Egyenesen a faházhoz hajtott Ádám a hatalmas, ligetes kempingben, a terasz előtt parkolt le, és nem várt a testvérére, kipattant az autóból, kulcsot fordított a zárban, szélesre tárta az ajtót, aztán az ujjával mutatott befelé, miközben a földet nézte. Egyetlen szobából meg a vizes helyiségből állt a bungaló, az ágy mellett dohányzóasztal, két szék, Julcsi felhúzott szemöldökkel lépte át a küszöböt, érdeklődve nézett jobbra-balra, hunyorgott kicsit, mert odakint verőfény, a faház ablakain viszont minden reluxa leeresztve, hogy ne forrósodjon át annyira.

Szabó Tibor Benjámin

Firenze, nácik
 

részlet a 47- Démonok ideje című regényből

A templom körüli, folytonos mozgásban lévő, mindig változó tömegben ringatózott órákig, a kaotikusan áramló emberárral sodortatta magát faltól járdáig és vissza, vagy háromszor az istenházába is betévedt, meg az éppen mellette állók beszélgetésébe hallgatott bele fél füllel, párbeszédtöredékek halmozódtak egymásra összefüggéstelenül, meg a tömjén szaga rakódott le az orrában, elvegyülve a testek szagával, és a lányokból, asszonyokból párolgó nőszaggal, az nem volt jó, miközben az utcai kegytárgyárus gyanakodva méregette egy idő után, morgott is valamiket, fenyegetően, amikor túl közel került hozzá Ádám, nyilván zsebesnek nézte, Olaszország nyaranta tele van importált tolvajokkal, erre a kempingben is figyelmeztették, ahogy tényleg szokatlannak tűnhetett egy idegen férfi, aki sem nem imádkozik, sem nem nézelődik, csak lófrál fel-alá céltalanul az irtózatos hőségben, az utca másik oldalát bámulja, meg a hatalmas virágkötegeket cipelő barna kislányokra mosolyog időnként. Egyre melegebb lett a zsúfolt utcán, a templom árnyéka pedig elsoványodott, majd megszűnt egészen, Ádám szédülni kezdett, nem győzött eleget inni az aranyáron mért ásványvízből, enyhe kábulat fogta el, amitől újra érezni kezdte, milyen értelmetlen az egész, hogy igazából nincs keresnivalója a világnak ezen a felén, mert ugyan mi is, a gyulai dolgozószobájában szeret üldögélni, hosszú mondatokban keresni értelmet, Anna csillogó szemeiben látni a szépet, effélék jelentették neki az életet mindig, a többi nem érdekelte, nem is nagyon értette a bonyolultabb dolgokat, a messzire vezető törekvéseket, és most megélte a belső szorítást, a hőségnél is fojtogatóbbat, hogy valaki vagy valami korlátozza a szabadságát, hogy olyasmikre kényszeríti a Donatus-szal történt találkozás, amiket magától soha nem tenne, aztán a szemben lévő épület sötét tölgykapuján fiatalos nő lépett ki az utcára, egyenes szoknya, fehér selyemblúz, és ringó keblekkel lendületesen át a forgalmas úton, a Donatello körtér felé fordult, Ádám pedig az órájára pillantott, 12.35, várt még kicsit, a sokadalmat próbálta átlátni, a Divízió embereit kereste, vagy más veszélyeseket, de nem sokáig, mert Julcsi gyorsan távolodott, máris autók és járókelők takarták el egy-egy pillanatra, úgyhogy indult ő is, nehogy végleg szem elől tévessze, ahogy másnap ugyanúgy követte a nővérét az étteremig, azonos időpontban indult ebédelni Julcsi, és harmadszor már nem várakozott egész délelőtt, nem hagyta az autót a közeli kórház parkolójában, hanem fél egykor végigcsorgott a kürtöktől lármás Borgo Pintin, aztán a Matteotti sugárútnál a szemafor pirosat mutatott, de Ádám ráhajtott a zebrára, csikorogtak a Fiat kerekei a blokkoló fékezéstől, áthajolt az anyósülésen, egy mozdulattal kilökte az ajtót, Szállj be!, kiáltotta a meglepetten pislogó nőnek, aki épp abban a pillanatban lépett le a járdáról.

Julcsi beugrott, és már indultak is, nem köszöntek egymásnak, Ádám nem is nézett a testvérére, a forgalommal volt elfoglalva, hadonászó-káromkodó gyalogosokat kerülgetett, a keresztirányban mozgó taxik útjából manőverezett sportosan, és közben a visszapillantót kémlelte sokszor, jönnek-e utánuk mások, gyanús-félék, de nem lehetett eldönteni, mert iszonyatos összevisszaságban kavarogtak a járművek a nagy kereszteződésben, nem csak ők jöttek át a tilos jelzésen, de még vagy tíz másik kocsi is, cikázva-kigyorsítva igyekeztek elkerülni a koccanásokat, Ádám is széles mozdulatokkal kormányzott, a Fiat kasznija idegesen dülöngélt jobbra-balra, így jutottak a nagy körforgalomba, ahol aztán rendeződtek az autósorok, ők is szépen beálltak az áramlásba, A telefonodat, mondta akkor Ádám, és már nyújtotta is érte a kezét, Julcsi pedig hezitált valameddig, aztán apró készüléket vett elő egy válltáskából, Ádám tenyerébe nyomta, aki fél kézzel, műszerfalhoz csapva pattintotta le a mobil hátlapját, kirázta belőle az akkumlátort, majd a sebességváltó mellé pakolta a telefon darabjait, Másik nincs?, kérdezte. Nem nézett oldalra. Julcsi a fejével intett, hogy csak egy mobilja van, aztán kedvesen végigsimította az öccse arcát, de ő kelletlenül elhúzódott, Felmegyünk a Fiesoléra, közölte.

Egyenesen a faházhoz hajtott Ádám a hatalmas, ligetes kempingben, a terasz előtt parkolt le, és nem várt a testvérére, kipattant az autóból, kulcsot fordított a zárban, szélesre tárta az ajtót, aztán az ujjával mutatott befelé, miközben a földet nézte. Egyetlen szobából meg a vizes helyiségből állt a bungaló, az ágy mellett dohányzóasztal, két szék, Julcsi felhúzott szemöldökkel lépte át a küszöböt, érdeklődve nézett jobbra-balra, hunyorgott kicsit, mert odakint verőfény, a faház ablakain viszont minden reluxa leeresztve, hogy ne forrósodjon át annyira.
— Oda ülj le — mutatott Ádám az egyik székre.
Julcsi kényszeredett mosollyal foglalt helyet, az órájára pillantott, akkor Ádám maga alá rántotta a másik széket.
— Azt akarom… — kezdte támadóan, de elakadt rögtön, mert a karóráról más jutott eszébe. — Rugós? — mutatott a csuklójára Julcsinak, aki egy mozdulattal jelezte, hogy nem — Akkor ideadod — parancsolta katonásan, már nyúlt is érte, egyik kezével a nővére ujjait ragadta meg, a másikkal pedig az óra fémszíján rántott nagyot, azt hitte, belebújós fajta, de nem, nem engedett, illetve úgy igen, hogy szakadt, amikor Ádám izomból belekapaszkodott, a finom tárgy csatja elpattant, majd apró alkatrészek gurultak a padlón sokfelé, maga az óra is lezuhant, Julcsi pedig felszisszent a fájdalomtól, úgy kapta el a kezét.
— Áááh, hülye állat! — kiáltotta. Rázta a csuklóját. — A bugyimat is így téped le? — Ádám szemébe nézett, mérges volt és kihívó egyszerre, de az nem törődött a provokatív mondattal, az óra után nyúlt, leszedte a hátulját, kiverte a tokból a szerkezetet, hogy az elemhez hozzáférjen.
— Van még nálad valami, ami árammal működik? — kérdezte.
Julcsi bosszúsan fújtatott, borzolódott a haja mérgében.
— Nincs semmi — mondta aztán. — Ez a Longines viszont ezerötszáz frankot ért. Amíg tönkre nem tetted. És ha…
De Ádám leintette.
— Szarok az órádra. Majd veszel másikat.
Közelebb hajolt a nővéréhez.
— Azt akarom, hogy hagyjatok békén! Megértetted? — Halkan beszélt. Fenyegetően.
Farkasszemet nézett a két Nádor jó sokáig a toscanai nyárban, egy bérelt faház félhomályos melegében, és Ádám látta a másik tekintetében a fölényes haragot meg a jéghideg magabiztosságot, egyetlen tömb volt Julcsi először, szép simára csiszolt gránit, a szellem és az anyag szervesült, ahogy érintés nélkül, de teljes felületével feszült az öccse mellkasának, és látta a másik tekintetében a változást is egy idő után, az éledő szerelem csillogását, a nagyobbra nyíló szemeket meg a táguló pupillát, miközben az arc vonásai megengedőbe rendeződtek át, az megható volt Ádámnak, a kibomlás gyönyörűsége vitte magával, az elszántság pedig megroggyant a képtől, mert érezte megint, a legkegyetlenebb igazságtalanságot élte meg újra ugyanúgy, mint régen, hogy nem elfogadható, de nem is felejthető a tény, az Isten hatalmas tévedése, hogy a világ legszebb nőjét az ő édes testvérének teremtette, és már majdnem, már hajlott volna az enyhülésre, az erő helyébe mást, a penge helyett ölelést vagy csókot, hogy majd kedvességgel, személyességgel, amit izomból nem lehet, hát olyan is van, tényleg — de végül mégse. Mert a Julcsi arcán tükröződő szerelembe szánakozás vegyült az utolsó pillanatban. Tört tüzű fátyolosba át az őszinte lelkesültség. És attól vissza minden szikla szilárdba.
— Békén hagytok — mondta. — Ennyit akarok.
Amire szomorúan intett nemet a testvér.
— Csatlakoznod kell a programhoz. Nincs más lehetőség.
— Mindig van más — rázta a fejét Ádám. — Egyszerű ez. Elfelejtjük. Nem jártam Olivérnél, nem találkoztam a fekete emberekkel. Donatus-szal letárgyalod, hogy reseteljük a memóriát. Engem tényleg nem érdekel az egész. Visszamegyek a szobámba. Csináltok, amit akartok, nem zavarjuk egymás köreit.
Julcsi tekintetében erősödött a szánalom. A két kezébe fogta az öccse arcát, úgy magyarázott neki. Mint egy óvodásnak. Nem leereszkedőn, de kedvesen, megértő nyugalommal.
— Nincs más lehetőség, Ádám. Ott voltál, találkoztatok. Olvastad Demeter jelentését. De nem csak ezért. Nincs más lehetőség, nincs. Elvileg sincs, ezt értsd meg. Nincs hová vissza. A programot elindítottuk, a világ átalakul. Nincs hová menni. Magyarország, az, ami most otthon van, az egy kísérlet. Ott próbáltuk ki a Fodrozódást, mert kézenfekvő volt, Demeter is magyar, én is, de ez csak az első lépcső. Már előkészítettük a program globális változatát. Egy év, kettő, maximum öt, és az egész Földön nem marad hely, ahová szökhetnél. Ez itt mind nem lesz, nem ilyen lesz — mutatott a fejével az ablakon túlra. — Csatlakoznod kell a programhoz. Az életet választod vele.
A nővére kezeiben hagyta Ádám az arcát, úgy beszélt, közelről, halkan.
— Agyrém — mondta. — Olvastam azt a szöveget. Hogy manipuláljátok az embereket. Agyrém, lehetetlenséget akartok, neked is tudnod kéne. Hiába pénz, hiába szervezés, hiába minden. Nem lehet kötött kódokba törni közösségeket hosszabb távon. Egyikőtök se olvasott történelemkönyveket? Az emberi természet esetleges. És utat tör magának. Az esetlegesség. De nem is ez a lényeg. Minden, ami ennyire totális akar lenni, az embertelen, gonosz.… hogyan támogathatsz ilyesmit? Nincs magasabb cél, aminek a nevében megengedett a pusztítás. Van, amit nem szabad. Amihez asszisztálni sem szabad. Az ajtón kívül kell rakni, de azonnal. Elvek vannak.
Julcsi elmosolyodott.
— Minden bölcsész korlátolt — válaszolta bólogatva. — Mintha nem tudnád, hogy mi az igazság. Az agymosást a nyugati civilizáció mozgatja, régóta. A szabad piac zombikat akar. És csak a Fodrozódás képes legyőzni a cégek uralmát. Amit mi csinálunk, Ádám, az felszabadítás, szabadságharc. Építünk egy új világot. Boldogabbat, szebbet.
Értette Ádám. Értette, hogy a nővére elveszett.
— Anya szomorú lenne, ha látná… — mondta. — …hogy náci lettél.
 Felállt a székről, ásványvizet vett elő az ágy melletti kis hűtőből, fogott két poharat, töltött . Nyújtotta a testvérének a.
— Csatlakoznod kell — szólt Julcsi komolyan. Ivott egy kortyot, aztán folytatta. — Donatus nem hagy elvarratlan szálakat. És a Divízió mindenkit megtalál előbb-utóbbb. Úgyis rákényszerülsz. Egy alma van, ezt fogd már fel.
— Hol van Olivér? — kérdezte Ádám.
— Bujkál, mint te. Őt is el fogják kapni. Rosszabb lesz neki, mint előtte.
Ádám a gyöngyöző pohárhoz hajtotta a homlokát.
— Ha nem hagytok békén, elintézem Donatus-t. Ha ez kell, hogy visszakapjam a nyugalmamat, megteszem. Megölöm. Megmondhatod neki.
Julcsit rázni kezdte a néma, kínos nevetés.
— Te nem tudod, mit beszélsz.
— Megölöm — ismételte Ádám hangosabban, indulatosan, nem tetszett neki a nővére fölényeskedése.
— Nem tudod, mit beszélsz. Donatus maga a hatalom. Nem lehet megölni.
— Minden embert meg lehet — bólintott Ádám.
Felállt Julcsi is.
— Ádám… Donatus nem ember.
Cérna szakadt akkor, gyöngyöző kristálypohár csattant a bungaló falán, és loccsant az ágyra a Benedetto ásványvíz, üvegszilánkok záporoztak a szobában. Ádám elvesztette az önuralmát, ordibált, csapkodott.
— Kurvára nem érdekel a rajongásod!... Gyilkos nácik vagytok… De majd én lerendezem… Adok én nektek! — Ekkor megérezte a saját hónaljából párolgó penetráns szagot, és attól még mérgesebb lett — Eh, rohadt hőség… Most beállok a tus alá… Te meg… mehetsz a halál faszára!

A fürdőszoba ajtaja felé lépett, és kóvályogva, remegve, húzta össze görcsbe Ádámot a tehetetlenség érzése, a megélt kudarc, hogy elveszett, hogy a nővére nincs többé, hiába minden, az egész út egy nagy kudarc, és a keze már a kilincsen volt, nyitotta volna épp, amikor Julcsi eléje ugrott,  a tagjaiban visszafojtott indulat, a tekintetében az ugrásra kész ragadozó, mint valami rongybabát, úgy lökte a falnak a bátyját, a férfi háta nagyot nyekkent, miközben Julcsi teli torokból visított, Mi a frászt… eeeeeh… te ostoba hülyegyerek… kit akarsz elintézni, hogyan?... még velem se bírsz el, te bal…,  és abban a pillanatban rúgta el magát Ádám a faltól, neki a testvérének teljes tömegével, a nő sikított, a földre zuhantak mind a ketten, a testvére kapálózó-karmolászó kezét próbálta előbb lefogni, meg a térdrúgásokat kivédeni, átkulcsolta a derekát a térdeivel, a szájára tapasztotta a másik kezét, így birkóztak egy ideig, miközben Ádám keze a nővére szájáról a jobb mellére csúszott, akkor megmarkolta, durván, követelőzve, Te szemét…, hörögte Julcsi közben, a férfi pedig kirántotta a női blúzt a nadrágból, és felnyúlt alá, egy lendülettel tépte le a melltartót, aztán már a szájában is volt a testvére keble, Szemét állat…, hörögte a másik, és a saját nadrágját gombolta közben Julcsi, térd alá rúgta, majd az öccse övét pattintotta, Tedd be…, lihegte, Ádám pedig elengedte a nővére duzzadt bimbóját, felnyomta magát a két kezével, mintha fekvőtámaszozna, akkor félrerántotta Julcsi szeméremtestéről a csipkebugyit, a nővér emelt egy kicsit a csípőjén, és Ádám durván, tövig benyomta, és újra, és újra, és újra erősebben, dühödtebben, a testvére nyöszörgött, Basszál!… Basszál!, ismételgette, ahogy egyre gyorsabban az ugyanaz, fonalasan haladt Ádám a végkifejlet felé mindig növekvő vehemenciával, a másikkal nem törődve, a szemébe sem nézett közben a testvérének, nem akarta látni a bezavarosodott tekintetet, izomból, erővel másfél perc alatt, és az jó volt, olyan jó, mint régen, aztán Julcsi izmos vállába kapaszkodott, úgy az utolsó hármat, akkor melegség öntötte el,  sóhajtott hosszan, hátrafeszített fejjel, mielőtt ráhanyatlott a testvére melleire.
Feküdtek a padlón valameddig.
Ádám felkönyökölt később, Julcsi feje mellett támaszkodott.
— Undorodom tőled — mondta a nővérének.
Julcsi oldalra fordította a fejét, úgy nézett vissza rá, elcsigázott volt, lassan pislogott.
— Nem. Te megbaszni szeretsz. Én — mutatott a mellkasára — én undorodom magamtól.
Akkor végigsimította az öccse arcát — Te… bikfic — mondta csöndesen. — Gyere, segíts, hogy nekem is jó legyen — azzal Ádám fejét erőltetve a hasa felé nyomta.

Kapcsolód: interjú az íróval: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1765