesen – önellentmondás: végtelen átjárás és zárt belső tér. Kezdet és vég egybefonódása. És a zárás: „e kötetem (ezért) bemutatkozás és egyben elbúcsúzás is; / egy fölismert Sors megvillantatása…” (68–70)
A nem látható belső Lét és a befelé nyíló Tér, mint önazonosítás – szükségképpen paradoxon: ellentmond az egész kötetnek, amelyben apró részecskékből töltekezve felépül egy teljes személyiség, akinek rejtekezése az olvasó számára megnehezített kitárulkozás, magánvalója egy személyes lét érzékeny illesztése a való világ törvényeihez.
Nagy Zopán mágiájában a betűmágia csak a leglátványosabb, látható eszköz, mélyebb megnyilatkozásai a Teremtéstörténetek sajátos alakításaiban, a sorsból elkülönült Egy, az egyén, az Én felépülésében mutatkoznak. S ha van ereje a szépségnek, akkor mágikus erővel bírnak látomásai, képei, álmai. A világ önmaga számára megteremtése nehéz, önként vállalt sors; egy személyiség felépítése és a világhoz igazítása, e sors feltárása – mindez egy alig hetven oldalt kitévő kötetben – nehéz, ám sok gyönyörűséget létrehozó munka volt.
Teremtés.
