Egy törvény tiltotta a pederasztiát, de nem a törvény kiadása után elkövetett tetteket üldözte, hanem azokat a személyeket, akikre valaha is rábizonyult a beteges hajlam. A lefolytatott eljárások szabálytalanul zajlottak, mivel akkor is kiszabták a büntetést, ha nem volt a vádlott ellen panasztevő, s döntő bizonyítéknak számított egyetlen ember vagy gyermek vallomása, sőt, ha úgy adódott, egy megveszekedett rabszolgáé is, akit akarata ellenére kényszerítettek arra, hogy gazdája ellen tanúskodjék. Az így elítéltet kiherélték és a városban, ahol élt, körbevitték, kezében tálcával, amelyen saját heréje hevert. Kezdetben azonban még nem sújtottak le mindenkire, csak a zöldekre és a feltűnően gazdagokra.

Láng Eszter felvezetője a részlethez:

Belépünk egy történetbe, amelyről nem tudjuk, ki írja. Géczi írja-e, vagy megíródott másfélezer évvel ezelőtt Romanosz által vagy Prokopiosz által. És nem tudjuk azt se még a Tiltott Ábrázolások Könyvében, hogy majd az Anekdotában tovább haladunk a történetben, és visszatér Romanosz, hogy ily módon tovább éljen a történet és hőse, s bár az eredeti kéziratot az éjszakai démon eltüntette, „egy másik ember kezenyomát viselő textus” formájában mégis összetalálkozhatunk vele, római és bizánci történetek összefüggő láncának mentén, áthallásokkal minden korra, így a miénkre is. Végigkísérhetjük a bizánci birodalom hanyatlását. Leckét vehetünk történelemből, nem a hitelesség tekintetében – de hát mi is lehetne hiteles, mely ismert változata a múlt elmesélésének –, hanem az emberi nem és az uralkodói hatalom jellem(g)éről. És a múlandóságról, az idő végtelenségéről és a pillanat efemer voltáról, a társadalmi zűrzavar elszabadulásáról (II/7. rész). A történetíró talán örökösen hazudik, ám a történet maga, amit elmesél, azaz a társadalomrajz, igaz.
Justinianus korába pillanthatunk be az alábbi történetben, amely messzi, nagyon messzi, ha nem is Romanosz feljegyzésénél kezdődik – ámbár mégis valahol ott – de mindenképpen az előbb említett Géczi kötetben, a Tiltott Ábrázolások Könyvében.
   Tiltott kertben, labirintusban keringünk, ahonnan nem szeretnénk kitalálni, mert ez a kert tele van csodákkal és ígéretekkel, tárgyakkal és történetekkel, hősökkel és hasonmásainkkal. Így bolyongunk Géczi Jánost követve, és ez a bolyongás jó. 

Anekdota, 11. fejezet

(ízelítő Géczi János Könyvfesztre megjelent regényéből)

11.

Justinianus, ahogy fölkél a Hold, és holdfénybe vonja, ahogy fölkél a Nap, és napfénnyel teríti a tájat, átvette a hatalmat. Rövid idő alatt sikerült, mint erdőszélen a földre lehulló csöppnyi magnak, ha megfogja a rögöt, a kicsírázó, burjánzó s iszalagként fatörzsekre felfutó, a lombkoronát átszövő folyondárnak, zűrzavart teremteni. Amit a törvények azelőtt tiltottak, azt bevezette és meghonosította a kormányzásban, s hiába ért egy modius tizenhat sextariust, az egyik nap tizenötként, a másik nap pedig tizenhétként mérték a tizenhat sextariusi értékű bort; a működő és megszokott intézményeket, fondorlatos módon egymásba olvasztva azokat, teljesen lerombolta, mintha pusztán azért vállalt volna császári szerepet, hogy mindennek más, önmagával ellentétes funkciót adjon. A meglévő hivatalokat megszüntette, és korábban nem létezőkre bízta az ügyeket, hogy ezáltal fokozottabban ellenőrzése alatt tudja tartani mindet, nem beszélve azokról, akik az új munkahelyeken az ő kegye folytán jutottak álláshoz. A katonákkal is úgy bánt, mint a törvényekkel: nem a jog parancsának engedett, s nem is a célszerűség fogta marokra a kezét, hanem az a gondolat, hogy minden másképp legyen és az ő nevét vagy ujjának begylenyomatát viselje. S ha nem is sikerült neki valamit azonnal átszervezni, akkor saját magáról nevezte el, s ha valaki nem ezen a néven említette, úgy tett, mintha nem tudná, miről lenne szó.

   Sohasem tudott eltelni az erőszakos pénzszerzéssel és az emberek lemészárlásával, végtére is disznóként élt a damaszkuszi rózsák között: habzsolta mások vagyonát. Ha rátette őcsászári kezét egy tehetős család vagyonkájára, máris újabbat keresett, mert megfájdult a foga bármi ócska és horpadt vagy kilyukadt szír óntárgyra, szagát vesztett indiai nárdusra, barbár nyeregre éppúgy, mint a kiszáradt halastavakra és a hegyüket koptatott íróvesszőkre, miközben az imént martalékául esett kincseket, valódiakkal elkeverve, gyorsan eltékozolta a barbárokra vagy esztelen építkezésekre. S ha vérszagra vágyott a virágoskertjében, mert a bazsalikomtól már megfájdult a feje, lemészároltatott akár tízezreket, minden ok nélkül, majd azonnal terveket szőtt még több ember elvesztésére, azok vérével kívánva a liliomszirmok fehérét vörösre változtatni. Amikor pedig a rómaiak minden néppel békében éltek, vérszomjában nem tudta, hogy mit tegyen, s az összes barbár népet egymásra uszította, akik aztán úgy acsarkodtak és marakodtak, mint a vadászatra fogott, de csak kevés zsákmányt szerző vad kutyafalkák, melyek nem kímélik sem a saját vackukat, sem a gondozójuk házát, s szétmarcangolnak mindent, ami tarajos fogaik közé került. A hunok lózsírszagú vezéreit pedig magához hívatta, és hol képtelen nagylelkűséggel, minden ok nélkül hatalmas összeget kínált számukra, amelynek érméit azok pitykeként varrták savanyú verejtéküktől bűzlő ruhájukra, nőik pedig melldíszekre, övekre rögzítették, hol pedig, tudva, hogy számukra milyen egzotikusak, s mennyire vágyakoznak rájuk, vöröshajú nőket ajándékozott nekik, ágyi rabszolgáknak. Azt hozta fel végső ürügyként, hogy a barátságukat vásárolja meg ezzel, amit, úgy hírlik, már Justinos uralkodásának idején is megtett, s nem vette számításba, hogy a sztyeppe minden marok elvetett pénzzel tízmaroknyi új barbárt termett, lovastul, fegyverestül, kísérő szolgástul. Azok mindig magukkal vitték a kincseket, aztán elküldték néhány lófejjel kitüntetett vezértársukat meg azok szedett-vedett ruhájú és kurjongató kíséretét, arra biztatva őket, hogy árvíz és szélvihar váratlanságával törjenek rá a császári országra, hogy aztán ők is eladhassák a békét Justinianusnak, mert az késznek mutatkozott pénzt adni érte. És ezek azonnal rabszíjra fűzték a kiterjedt Római Birodalom több népét, de a szorongó császártól ennek ellenére ők is busásan megkapták a maguk fizetségét. S újabb és újabb fosztogatók szállták meg a szerencsétlenségükben őrjöngő és rettegő rómaiakat, és a rablás mindenkor bőkezűen jutalmaztatott. Egyszóval, valamennyi szőke és fekete hajú barbár egymás kezébe adogatta az íjat és a kardot, a kerek pajzsot és a szúrófegyvereket, és szűnhetetlenül vitt és rabolt a bivalytejkék ég alatt a világon mindent. A háború körbejárt, a vezéreknek ugyanis sok csapatuk tartózkodott ezeknél a földművesmunkára nem szokott barbároknál; kezdetét az esztelenség okozta, a magas és szomjas széltölcsért a bőkezűség pörgette, véget meg sehogy nem tudott érni, hiszen a forgó vihar örökös keringéssel mindig ugyanoda, a császár palotájának kincseskamrájába tért vissza, s mint tóból a vizet, mindent fölszippantott. Így nem létezett olyan eldugott vidék, megközelíthetetlen hegység, rejtett barlang, egyetlen zuga sem a római területnek, melyet a barbárok ez idő tájt meg ne rongáltak és sarcoltak volna; sok vidéket hetes ikrekként szálltak meg, annyiszor került ellenséges kézre. Mindezt előző munkámban előadtam már, s azt is, amit a médek, szaracénok, szlávok és antok követtek el, de a szerencsétlenség okát itt kell közölnöm.

   Mielőtt arról fogok utolsó munkámban beszélni, aki kísértetet vett feleségül, és ez a kísértet elrabolja tőle az együtt töltött éveket, az utcákra emlékezem, az utcákból összetömörödött városokra, a városok körül elrendeződött térségekre, mezőkre, folyókra, dombokra, azok útjaira, ültetvényeire, lassú csónakjaira, erdei vadjaira – életem utcái, lakhelyei, tája lenne mindahány, ha közben szét is fakultak és a sok emberlépéstől, emberkéz tapintástól, rávetett pillantástól keskenyebbé és áttetszőbbé is fogytak. A fénytől csillogó mondatokon, mint fogként egymás mellé ékelt járóköveken, bárhol járhatok, mindig ugyanazon történetet koptatom.

   Justinianus a maga békéjéért nagy tömegű aranyat fizetett ki Chosroésnak; ostoba önfejűségével ő annak a legfőbb oka, hogy a biztonságot ígérő fegyverszünet rossz ruhaként kiszitásodott és szétfoszlott, mert minden erejét összpontosítva azon mesterkedett, hogy a maga oldalára állítsa a perzsák kósza lelkű, kancatejet ivó szövetségeseit, mindenekelőtt a hunokat. Ezt korábban nem mondtam el nyíltan, amint ha az erdőt az egyik oldalról közelítjük meg, a rengeteg fa képes magát az erdőt elrejteni, ha pedig, alkalmasabb módon, a másikról, egyetlen hasadék is feltárja a vadon szerkezetét. Minthogy Justinianusnak az volt bizonyosan életcélja, hogy a földet embervérrel öntse el, és még ebből is kincseket nyerjen, miközben előidézte és a végsőkig fokozta övéi szenvedéseit a belviszályokkal és a háborúskodásokkal, újabb és újabb alkalmat talált jajveszékelő alattvalóinak tömeges lemészárlására, mégpedig a következőket.

   Számos elvetendő keresztény tan terjedt el a rómaiak területén, ezeknek eretnekség a nevük: a montanistáké, a sabbatiánusoké és az emberi elme különböző, szokásos eltévelygései, amelyek függönyként takarják az Istent, s nem engedik meglátni szépséges, valódi arcát. Justinianus elrendelte, hogy ezek az emberek mindahányan hagyják el, mint méh a kaptárt, régi hitüket: az ellenszegülőt büntetés fenyegette, továbbá az, hogy vagyonát nem hagyhatja a gyermekeire vagy azok hiányában rokonaira. Ezeknek az eretnekeknek, különösen az Areios hitét követőknek a templomai oly gazdagoknak mutatkoztak, hogy sem a szenátust, sem a művelt néprétegeket vagyon tekintetében nem lehetett melléjük állítani. Se szeri, se száma nem volt drágakövekkel ékített arany- és ezüstedényeiknek, nemesfém eszközeiknek, házaik, sőt egész falvaik és birtokaik voltak a föld minden táján; a gazdagság minden földi formájával bírtak, amit csak ismerhet és néven nevezhet az emberiség, mert évszázadok óta soha egyetlen uralkodó sem háborította őket. Justinianus első ízben ezeknek a templomoknak a vagyonát államosította, és egy csapásra elvette valamennyi, lassan növő fügefaként meglombosodott kincsüket.

   Nemsokára megbízottak utaztak mindenfelé, és ha eretnekre bukkantak, a császár nevében megpróbálták az ősi hit azonnali elhagyására kényszeríteni. A műveletlen emberek mind ellenálltak nekik, mert bármennyire is nézték az arcukat a parancsok fémtükrében, nem látták meg saját arcképük egyetlen vonását sem, s istentelenségnek tartották az utasítást; sokan öngyilkosok lettek, mert ezt tartották hűségük egyetlen kifejező jelének, legszentebb kötelességüknek. Sokan elhagyták lakhelyüket, s mindent hátuk mögé dobálva, mint a lerágott csontokat, életüket sarutlan két lábon cipelve elmenekültek. Frigiában a montanisták templomaikba zárkóztak, amelyet mindjárt föl is gyújtottak, s kősósárgán égő tűzáldozatként értelmetlenül kiszenvedtek.

   Amikor rövid idő múlva hasonló törvényt vezettek be a szamariták ellen, zűrzavar és fejetlenség lett úrrá Palesztinában. Éltek, akik ostobaságnak tartották egy esztelen dogma miatt szenvedni, és vallásukat megtartva hitük nevét keresztény névre cserélték. Ezzel a kibúvóval sikerült is elhárítani a nyakuknak szegezett kard fenyegetését. Akiben rejtőzött némi megfontoltság, az nem is vonakodott, hű maradt az új hithez, a legtöbbjük azonban, mint érc a tűzben, elégedetlenkedett s nem olvadt vassá, minthogy nem önként, hanem a törvény ostorától hajtva hagyta el ősi hitét, s egykettőre a manicheusok vagy a sokistenhivők közé keveredett. A parasztok azonban fűszálak, s amikor már egy egész kaszálónyi lett belőlük, mind egy szálig zöld pengéjű fegyvert ragadtak a császár ellen. Egy ideig szembeszálltak a katonasággal és helyt is álltak, mert a botcsapás alatt, minél nagyobb, annál jobban elhajol a fű, de azután, hogy a császár kiélesítette a kaszát, vereséget szenvedtek egy csatában, és vezérükkel együtt elpusztultak. Azt mondják, százezer ember lehelte ki a lelkét ebben a vérfürdőben, és a vidék, a földkerekség legtermékenyebb területe, földművesek nélkül maradt. Ez tönkretette a földek tulajdonosait, akik keresztényekként éltek: jövedelem nélkül maradtak ugyan, de a birtokok mérete alapján mindig be kellett szolgáltatni a császárnak az évi adójukat, mivel Justinianus a csapás orvoslására nem ismerte a méltányosságot.

   Ezután a büszke tartású és borotvaeszű hellének vadászásába fogott; pogányságukért testi büntetéssel sújtotta őket, s vagyonukat elkobozta. Akadtak ugyan, akik elkerülték a pillanatnyi veszélyt azzal, hogy külsőleg rászánták magukat a kereszténység fölvételére, nyakukba apró keresztet függesztettek, rövid idő múltán azonban ezeket is rajtakapták italáldozat, égőáldozat vagy más tiltott cselekmény közben.

   Egy törvény tiltotta a pederasztiát, de nem a törvény kiadása után elkövetett tetteket üldözte, hanem azokat a személyeket, akikre valaha is rábizonyult a beteges hajlam. A lefolytatott eljárások szabálytalanul zajlottak, mivel akkor is kiszabták a büntetést, ha nem volt a vádlott ellen panasztevő, s döntő bizonyítéknak számított egyetlen ember vagy gyermek vallomása, sőt, ha úgy adódott, egy megveszekedett rabszolgáé is, akit akarata ellenére kényszerítettek arra, hogy gazdája ellen tanúskodjék. Az így elítéltet kiherélték és a városban, ahol élt, körbevitték, kezében tálcával, amelyen saját heréje hevert. Kezdetben azonban még nem sújtottak le mindenkire, csak a zöldekre és a feltűnően gazdagokra.

   A csillagjósokra úgyszintén neheztelt. Pusztán a foglalkozásuk miatt testi büntetéssel sújtotta őket a tolvajokat üldöző hatóság, s miután tízszer annyi korbácsütést mértek rájuk, ahány csillag tulajdonságának ismeretét vallották be, teveháton körbehurcolták őket a városon, még akkor is, ha öreg és minden tekintetben tisztességes emberek, akik ellen legfeljebb azt a vádat hozhatták fel, hogy ismerték a csillagokat. Mint a hó, ha elszabadul a hóhullás helyéről, a legalsó, a Hold alatti égből, szüntelenül menekültek az emberek tömegestül, és nemcsak a barbárok, de a távoli vidékeken lakó rómaiak földjén is havazott, s fehérré vált valamennyi táj a rémülettől. Ha ellenség foglalta el hazáját, mindenki habozás nélkül cserélte föl szülőföldjét idegen helyre, hogy ne találjon rá a fogvacogtató hideg: holott magával hurcolta, mint levakarhatatlan bogáncsot, a fagyot mindegyikük.

   Kapcsolódó: interjú az íróval: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/928